nlc.hu
Lélek

A járókelő-effektus magyarázata

„Más se megy oda, én akkor minek?” – ezért nem segített senki a metrón meghalt férfin

Országos felháborodás övezte a hírt, hogy egy egész metrószerelvény végignézte, ahogy meghal egy férfi a négyes vonalon. A düh persze jogos, a tudománynak azonban logikus magyarázata van arra, hogy hogy történhetett ez. Nem ez az első ilyen eset ugyanis, és nem is az utolsó.

Két napja terjedt el az abszurd, morbid és végtelenül kétségbeejtő hír, megírta az nlc is: meghalt egy ember a 4-es metrón, menet közben, az ülésen, és nem ment oda segíteni senki. A fél metróvonalat átutazta a szerencsétlen, mire a biztonságiak közbeavatkoztak, és még ekkor sem érdekelte az utasokat, hogy mi történik vele. Még az is elterjedt, hogy direkt nem segítettek, sőt, voltak, akik inkább fotózták ahelyett, hogy tettek volna valamit. Az összes erről szóló cikk alatt persze beindult a borítékolható lakossági kommentcumani, a leggyakoribb hozzászólások arról szóltak, hogy nehéz erről indulatok nélkül beszélni, rémes, hogy itt tart ez az ország (világ), az emberiség megérett a pusztulásra, és így tovább.

Ezek persze teljesen érhető reakciók, ám azt egy kicsit mégis nehéz elképzelni, hogy egy zsúfolt metrószerelvény (a négyes metró ráadásul összefüggő kocsikból áll) teljes közönsége utolsó rohadék seggfej legyen, és egy tisztességes ember se legyen köztük, nem igaz? Sőt, menjünk tovább:

Egyáltalán nem biztos, hogy a híren kiakadó kommentelők hasonló helyzetben rohannának segíteni, vagy egyáltalán kezdeményeznék, hogy tenni kellene valamit.

És ezt nem mi mondjuk, hanem a tudomány. Ismerkedjünk meg tehát a bystander effect, azaz járókelőhatás fogalmával, amely pont a fenti jelenséget írja le a szociálpszichológia eszközeivel. Népszerű területről van szó, sok, a hatvanas években forradalminak tűnő megállapítást cáfoltak már, és az erről szóló diskurzus a mai napig előszeretettel sarkít és tesz merész megállapításokat az emberi természetre vonatkozóan, de ettől függetlenül tanulságos elméletről van szó, megismerkedni vele a hétköznapokban is hasznos lehet.

Lényege, hogy minél több ember van egy sürgős beavatkozást igénylő helyzet közelében, annál kevésbé valószínű, hogy beavatkoznak, azaz segítenek a bajba jutotton. Az ember furcsa módon főleg akkor segít a másikon, ha azt nem látja senki, azaz nincsenek járókelők a közelben. A kínálkozó – és kissé felszínes – magyarázat az, hogy ha sokan vagyunk, megoszlik a felelősség, így senki nem lép előre, hogy magára vállalja. A jelenség annyira erős, hogy az ember még akkor sem biztos, hogy tesz bármit is, ha nem más, hanem ő maga van veszélyben. Ezt nagyszerűen illusztrálja Bibb Latané szociálpszichológus és John Darley pszichológus kísérlete, amely az első tanulmány volt kifejezetten e tárgyban. Nem balesetet vagy hasonló vészhelyzetet szimuláltak:

egyesével, illetve hármasával hívták be a kísérleti alanyokat, és egy kérdőívet töltettek ki velük, ám egy ponton a szobába elkezdtek titokban gyanús füstöt pumpálni.

 

Az eredmény egészen döbbenetes volt. A kísérletben egyedül részt vevők háromnegyede, míg a hármasával ülők 38 százaléka jelentette egyáltalán, hogy valami baj van. Hogy még élesebb legyen a kontraszt, a kutatók olyan hármas csoportokat is összeállítottak, amelyeknek két-két tagját beszervezték a kísérletbe, azaz tudták, hogy jön a füst, és úgy kellett tenniük, mintha tudomást sem vennének róla. A nem beszervezett alanyok csupán egytizede szólt, hogy füst szivárog. Azaz az emberek 90 százaléka hajlandó lett volna a saját egészségét kockára tenni, vagy akár füstmérgezésben fuldokolni, csak ne kelljen szólni, hogy valami nincs rendben.

