„Bélbaj… Fejbőrfájás… viszketegség… fáradtságok… kiütés… nagy kézfájás nagy fájdalom érzékenység az egész testben… aranyér… Mintha anginára lehetnék felkészülve: balkar-fájdalmak… Szédülések elalvás előtt… derékremegések izgalmak után… rövid alvás… Néha megragad valami torkomnál fogva, mintha fojtogatni akarna… Minden darab cukor ellenségem… Talán még egy év: úgy érzem…”
– írta Füst Milán 1923 októberében a naplójába. Ugyan ekkor kórházba is került, de szerencsére még több mint negyven évet élt ezután, 79 éves volt, amikor elhunyt, ami most is szép kornak számít. Nádas Péter úgy emlékezett meg róla, mint „a legjelentősebb magyar hipochonder.” Füst Milánhoz hasonlóan az ismert és elismert emberek körében sok olyat találni, akik komolyan szorongtak az egészségük miatt, Charles Darwin, Thomas Mann. Salvador Dali és Andy Warhol is közéjük tartozott.
Hozzá kell tenni, az, hogy valamilyen testi érzet vagy tünet miatt esetleg eluralkodik rajtunk a félelem, az valószínűleg mindenki számára ismerős, de a legtöbbször ez csak pillanatokig tart, és az egészségszorongás egy létező jelenség. Erről írt könyvet Csabai Márta klinikai- és egészségpszichológus, egyetemi tanár, a Gyógyító Nőkért Alapítvány alapítója Aggódó testünk – Az egészségszorongástól a belső biztonságig címmel.
Mint könyve bevezetőjében írja, a szorongások korát éljük, és mindennapi tapasztalatok és a kutatások is azt mutatják, hogy növekednek az egészségünkkel és a biztonságunkkal kapcsolatos aggodalmaink, és az erősödő érzést legjobban a következő mondat fejezi ki.
Egyre jobban élünk, de egyre rosszabbul érezzük magunkat.
Félek, tehát vagyok
A kötet bemutatója alkalmával tartott előadáson a szerző elmondta, a két héttel a világjárvány kitörése előtt kezdte azt írni, és az időzítés – ha lehet így fogalmazni – nem is lehetett volna tökéletesebb. A pandémia ugyanis sok mindent megváltoztatott, és a bizonytalanság talán az egyik olyan szó, amivel legjobban le lehet írni ezt az időszakot. Csabai Márta szerint fokozódott a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy mennyire tudjuk kontrollálni a saját testi folyamatainkat, mennyire érezhetjük magunkat biztonságban a világunkban, hogy mennyire mérvadók, mennyire megbízhatóak a különböző információforrások a szakértőktől kezdve a különböző internetes felületekig.
A bemutató másik vendége, Kőváry Zoltán, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar habilitált egyetemi docensének szerint pedig ezzel párhuzamosan elindult az értelemkeresés, és ez egy ilyen helyzetben teljesen természetes, hiszen ez történik akkor, ha a biztonság érzése megszűnik. Így van ez akkor is, ha megbetegszünk, ilyekor szeretnénk tudni, hogy miért is történik mindez velünk, és elkezdjük keresni a felelősöket. Meg kell jegyezni, legalapvetőbb félelmünk az az elmúlástól, a haláltól való félelem, és ez sokféleképpen megjelenhet, de a betegség az, ami talán a leginkább meg megszólítja ezt a szorongásunkat, hogy úgy érezzük, evés az időnk, nem tudjuk kontrollálni, hogy meddig élhetünk.
Fotó: Getty Images
Az embereknek persze mindig megvoltak az énvédő rítusaik, és ugyan sokan úgy gondolják, a technikai fejlődéssel eltűnt a varázslat a világból, a rituálékra szükségünk van. Ehhez persze kellenek közösségek is, és ezek meg is vannak, még ha egy kicsit más köntösben is, mint korábban. Csabai Mártát például foglalkoztatja az, hogy a különféle divatos diéták, hogyan szolgálnak olyan igényeket, amelyek évszázados régi rítusokhoz, szükségletekhez kapcsolódnak, gondoljunk csak például a böjtre. És tévedés lenne azt gondolni, hogy ezek csak a testünk táplálásról szólnak, ugyanis elégítenek ki társas szükségleteket is.
„A diétás csoportok nagyon fontos társas támogatást jelentenek az emberek, nagyon sok mindent meg lehet ott beszélni az életmóddal, illetve általában az élettel kapcsolatban, merthogy az étkezés egy alap dolog, ami mindannyiunk számára megkérdőjelezhetetlenül fontos” – tette hozzá.
