Szentes külterületén, a város határától nem messze állnak a Helóta Biokert fóliasátrai, illetve, az útról nem látszik, de két jurta is áll a területen, egy alacsonyabb, mongol darab és egy nagyobb, úgynevezett kazah jurta. Utóbbi szolgál az önmagát „organista”-ként meghatározó Szabó Csaba otthonául, amikor a vegyszert, műtrágyát sosem látott növényeit gondozza.
„Az apai nagyapám kertje volt ez régen, amit aztán be kellett szolgáltatni a TSZ-nek, a rendszerváltás után sikerült visszakapni” – mesél a kertészetről Csaba, miközben hamisítatlan kínai teaszertartást varázsol az egyik fóliasátor mellett, egy pokrócon ülve. „Régebben legelő volt, aztán apám kezdett el itt gazdálkodni. Kertésznek tanultam, 1988-ban végeztem, akkor még teljesen más világ volt. Az iskolában nem igazán volt szavunk, nem beszéltünk öko-ról meg bio-ról, termelni kellett, nem volt kérdés, hogy akarunk-e műtrágyázni. Szóval más világba nőttem bele, aztán az évek alatt rájöttem, hogy a műtrágya nem jó, jobb a szerves, mert ha elhagyod a vegyszereket, minden működik magától.”
„Mintha egy egészséges ember azért szedne be naponta egy marék gyógyszert, hogy ne legyen beteg” (Fotó: Neményi Márton)
Csaba nem a levegőbe beszél, alaposan utánaolvasott a biokertészkedés alapjainak: az MTA könyvtárából kért ki egy 1906-os tanulmányt, amelynek szerzője, Révész István már akkor azt javasolta a gazdáknak, hogy ne használjanak műtrágyát.
„A bolgárkertészekről is olvastam egy másik tanulmányt, amiből kiderült, hogy négy fiatalember – bolgár katonaszökevények – ismertették meg a magyarokat a tényleges zöldségkultúrával” – folytatta Csaba, miközben újra és újra felöntötte a sárga rókaláb nevű, vörös yumi típusú teát a kannában. „Ezer kilométert gyalogoltak északra, annyit tudtak, hogy Magyarországon már nincsenek törökök. Végül Szegvár mellett álltak meg, látták, hogy van víz, leástak a hó alá, látták, hogy jó a föld, hát itt maradtak. A fejükben hozták a tudást, a zsebükben meg a vetőmagot és megmutatták a magyaroknak, hogy kell ezt hatékonyan csinálni. Előtte ugyanis csak szárazkertek voltak Magyarországon, azaz akkor még csak az eső öntözte a kerteket. A bolgárok viszont mindig öntöztek, így mindig szép volt a termésük. Új zöldségekkel is megismertették a helyieket, mint a padlizsán, meg a paradicsom – ezeket eleinte meg sem vették a helyiek, mert nem tudták, mi az, csak azt látták, hogy valami piros, az biztos gyanús.”
„Jön az orosházi gyors” (Fotó: Neményi Márton)
A biokertben most még nem sok minden látszik, főleg, hogy a szokatlanul hűvös idő miatt később indulnak be az egyes növényfajták. Csaba azért körbevezet minket, és sorolja, hogy milyen terményeket rejtenek a hatalmas fóliasátrak. Káposztafélék, brokkoli, pár egzotikusabb leveles zöldség, mint a pak choi vagy a mustáros-tormás aromájú takana, hatvanféle paradicsom, paprika, kínai kel és uborka várja, hogy a környékbeliek felvásárolják, vagy Csaba és a keze alá dolgozó gyakornokok zöldséglének, krémnek vagy őrleménynek feldolgozzák
„Itt Szentesen élt egy növénynemesítő, Szalva Péter, Péter bácsi, aki itt igazi istennek számított” – mondta Csaba, miután megmutatta a jókora leveleket növesztő takana-, és pak choi-ágyásokat. „Az ÖMKI-ből, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézetből kértem ki a hagyatékát, mert nagyon kíváncsi voltam rá, ugyanis ő már a hetvenes években is termelt pak choi-t Szentesen. Egyfajta archaikus kíváncsiság hajtott az egzotikusabb növények felé. Olyan ez, mint, hogy az ember évezredeken át szeretett volna repülni, vagy amikor Cousteaou kapitány lemerült a mélybe, hogy milyen ott lent létezni. Amíg a kíváncsiság az embert szolgálja, az jó.”
„Csak azt látták, hogy valami piros, az biztos gyanús” (Fotó: Neményi Márton)
A biokert éles ellentétben áll a nagyipari zöldségtermesztéssel, ahogy Szabó Csaba rámutat, az efféle, szinte már üzemi körülmények nem szolgálják sem a helyi gazdaság, sem az egészséges táplálkozásra vágyó emberek érdekeit. Ahogy mondja, a nagyvállalatok által használt „okosüvegházak” nem a közösségeket szolgálják.
„Amikor szétvegyszerezik, rovarirtózzák, műtrágyázzák a növényeket, az olyan, mintha egy egészséges ember azért szedne be naponta egy marék gyógyszert, hogy ne legyen beteg” – mondta a biogazda-művész. „Arról nem beszélve, hogy a nagy mezőgazdasági üzemekben már nem is a helyi munkaerő dolgozik, úgy hozzák őket, busszal. Egy közösség viszont attól élő, ha mindenki a helyi péktől venné a kenyeret, a hentestől a húst. Ha ez működne, akkor elképesztő gazdagság lehetne itt, szinte dubaji életminőséget lehetne biztosítani az embereknek, mert a tőkét a helyi közösségre, óvodára, iskolákra, parkokra lehetne fordítani, és még maradna is belőle. Ehelyett megy nyugatra, ahol majd épül belőle valami – ha épül.”
Fotó: Neményi Márton
A biokertben Csaba mindent a természetre bíz, nem áll neki rovarirtót permetezni, csak azért, mert egy rovar kissé megrágta az egyik növény levelét. Az úgyis megy a komposztba. Béke van, nyugalom és csend, amit csak néha tör meg a kerítés túloldalán fekvő sínpáron elhaladó vonat zaja. „Jön az orosházi gyors” – közli Csaba, amikor még nem is látjuk a szerelvényt, csak a sínek sistergéséből lehet hallani, hogy valami érkezik.
„Itt vannak ezek a jurták, a nagyobbik, a kazah már három éve itt áll, jó érzés itt felkelni és egyből kilépni a természetbe” – tette hozzá. „Nézem a pitypangmezőt, itt van Vilma a fekete macska, ő megfogja az egereket, és itt van Bogyó, a kutya, aki hű társam, ő meg őrzi a macskát is. Korábban volt ló is, meg bocik is, Bogyó imádta azokat is, nemsokára pedig birkák érkeznek.”
„Jó érzés itt felkelni és egyből kilépni a természetbe” (Fotó: Neményi Márton)
A nagyobbik jurta Csabáé, a kisebbikben pedig azok lakhatnak, akik elmennek a biokertészetbe gyakornokoskodni. Ezt azonban nem egészen úgy kell elképzelni, mint egy multicég gyakornoki programját.
„Sokan írnak és megkeresnek, aztán átjönnek tapasztalni, látni a dolgokat” – mesélte Csaba. „Sok ember számára most jó alternatíva elköltözni a városokból, mert az nem fenntartható. Itt nem messze Szentestől meg 80 négyzetméteres téglaházat lehet venni, alig több mint egymillió forintért. Ez vonzó a mai fiataloknak, akiknek esélye sincs 20-30 millióért lakást venni, ezért eljönnek a városból és megpróbálnak önfenntartó módon élni. Ez persze nem megy mindenben, én sem vagyok teljesen önfenntartó, hiszen az áramot, amit használok, nem tudom megtermelni, vagy épp, ha szétmegy a bakancsom, akkor vennem kell egy újat. De ezzel nincs is baj, azzal van a baj, amikor valakibe belenevelik, hogy a „gyári” a jó, a biztonságos. De a „gyári” zöldségek már sterilek, azokban alig van valami, táplálékkiegészítőket kell mellé szedni. Én meg itt élek, 50 évesen, és sohasem voltam még a háziorvosomnál.
Aki eljön hozzám tanulni, az ezt átélheti, megtapasztalhatja: lesz hol laknia, ahol fekhet-kelhet, szabadon mozoghat, ha akar, dolgozik, ha nem akar, akkor csak nézi, figyeli, hogy milyen egy ilyen kert, kap enni, és ez nekem nagyon jó. Örömmel adom át a tudásomat, nem úgy, mint sok kolléga, aki őrködik a saját tudása felett. Egy igazi tanító viszont azért tanít, hogy jobb legyen a közösségnek és, legyen jövője is.
Csaba érezhetően nagyon közeli kapcsolatban áll a természettel is. Bár szentesi születésű, és ott is tervezi leélni az életét, nagyon szereti a hegyeket, ha teheti, már indul is. Erdélybe, hegyet mászni, vagy csak a Bükkbe, ahol talált egy kedvére való barlangot, ahová időnként elvonul és ott tölt pár napot.