Az arány nagyon hasonló, ha más van bajban; sőt, másokért még egy kicsit nagyobb arányban is lendülnek akcióba az emberek, mint magukért. Ezt a két kutató későbbi kísérletei mutatták ki, amikor is azt szimulálták, hogy egy nő bajban van. Ha senki más nem volt ott, a részt vevők 70 százaléka segített, ha többen látták, hogy baj van, 40 százalékuk tett bármit is.

Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a járókelő-hatás csak laboratóriumi körülmények közt érvényesülne. A metrós példa mutatja, hogy erről szó sincs, nagyon is hétköznapi, a való életben is működő jelenségről van szó. Igaz, a leghíresebb „valódi” esetről, Catherine Genovese meggyilkolásáról azóta kiderült, hogy nem is jó példája a bystander effectnek. Catherine, vagy ahogy mindenki ismerte, Kitty 28 évesen halt meg, amikor hajnalban a saját lakása előtt támadták és ölték meg. A lány sokáig kiabált, könyörgött az életéért és kért segítséget jajveszékelve, a környező házak lakói, akik egyértelműen hallották a sikolyokat, nem reagáltak. A támadás negyed négykor történt, a rendőrséghez tíz perccel négy előtt futott be az első hívás. A lakók közben ki sem néztek az ablakon, és pláne nem mentek le segíteni. Kittynek még a közeli utcasarokra is sikerült elvánszorognia, miután megkéselték, de ott sem segített senki.

Az eset 1964-ben történt, a szociálpszichológia aranykorában, nem csoda, hogy a kutatók hamar felkapták és a járókelőhatás állatorvosi lovaként kezdték emlegetni, évtizedekig példálóztak vele az egyetemeken. Mára kiderült, a New York Times a gyilkosságról szóló cikke szenzációhajhászra sikeredett, tele ténybeli tévedésekkel és csúsztatásokkal, csakhogy azóta rendszeresen jöttek szembe hasonló sztorik, sokszor hasonlóan tragikusak, arról nem is beszélve, hogy egy bizonyos életkoron túl mindenkinek van személyes története arról, hogy nagyon jólesett volna, ha segítenek neki, mégsem mozdította senki a füle botját sem. Ezek az esetek újra és újra rávilágítanak, hogy az emberek tényleg így viselkednek, és kész. Szerencsére az elmúlt ötven évben arra is meglett a válasz, hogy miért. És nem, nem az, hogy az emberek gyarlók és az emberiség megérett a pusztulásra.

Bystander effect

Fotó: Neményi Márton

A megoldásnak csak az egyik fele az, hogy megoszlik a felelősség, így sokkal könnyebb nem vállalni, hogy tegyünk valamit egy bajba jutott embertársunkért. Ez azonban önmagában mégsem indokolja, hogy egy láthatóan beteg, fájdalomtól eltorzult arcú férfi fekszik a földön nappal, a zsúfolt utcán, és húsz percig oda sem megy hozzá senki, nem? A fenti helyzetet számtalanszor eljátszották már, nem csak a tudósok, hanem tévés stábok is, az elmélet illusztrálásaként. A válasz – konyhapszichológusul fogalmazva – a beilleszkedés iránti vágyban, azaz – kevésbé konyhapszichológusul – a csoportkohézióban keresendő. Mindannyian szeretnénk a társadalom megbecsült tagjává válni, hiába szeretünk magunkra mint lázadó, rendszeren kívüli, stabil morális iránytűvel bíró individuumként gondolni, az emberek túlnyomó többségének az a természetes, hogy igyekszik pont úgy viselkedni, ahogy mindenki más. Még akkor is, amikor elesett, magatehetetlen embert látunk.

Nagy tömegben tehát

azért nem segítünk a másikon, mert senki más sem segít.

A társadalmi konszenzus tehát az, hogy „hagyjuk, ne menjünk oda, nézz körül, mindenki más is magasról tesz rá”. Ez persze nem kimondott, sokszor még csak nem is tudatos gondolkodás; egyszerűen így működünk, ezt diktálja a belső szabályrendszerünk. Ha előttünk nyolcan elmennek a földön fekvő mellett, mi is elmegyünk. A járókelők ilyenkor alkalmi csoportot formálnak, ők a „mi”, a földön fekvő pedig a „másik”, akivel nem kell foglalkozni. Ez pedig olyan erős, hogy a legtöbb homo sapiensben simán felülírja a másik megsegítéséről szóló (szerencsére nagyon is erős és aktív) szabályt/késztetést. Legalábbis a legtöbb homo sapiensben; az a pár százalék, akiben nem, igenis odamegy és segít.