Persze semmi sem fekete és fehér, ezeket a közösségeket ugye sokszor az interneten találjuk meg, miközben a digitális, technicizált világban egyre jobban eltávolodunk eredeti életmódunktól, ez pedig fokozza a szorongásukat, elbizonytalanít minket az élet értelmével kapcsolatban. A könyvben nagyon sok szó esik arról, hogy az okoseszközök, amivel egyre több dolgot tudunk mérni, milyen hatással vannak arra, hogyan látjuk magunkat, hogyan viszonyulunk az egészségünkhöz, hogy jó-e, ha adatokra redukáljuk a létezésünket vagy nem.
Dr. Google mindig rendel
Az internet egyébként tökéletes terep arra, hogy magyarázatokat keressünk, és lehetőleg olyanokat, amelyek kedveznek a saját értelmezésünknek, nyugalmunknak. Ennek persze megvannak a veszélyei, talán soha nem volt ilyen könnyű magunkat diagnosztizálni. És miközben azzal, hogy rákeresünk a tüneteinkre, hogy kiderítsünk mi bajunk van, az a célt szolgálja, hogy megnyugodjunk, hogy csökkentsük a szorongást, könnyű elveszni a nyúl üregében, és ezzel pedig pont az ellentétes hatást értjük el. Egyes kutatások szerint azok, akik rákeresnek a tüneteikre, azoknak a vele inkább szorongani kezd ahelyett, hogy lenyugodna.
Cyberhondria (vagy kiberhondria) persze egyelőre hivatalosan nem létezik betegségként, nincsen diagnózisa, de mivel a szakmában erős az igény arra, hogy mindent bekategorizáljon, ki tudja, talán egyszer találkozunk vele a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) kézikönyvében. Az egészségszorongás súlyos formája viszont benne van ebben a gyűjtésben, igaz, már nem hipochondria néven, átkeresztelték azt a negatív, előítéletes jelentéstartalom miatt.
De pontosan mikor beszélhetünk betegségszorongésról? A DSM 5 szerint ezek lennének a kritériumok:
- túlzott szorongás valamilyen betegség fennállásával vagy kialakulásával kapcsolatban
- a szomatikus tünetek nem állnak fenn, vagy ha fennállnak, akkor intenzitásukat tekintve
enyhék - az egészséggel kapcsolatban erőteljes szorongás áll fenn
- a személy túlzásba viszi az egészséggel kapcsolatos viselkedéseket
- a betegséggel kapcsolatos aggodalom legalább 6 hónapja fennáll
- a betegséggel kapcsolatos túlzott aggodalom nem magyarázható jobban más mentális
zavarral
A betegségszorongás definíciójának lényeges része, hogy a beteg félreértelmezi és valamilyen súlyos betegségnek tartja a szervezeten belül keletkező ingereket, testi jelenségeket. És két fomában jelenhet meg, betegségfóbiáról beszélünk akkor, amelyre a súlyos betegség kialakulásától való félelem jellemző, betegségmeggyőződésről pedig akkor, ha valaki szilárdan hisz abban, hogy valamilyen betegségben szenved.
Hozzá kell tenni, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint
a háziorvosokat a páciensek 30-40 százaléka olyan tünetekkel keresi fel, amelyeknél melyek hátterében nem találnak kimutatható fizikai okot: különböző krónikus fájdalmakról, emésztési panaszokról, gyengeségről, szédülésről, álmatlanságról számolnak be.
És valószínűleg többen is vannak, akik szintén szenvednek ezektől a tünetektől, de nem szerepelnek a statisztikákban, jegyzi meg könyvében Csabai Márta.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy ezek az emberek mind képzeltbetegek, vagyis hipochonderek lennének. Csabai Márta szerint viszont megélnek egy csomó szégyent, el nem fogadottságot, mert az orvos nem tudta az eszközeivel megállapítani, hogy a létező tünetei, Hozzátette, ezért érdemes kicsit más szemszögből vizsgálni a dolgokat, és a könyvének is az az egyik legfontosabb üzenete, hogy nemcsak biológiai, hanem pszichológiai és társadalmi hatások is hozzájárulhatnak a betegségnek a kialakulásához, a terápiát, a kezelést is ehhez kell igazítani.
Mint a könyvből kiderült,
számos magyarázat született arra, hogy a betegség miatti aggódás, a fájdalomtól való félelem, a testtel való foglalkozás miért alakul ki.
Nyilván van, amikor ez meglévő problémákhoz társul, a daganatos betegek egyharmadánál tapasztalható fokozott egészségszorongás. Mint korábban írtuk, az egyik lehetséges ok az, hogy nem érezzük magunkat biztonságban, amihez kapcsolódhat az is, hogy alacsony az önértékelésünk, Csabai Márta emlékeztet, a gyereknél érhető leginkább tetten, hogy valamilyen testi választ adnak a konfliktus, bizonytalan helyzetekre, például étvágytalanok lesznek, hasfájásra panaszkodnak, és ez a válaszreakció felnőttkorban is visszatérhet.
A biológiai megközelítés szerint azoknak az embereknek, akiknél megjelenik az egészségszorongás, azoknak egyszerűen túlérzékeny az idegrendszere, míg a szociális szempontból úgyis lehet értelmezni, hogy a társadalom bizonyos csoportjai nem jutnak hozzá olyan alapvető dolgokhoz, mint a szeretet és a biztonság, ezért vannak jobban kitéve ennek a jelenségnek, főleg, hogy az egészség egyfajta státuszjelző lett, és tény, nagyon nem mindegy, hogy valakinek milyen lehetőségei vannak arra, hogy egészséges életmódot tudjon folytatni, ha megbetegszik, hogyan tudja követni a terápiát, hogyan tudja megérteni az információkat, amiket kap, milyen társas támogatást kap a környezetétől.
Csabai Márta szerint egyébként a szakembereknek nagyon figyelniük kell arra, hogy kerüljék a beteghibáztatást.
Mostanában eléggé elterjedt az a kicsit félreértelmezett pszichologizálás, hogy minden a fejben dől el. Nagyon fontos persze, hogy legyen megfelelő pszichológiai tudatosság, de ez nem egyenlő a stigmatizálással, megbélyegzéssel, amit sokszor látjuk a gyakorlatban, betegekkel dolgozva vagy kutatásokban.
Persze sok olyan egyéni tényező van még, ami befolyásolja, a szorongásszintünket, ilyen például az életkor, ugyan egyes források szerint jellemzően a fiatalok és az idősek kevésbé szoronganak, szemben a középkorúakkal, de mint a könyvben olvasható, a klímaszorongás, ami főként a fiatal generációkat érinti, a serdülőknél közvetlen egészségproblémákat, evészavarokat, súlyos motivációs zavarokat okozhat a klímaválsággal kapcsolatos kommunikáció.
Érdekes kérdés tehát az is, hogy a kultúra és kommunikációs tér, mondjuk a média, az internet hogyan befolyásolja nézeteket, azokat a vélekedéseket, amelyeket kialakítunk a betegséggel kapcsolatban. Ami a kulturális hátteret illeti, a világ különböző pontjain máshogy magyarázzák a tüneteket, az Egyesült Államokban például a vírusok és a baktériumok környezeti ártalmakra vagy vegyi anyagokkal szembeni érzékenysége vezetik vissza, ha valakinek rossz az egészségre, míg Németországban inkább a szív- és érrendszeri panaszok vezetnek.
Ami pedig az internetet illeti, hihetetlen információ mennyiséggel találkozunk, és nagyon fontos, hogyan zajlik az egészségkommunikáció, milyen források használunk, azok mennyire megbízhatóak, milyen a nyelvezetük. Mert bizony, hogy hogyan fogalmaznak mások, az is hatással lehet ránk, lehet, hogy egy betegség tudományos neve sokkal nagyobb szorongást okoz, mintha azt körül írjuk.
Ahogyan az is, hogy hogyan, kiken keresztül jut el hozzánk egy hír, a celebeknek ilyen téren is nagy hatása van, gondoljunk csak arra, amikor Angelina Jolie úgy döntött, eltávolíttatja mellét, majd petefészkét és petevezetékeit is, mert kiderült, hordozza azokat a génmutációkat, amelyek a mell- és petefészekrákkal összefüggésbe hozhatók. Az erről szóló hírek hatására megnőtt azoknak a száma, akik úgy döntöttek, ők is alávetik magukat a szükséges vizsgálatoknak.
És nyilván nem lehet eleget írni a közösségi média hatásairól sem, vagy hogy milyen kérdéseket vett fel a testkép témaköre, jó-e, hogy egyre terjed a testpozitivitás, és a sort tovább lehetne folytatni. A könyvben egyébként minden fejezet végén található útravalóként egy kérdéscsokor, amelyek segítenek ezen témák továbbgondolásában.
Az érem két oldala
Csabai Márta szerint egyébként
nagyon nehéz megmondani manapság, hogy mikortól nem vagyunk jól,
mert míg a biomedikális modell alapján ezt könnyű megállapítani, hiszen ha valakinek tünete van, akkor onnan betegnek számít, de most már inkább a jóllét számít, ezt pedig nem olyan könnyű körül írni, hiszen nemcsak arról van szó, hogy ne legyek beteg, hanem, hogy hogyan legyek egyre jobban. És mindeközben egyre kevésbé hiszünk a saját tapasztalásunkban, érzékelésünkben, egyre jobban hiszünk viszont az adatokban, és nem csak mi, a mai orvosok egyre inkább adatokból dolgoznak, olyan adatokból, amelyeket ők nem közvetlenül szereznek a betegektől, hanem különféle eszközök, műszerek által.
Fotó: Getty Images
És az sem könnyíti meg a dolgunkat, hogy elvárás nem csak az, hogy jól legyünk, hanem az is, hogy boldogok legyünk, ez meg ugye úgy tűnik, elég nagy kihívás. Ahogyan Kőváry Zoltán fogalmazott, ennek az az eredménye, hogy ha valaki nem éri el egy bizonyos szintet, akkor nemcsak, hogy azért érzi rosszul magát, mert egyébként is rosszul van, azért is, mert rosszul van, attól vagy rosszul van. „Azért lássuk be, hogy nem lehet minden traumából, minden konfliktusból győztesen kijönni” – tette hozzá.
És mi közben mi egyre inkább elzárkózunk a betegségtudattól, nem is kell olyan messzire visszatekinteni, amikor híres művészek, pszichológusok, írók, festők, egyéb művészek életében a betegség igenis fontos szerepet játszott, ez a tapasztalás segítette az alkotói folyamatokat, de nem szabad elfelejteni, hogy nemcsak építők, hanem rombolók is lehetnek a biztonságkeresési stratégiák például lehet, hogy valamilyen függőség alakul ki.
Maga a szenvedéstapasztalat egy határhelyzet, hogy másképp találkozom saját magammal, az énemmel….Nagyon sokszor megváltozik az embereknek például az értékrendje súlyos betegség vagy baleset vagy trauma hatására.
Felmerül persze a kérdés, hogy miért várjuk meg, hogy a testünk ilyen módon jelezzen.
Mi a megoldás?
Ha szigorúan csak a kiberhondriára szorítkozunk, a koronavírus-járvány idején kidolgoztak egy modell internetfüggőséggel összeköthető Covid-szorongásra, amit persze bármikor alkalmazhatunk. Ennek a modellnek a lényege, hogy ne hibáztassuk magunkat, legyünk magunkkal elnézzőbbek, hiszen az önvád, a bűntudat – amiről a könyvben szintén sok szó esik – okozza szorongást. Emellett fontos, hogy beszéljünk őszintén az orvosokkal és legyünk kritikusak az interneten fellelhető tartalmakkal.
De nyissuk kicsit tágabbra a kört, nem véletlenül szerepel a könyv alcímében a belső biztonság kifejezés, fontos ugyanis, hogy legyen valami, ami független tud lenni minden külső értékeléstől. Ahogyan az is, hogy elfogadjuk a világban sok a bizonytalanság, nagyon sok mindent nem tudok kontrollálni, és hogy nem vagyunk egyedül, a kétségekkel, félelmekkel.
„Ha megkérdezzük valakitől egyszerűen azt, hogy ha nehéz helyzetben van, akkor hány emberre, vagy kikre számíthat, és akkor ott mondanak egy számot, de hogyha azt is megkérdezzük, hogy milyen gyakran veszi igénybe a segítségüket, akkor már kiderül, hogy ez nem annyira jellemző. Ugyan egyfelől hasznos az, hogy tudjak a saját tapasztalataimhoz kapcsolódni, de fontos az is, tudjak másokhoz kapcsolódni, tudjak segítséget kérni, tudjam a jót is megosztani, az örömömet is megosztani” – mondta Csabai Márta.
Mindkét szakértő egyet ért abban, hogy sokat tud segíteni az önismeret. Mint írtuk, a nemléttől vagy a megsemmisüléstől való szorongás univerzális élmény, ám ezzel a mindennapokban valamilyen enyhébb, kézzelfoghatóbb formában találkozik. Ám tudni kell, minél kevesebbet dolgozunk magunkon, annál nagyobb hangsúlyt kapnak az ezekhez köthető értések. Ám nem kell, hogy
az önismeret egyenlő legyen azzal, hogy megkeressük az okokat, hiszen hogy a hibáztatás útjára tévedünk, ehelyett hasznosabb az önismeret sokkal inkább a lehetőségeknek a felkutatásának a feltárására irányul.
És még valami, nagyon fontos, hogy a gyereknek megtanulják a felnőttektől, miként lehet biztonságosan kapcsolódni a testi érezetekhez, az érzelmeikhez, így alakul ki a pozitív testkép. Utóbbi pedig nem csak annyit jelent elégedettek vagyunk a testünkkel, – mint a könyvben olvasható – idetartozik az is, hogy elfogadjuk és érteltjük testünk adottságainak szerinti működést, a testi tapasztalatokkal és szükségletekkel kapcsolatos tudatosság és figyelem, a pozitív hozzáállás és nyitottság, így a testünkből és a külvilágból érkező üzeneteket észleljük és feldolgozzuk ne hárítsuk el, ne szégyelljük.