„Én meg itt élek, 50 évesen, és sohasem voltam még a háziorvosomnál” (Fotó: Neményi Márton)
„Itt születtem, sokáig úgy gondoltam, hogy itt is fogok meghalni” – mondja két korty tea között. „De azért jó lenne hegy és víz mellett megöregedni. Az Alföld is jó, szeretek itt lenni, de az is jó, ha van hegy, meg víz. Valószínűleg ez a hegyi embereknél fordítva van, nekik az a romantikus, ha lejöhetnek onnan és akkor nézhetik, hogy hű, micsoda végtelenség van itt. Nekem viszont a hegyek jelentik ugyanezt. Amikor meglátom a bükki barlangot, az az első gondolatom, érzésem, hogy hazaértem. Ilyenkor az emberből ősember lesz, ott egy barlang, alatta egy forrás, az erdőben tűzifa, más nem is kell. Oda is felvittem egy ilyen teáskészletet, amit elástam, a forrásból viszem a vizet és nézegetem a felhőket, csillagokat a lombok mögött. Persze, mostanság már többen járnak arrafelé, ezért mindig össze szoktam szedni helyettük is a szemetet. Már abból meg tudom mondani, körülbelül mennyien lehettek.”
„Az ember szépen lassan sterilizálja a világot” (Fotó: Neményi Márton)
Antropomorf békáktól az örökségnek szánt gallyakig
Csaba érdekes kettős életet él, tavasztól őszig „a kelő nappal kel”, és a növényeket gondozza, a termést szüreteli vagy dolgozza fel. Amikor azonban elcsendesül a táj és lehullanak a levelek, ő is átváltozik.
„Teljesen más energiák vannak bennem, ha alkotok, vagy ha a kertben dolgozom. Amikor kertész vagyok, magamtól kelek, óra nélkül, ősszel pedig kicsit meg kell halnom, mielőtt újra alkotóvá válnék” – magyarázta. „Télen aztán átváltozom alkotó emberré, aki éjszaka vant fent, akkor alkot, aztán nappal tesz-vesz ezt azt. Tavasszal pedig a macskával együtt születek újjá. Télen az is bent van a jurtában, ahol van fűtés, ahogy viszont érzi a tavasz közeledtét, elmegy egerészni. Ez idén is így volt. Lefeküdtem éjjel kettőkor, mert még valamin dolgoztam, aztán, amikor hatkor felkeltem, tudtam, hogy »megjött« a kertészember. Jött is a macska, hozta az egeret. Mondtam is neki,
na, itt vagyunk újra, te macska lettél, én meg kertész.”
„A művészettörténészek fejére pontosan úgy kell szarni, ahogy a madarak szarnak az ornitológusok fejére” (Fotó: Neményi Márton)
Közben elhagyjuk a kertészetet és Szentes egyik kis utcájában álló kazánházhoz megyünk, amelyet már kívülről is különféle alkotások díszítenek, mintha csak egyfajta kistérségi Hundertwasser-házat látnánk magunk előtt. Csaba nem kifejezetten szokványos művész, amennyiben alkotásai javához valamilyen elhullott állatot – jellemzően békát, de akad elgázolt sün, gyík, madár is a kollekciójában – használ fel. Eleinte még egy panelház konyhájában nyúzta meg az úttesten, út szélén talált tetemeket, de már egy jó ideje – gondnokként – beköltözött a régi kazánházba, amely egy egész utcát lát el fűtéssel.
„A béka, legalábbis a lenyúzott béka – egy antropomorf lény, egyébként sokan nem tudják róla, hogy a korai kereszténységben Krisztus szimbóluma volt” – mesélt a művész az inspiráció forrásáról. „Az egyiptomi mitológiából vették át, ahol a béka a feltámadás szimbóluma volt, mert azt hitték, hogy a tél elmúltával a halott békák bújnak elő újra a föld alól. Aztán végül IX. Gergely pápa tiltotta ezt be, mert nem akarta, hogy egy más vallásból átvett szimbólum helyettesítse Jézust. Egyébként, amikor elgázolt békát látok az úttesten, mindig felmerül bennem, hogy az emberiség is hasonló sorsra fog jutni, ha így folytatja a küzdelmét a földanyával. A Föld csak megrázza magát, mint a vizes kutya, az emberiség meg kipusztul. Persze, lesz élet így is, csak nélkülünk. Ezért is kell vigyázni a Földre, nem lehet a végtelenségig kizsigerelni. Visszatérve a békákra, nálam szó szerint a békák is feltámadnak, ha nem is Krisztusként, de a festővásznon.”
„Mert az élet, és az idő is nehéz teher” (Fotó: Neményi Márton)
Egyébként Krisztus-békából is akad Csaba műhelyében, a kipreparált tetemek keresztre igazítva idézik Jézust. A békák java egyébként felismerhetetlen, mert Csaba faragasztóból és gipszből készült masszával vonja be az elhullott állatokat, így azok műanyag figurákra emlékeztetnek, többségük tényleg meglepően emberszerűnek hat, ahogy különféle alakzatokba rendezve sorakoznak a hatalmas vásznakon.
„Pár éve kértem engedélyt az elhullott állatok gyűjtésére, mert Magyarországon minden kétéltű és hüllő szigorúan védett, még a döglött is” – mesélte a művei alapanyagáról. „Ha autóval elütsz az úton ezer békát és tovább hajtasz, az rendben van, de ha onnan elveszel tíz döglött békát, az bűncselekmény. Ezért kértem engedélyt, nehogy azt mondják, megölöm a békákat.”
Csaba szerint a művészet és a gazdálkodás is a teremtés egyik formája, mindkettőnek táplálék az eredménye, lelki, vagy fizikai formában. Lehet újjáteremtésről is beszélni, Csaba ugyanis kedveli a régi tárgyakat – az interjú során például egy olyan, 120 éves kisszéken foglalhattam helyet, amelyről azt hittem, azonnal darabokra törik a súlyom alatt, de meglepően stabilnak és kényelmesnek bizonyult – és azok újbóli felhasználását.
„Akár egy szögből vagy cipősarokból is lehet valami, ha a kezembe akad és mond valamit” – tette hozzá. „Van például egy százéves bőrtáskám, amit évtizedeken át használtak, aztán valahogy rábukkantam és szereltem bele egy működő órát. Mert az élet, és az idő is nehéz teher. Van több hasonló »órás« alkotásom, vannak a teázós fotóim, szeretek belefotózni a csészébe és szemlélni az ott tükröződő világot. De vannak különféle gyűjteményeim is, például kis faágakból van már több ezer darab. Járom a kertet, a hegyet, vagy akár a pesti utcát, ha meglátok egy kis faágat, fakérget, ami megszólít, azt elhozom és bekeretezem. Ezek az „Utam szegélyezte fák”, amit már majd a gyerekemnek örökségül hagyhatok”.
Csabát nem különösebben izgatja a művészet „formális”, hivatalos oldala. Azaz, nem igazán tanulta a művészetet, magát képezte úgy, hogy ami érdekelte, annak utánaolvasott.
„A Föld csak megrázza magát, mint a vizes kutya, az emberiség meg kipusztul” (Fotó: Neményi Márton)
„Valaki okosan azt mondta, hogy a művészettörténészek fejére pontosan úgy kell szarni, ahogy a madarak szarnak az ornitológusok fejére” – fejtette ki. „Mára a művészetből is üzlet lett, meg a kertészetből is üzlet lett. Nem az emberről szól, aki vagy ami az élet alapja, hanem a spekulánsokról,de aki értő, gondolkodó ember az tudja, hogy mit lát és mit eszik.”
Megcsodáljuk a cigarettacsikkekből készített képet, vagy a keretbe foglalt sündisznó-tetemet, miközben Csaba arrébb rak az útból egy félig leeresztett kerti medencét.
„Ilyenkor az emberből ősember lesz” (Fotó: Neményi Márton)
„Itt kéznél van a melegvíz, úgyhogy télen csináltam már olyat, hogy kidobtam a medencét a ház elé, teleengedtem meleg vízzel, aztán belefeküdtem és néztem a csillagokat, meg a havazást” – ad választ a fel nem tett kérdésünkre, hogy mit keres ott a medence.
Lassan indulnunk kell, ezért még gyorsan megkérdezzük, mikor találkozhat a közönség a művekkel, illetve magával Szabó Csabával. A budapesti Bartók Béla út 30-as szám előtti parkolóba kell majd ellátogatni június 4-5-6-án, ahol a művész egyfajta performansszal várja majd az érdeklődőket. Szabó Csaba alkotásait különösen azoknak ajánljuk, akik nem szeretik a túlságosan letisztult, steril művészetet.
„Az ember szépen lassan sterilizálja a világot, már az én gyerekem sem tudja megtapasztalni ugyanazt a tarka életet, ami régebben volt” – mondta a művész búcsúzás előtt. „Azt meg, hogy a gyerekem gyereke mit fog tapasztalni, nem is tudom elképzelni. Ez most, egy zsákutca, amiben vagyunk. Mint amikor nyaranta jön a repülő, hogy irtsa a szúnyogokat. Persze, ez sikerül, de száz elpusztult rovarból ilyenkor csak egy a szúnyog, ezzel viszont egy teljes ökoszisztémát felborítunk. Ha ilyen áron irtjuk a szúnyogokat, akkor az ember inkább magát irtja.
Akkor inkább menjen a Holdra lakni az, akinek ez nem tetszik, ott nincsenek szúnyogok.”
Fotó: Neményi Márton
Még több kortárs művészet az nlc-n:
- Bekerült Keserü Ilona festménye a párizsi Kortárs Művészeti Múzeum gyűjteményébe
- 7 felejthetetlen eset, mikor a divat és a művészet tényleg találkozott
- Műalkotásokká változtatja a kátyúkat ez a kortárs művész