Természetesen racionalizáljuk a helyzetet és tudatos döntésként éljük meg azt, amikor nem segítünk. Mindenki elmormol magában egy félmondatot, miközben félrenéz: a földön fekvő, óbégató férfi „biztos részeg”, „hajléktalan, úgysem jön ki a mentő”, „nem is akarja, hogy segítsenek rajta, hiszen más már nyilván megpróbálta”. Egy bulvárlap a 4-es metrón történt eset után is megírta, hogy úgy tudja, azért nem segítettek, mert hajléktalannak nézték a férfit. Amikor Kitty Genovese halála után, megkérdezték a 38 (!) tanút, hogy miért nem nézte meg, mi történik, szinte mind azt válaszolta, hogy úgy tűnt, szerelmes civódást hall, abba pedig nem illik beavatkozni. Az ember még kevésbé hajlamos segíteni, ha nem is tudja, mi történik: ha valaki bajba kerül, de a járókelők csak annyit észlelnek, hogy „valami fennforgás” van, inkább körbenéznek, és továbbmennek, ha senki más nem segít; mivel mindenki inkább körbenéz, ahelyett, hogy segítene, persze, hogy mindenki tovább is megy. Ilyen erőteljes ördögi kör a járókelő-effektus.

A helyzet persze nem mindig ilyen egyszerű. Mi történik például, ha a bajba jutott láthatóan a járókelők közösségébe tartozik? A fenti 2009-es híradós szegmensben egy egyszerű, kissé viseltes ruhákba öltözött férfi jajveszékelt egy forgalmas liverpooli csomóponton; húsz percig tartott, mire odajött valaki. Eljátszotta (mert persze színészekről volt szó) ugyanezt egy jól öltözött nő, hozzá négy perc után mentek oda. Végül újra lefeküdt a földre az első férfi, ezúttal drága öltönyben; másodperceken belül odasereglettek, pedig ezúttal jelét sem adta, hogy rosszul lenne. Mindhárom esetben jellegzetes helyzet volt, hogy amint odament valaki a földön fekvőhöz, rögtön követték a példáját mások is, és pillanatokon belül egész kis csoportosulás alakult ki a bajba jutott körül, persze mindenki „segíteni akart”. Abban a pillanatban tehát, hogy valaki átírta a hallgatólagos társadalmi szabályt („hagyjuk, menjünk tovább”), a többiek sem érezték kötelességüknek betartani, és rögtön győzött a „segítsünk az elesetteknek” elve.

Eddig úgy beszéltünk a járókelőhatásról, mint az emberiségbe mélyen kódolt, természetszerű jelenségről – nincs mit tenni, így működünk és kész. Pedig dehogy nincs mit tenni: nem csupán ösztönlények vagyunk, mindenki képes felülkerekedni a társadalmi és biológiai beidegződéseken. A legfontosabb az, hogy tudatosítsd magadban, hogy amint éppen elkerülöd a „zűrös” helyzeteket, mert nem akarsz „beavatkozni”, éppen a bystander effect két lábon járó (eloldalgó) példája vagy. Ha ez sikerült, máris dönthetsz (és dönts is!) úgy, hogy segítesz. Egyrészt odamehetsz te magad is, vagy, ha tényleg gyanús, hogy ezzel magadat is veszélybe sodrod, előveheted a telefonod, persze nem azért, hogy fotózz vagy – rosszabb esetben – szelfizz, hanem hogy hívd a hatóságokat.

Ha úgy érzed, egyedül nem boldogulsz, másképp is kezdeményezhetsz. A leghatékonyabb módja ennek az, ha ráirányítod valakire a reflektorfényt (és egy kicsit a felelősséget is), hogy megtörd az ördögi kört. Például így:

Hé, ön ott, zöld kabátban, hívja kérem gyorsan a mentőket!

Nehéz elképzelni, hogy erre bárki nem segítségnyújtással reagál.

Nincs tehát minden veszve, az ember alapvetően nem egy rohadék. Legfeljebb nagy tömegben az.

Még több pszichológia az nlc-n

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése