Wichmann Tamás a múlt héten jelentette be, hogy június végén sokunk bánatára végleg bezárja legendás kocsmáját, a Kazinczy utcai Wichmann Sörözőt. A kilencszeres világbajnok, háromszoros Európa-bajnok, kétszer olimpiai második, egyszer harmadik helyezett, harminchétszeres magyar bajnok kenus harminckét évvel ezelőtt nyitotta meg a sörözőt, ami jóval a erzsébetvárosi bulinegyed beindulása előtt legendává vált a szomjas – és már nagyon nem szomjas – éjszakázók körében.
A Wichmannban akkora rántotthúsos szendvicset adtak, hogy komolyan féltem, ha ráejtem, eltörik a lábam
– mondja könnybe boruló szemmel Viktor, aki közel másfél évtizede volt visszatérő vendége a helynek.
Sajnos nem a Wichmann az egyetlen olyan közkedvelt, intézményszámba menő hely, amit az elmúlt évtizedekben bezártak Budapesten. Fekete lyuk, Tilos az Á, Totalcar, West Balkán, Ráckert, Kultiplex, Süss fel nap, Zöldség Gyümölcs, Mokka Cukka, Tűzraktár, Rockokó, Cha cha cha, Mumus, Zöld Pardon, Eklektika, Sirály… napestig sorolhatnánk azokat a klubokat és kocsmákat, amiket – hol a politikai ármánykodása, hol az ingatlanbefektetők kíméletlensége, hol a környékbeli lakók tiltakozása, hol az önkormányzati kekeckedés, hol egy tragikus végű buli miatt – ma már hiába keresnénk a pesti éjszakában.
Fekete lyuk – „Csöppet sem formabontó” magatartás
A nyolcvanas-kilencvenes évek talán legfontosabb klubja a Fekete lyuk volt. A VIII. kerületi Golgota utcában, az egykori Ganz Mávag lakótelepe, a „Kolónia” művelődési házának pincéjében működő szórakozóhely a magyar alternatív és független zenei szcéna központja volt. Olyan együttesek és előadók léptek itt fel, mint a VHK., a Leukémia, a Tankcsapda, a Kispál és a Borz, az A.M.D., a Sex Action, a Trottel, a Pál Utcai Fiúk, a Kampec Dolores, Waszlavik „Gazember, Petőfi, Velorex, Sámán, Szabadcsapat, Ullmann Mónika” László vagy a méltán népszerű Robbantott Csirkék.
A Lyuknak legendásan rossz híre volt a prüdériára hajlamos pesti polgárok körében, a pletykák szerint rendszeresek voltak a verekedések. Igaz, ami igaz, a hely törzsközönségét adó punkok, rockerek és – az idővel kitiltott – szkinhedek nem mindig jöttek ki egymással, ráadásul a klímán az sem javított sokat, hogy egy ideig a telep egykori báltermében üzemelt a Casablanca diszkó is, de azért a pesti szlengben csak a „pokol tornácaként” emlegetett klub no-go-zónásítása és a járulékos rendőri jelenlét túlzás volt.
Elfogadottá vált, hogy akinek kedve tartja, az asztalon vagy a földön feküdhet, a közönség gyakran lejtette vadóc össztáncát, a pogót. Egy laza, több százas társaság számára, ha prüdériájától kellőképpen megszabadult, a Lyuk-as magatartás csöppet sem formabontó
– mondta egy interjúban Nagy Gyula művelődésszervező, a klub vezetője.
A Fekete lyuk 1994-ben, egy nagy sajtóvisszhangot kiváltó késelés után zárt be végleg, de a szellemisége tovább élt, és számos olyan azóta sajnos szintén szanált kulthely megnyitását inspirálta, mint a Rockoko, a Saigon vagy a Night Oil.
A késelés után három hónappal nyitott újra III/III néven, az akkori VHK koncerten nagyjából kétszer annyian voltak, mint amennyi a Lyuk befogadóképessége volt.
Tilos az Á! – „A rendszerváltás kocsmája”
A Fekete lyuk mellett a rendszerváltás időszakának másik ikonikus, popkulturális szempontból meghatározó helye volt a Tilos az Á. A Mikszáth Kálmán téri klub, amit Vágvölgyi B. András filmrendező, újságíró, esztéta, a Magyar Narancs egykori főszerkesztője a „rendszerváltás kocsmájának” nevezett (legalábbis saját bevallása szerint ezzel a lőzunggal adta el kitűnő Tilos. Verboten. Interdit. című dokumentumfilmjét az Arte német-francia kulturális csatornának, amelynek kulthelyeket bemutató sorozatában a Tilos mellett olyan klubok is szerepeltek, mint a Patti Smithet és Tom Verlaine-t elindító New York-i CBGB, D.I.), ugyan csak néhány évig volt nyitva, de a hatása máig érezhető.
Az egykori Bakony Étterem helyén működő szórakozóhelyet 1989 szilveszterén nyitotta meg Németh Vladimir „Vova”. Az 1991-es szovjet kivonulás alkalmából rendezett zártkörű „búcsúbulin” a főpolgármester felkérésére (Sic!) Frank Zappa is fellépett; de rendszeresen koncertezett itt a Quimby, a Kispál és a Borz, a Korai Öröm, a Kampec Dolores és az ef Zámbó Happy Dead Band is, illetve sokat játszott itt a nemzetközi porondon is megméretett Sexepil. Innen indult – még illegálisan sugárzó kalózadóként – a Tilos Rádió – ahogy a Vajdai Vilmos és Szabó Győző által megalapított TÁP színház is.
Azt hiszem, mindannyiunk életének legeuforikusabb évei voltak: egyrészt akkor végeztük el az egyetemet, ott álltunk a felnőttkor kapujában, másrészt a rendszerváltás eseményei önmagában is okot adtak az optimizmusra. A konkrét motivációt az adta, hogy sokat jártunk koncertekre, ismertük a késői szocializmus éjszakai életét, és az volt a véleményünk, hogy különösebb előtanulmányok nélkül is tudunk a meglévő helyeknél jobbat csinálni
– nyilatkozta pár éve a Szeretlek Magyarországnak Vova.
Persze, a nagy, euforikus szabadság és szabadosság sokaknak csípte a szemét. Nem véletlen, hogy a rendőrség rendszeresen razziázott a Tilos az Á-ban – egészen addig, amíg 1995-ben hatóságilag be nem záratták a helyet.
A Tilos az Á egyik állandó zenekara volt még a máig aktív Flash, meg is kerestük Barcs Miklós őspunk rendszergyalázót, hogy meséljen egy történetet, ami első blinkre az eszébe jut. Úgy válaszolt, ahogy csak ő tud: 
Barcs ősszel ünnepelte hatvanadik születésnapját.
Kultiplex – „Valahogy kislisszoltunk, többre nem emlékszem”
A Tilos az Á-ból kiebrudalt Tilos Rádió 2000 augusztusában költözött a Blue Box mozi Kinizsi utcai épületébe. Az első világháború előtt épült házban már 1923-ban rendeztek „filmszínházi előadásokat”, 1959-től pedig itt működött a híres Kinizsi Mozi is. A Tilos megérkezése új lendületet adott a kulturális központ fejlődésének. A Kultiplex létrehozásában komoly szerepet játszott a Sziget-fesztivált kitaláló, a Lupa-tavakhoz magyar tengert álmodó Gerendai Károly cége, a Sziget Kft. is. A modern művházban a filmvetítések mellett jazz, rock és hiphop-koncerteket is tartottak, és egy kellemes kerthelyiséget is létrehoztak.
A háznak különös és egyedi atmoszférát adott, hogy a t. látogatók bármikor belefuthattak a jellegzetes üvöltéséről – és elképesztő intellektuális verbálmaratonjairól – ismert Bakács Tibor Settenkedőbe, az AE Bizottság-alapító Wahorn Andrásba, Busa Pistába, a kortárs magyar hiphop egyik legerősebb egyéniségébe (aki többek között az Ágoston Béla alapította Zubolyban alkotott az ércnél is maradandóbbat, D.I.) vagy Palotai Zsoltba, a magyar underground-szcéna egyik legnagyobb hatású DJ-jébe. A pult mögött – legyen az keverő vagy bárpult – a házmestermodora ellenére is szerethető Gonnok (aka. Vesztényi Balázs) osztotta a szeszt és a hangulatot.
Kultiplex tánctér (Fotó: Flickr)
A Kulti pillanatok alatt nagyon népszerű lett a minőségi szórakozásra vágyó budapestiek – és nagyon népszerűtlen, a „zaj, szemét és a környéken tomboló ittas fiatalok” miatt tiltakozó helyi lakosok valamint a jobboldali sajtó körében. Pláne, miután Bajtai Zoltán „Barangó” 2003 karácsonyán élő adásban azt találta mondani, hogy „kiirtanám az összes keresztényt”.
Nem véletlen, hogy a rendőrség, talán a kádári Magyarország rendvédelmi regulái iránti hagyománytisztelettől is hajtva, rendszeresen razziázott a helyen.
2001-2002 tájékán a Ráday utcai Castróban dolgoztam. Műszak után rendszeresen átjártunk a Kultiba; ott mindig pezsgett az élet, én főleg a csocsóversenyeket szerettem. Egyik este cigisodró versenyt rendeztek, még a fákon is emberek lógtak, annyira tele volt a hely. Mindig szerettem cigit sodorni és nagyon bosszantott, hogy csak fiúk versenyeztek, igy beszálltam a buliba. Annyira izgultam, hogy sikerült egy metálkrumplit sodornom, de igy is kitüntettek, mint egyetlen lány versenyzőt. A’sszem, tapsot is kaptam. Még le sem jöttem az emelvényről már elárasztotta a rendőrség a helyet, mondván, ahol sodróversenyt rendeznek, ott nyilván mindenki drogos. Valahogy kislisszoltunk, többre nem is emlékszem
– emlékszik vissza Éva.
A ferencvárosi önkormányzat végül megelégelte a Kultiplex körüli feszültséget, és 2007 nyarán rávette a tulajdonos Budapest Filmet, hogy mondja fel az épület bérleti szerződését. A Kultit – pontosabban a kulturális központnak helyet adó Bauhaus-épületet – 2008 nyarán nemes egyszerűséggel ledózerolták. Ma csinos kis park áll a helyén, játszótérrel, kutyafuttatóval, murvás sétautakkal. A Tilos szerkesztősége egy Mária utcai bútorraktárban kapott helyet – azóta is ott működnek.
Fotó: Jósvai Péter, Flickr
Ráckert – „A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is kocsmának találta volna ki”
A „romkocsmák félhomályában merengő” értelmiség kedvenc helye sokáig az 1997-ben megnyílt Ráckert volt. A Hadnagy utcai „Rácsba” a fél baráti körömmel együtt én is sokat jártam – ezzel együtt kollektíve sem tudtunk felidézni egyetlen említésre méltó emléket sem, már azon kívül, hogy „kurva jó volt a hangulat”. Vagy talán éppen ezért.
Szerencse a szerencsétlenségben, öröm az ürömben és a szomszéd szép kort megélt, veterán tehene is egyben, hogy a világháló mindent magába szippantó egyetemességének hála, ehelyütt segítségül hívhatjuk a kilencvenes évek éles – bár egyesek szerint kissé véreres – szemű krónikását, Para-Kovács Imrét.
A Ráckert (…) azért telik meg estéről estére, mert jó ott lenni. Azért jó, mert a Hegyalja út alatt elhelyezkedő kis placcot a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is kocsmának találta volna ki, ha annak idején nagyobb részt hasít ki magának a világ teremtéséből, és nem csak a kopjafák újralakkozásáért felelős
– írta a publicista a Magyar Narancsban anno (és persze dacu) 1998-ban.
És tényleg, mintha derengene: a Rácsba azért jártunk, mert jó volt ott lenni. Pedig nem volt ott semmi különös, csak székek meg asztalok, jó minőségű, de megfizethető árú ételek és italok, csodálatos kilátás a Tabánra és persze, remek, remek társaság. A szó legjobb, legszebb, legtabánibb értelemben vett kerthelyiség volt ez, ahol a „leendő fiatalkorú bűnözőket” (megint Para, D.I.) tologató anyukák meg a közeli Romkertbe járó dizsisek megvető pillantásai ellenére is nyugodtan fröccsözhetett, sörözhetett és szórakozhatott az azóta már túlnyomó részben megemberesedett, gyereket vállalt, bankkölcsönt felvett, munkába járó, szépen kimosakodott egykori fiatalság.
Egészen 2004-ig, amikor egy befektetőtársaság felújította a Rác fürdőt. A Rács röpült – kár érte, főleg, hogy a megújult fürdőt azóta sem nyitották meg, a szépen lenájlonozott székek évtizede porosodnak a lobbyban kihasználatlanul.
2004-ben senki sem akarta elhinni, hogy bezárnak, pedig már július végén erről beszéltek. Csakhogy így volt ez egy évvel és két évvel előtte is, 2004-ben pedig néztünk bambán, hogy tényleg vége lett. Talán 2003-ban történt, hogy egy ismerősömet borzasztóan zavarta, hogy ott volt Spitzer Gyöngyi (Soma Mamagésa), és a virsli papírtányérján maradt ketchup-mustár egyveleget rákente a ruhájára, egyenesen a fenekére, de a Spitzer nem vette észre, és nem is szólt neki senki
– emlékszik vissza Péter.
West Balkán – „Nem lehetett eldönteni, mi csíp jobban, a szúnyogok vagy a fűszag”
A West Balkán 2001 nyarán nyitott meg a Kopaszi-gáton, a Lágymányosi híd lábánál. A „riksás hely”, ahol Zsolt visszaemlékezése szerint „nem lehetett eldönteni, mi csíp jobban, a szúnyogok vagy a fűszag”, a környék revitalizálása miatt csak három nyarat élhetett meg – de ez is elég volt ahhoz, hogy igazi kultklubbá váljon. A Lágymányosi öbölből először a nyolcba, a Corvin-köz mögötti Kisfaludy utcába költöztek, itt újabb három év jutott nekik. A kezdeti tiltakozás ellenére a közönség hamar megszerette a progresszív, nyitott és befogadó szellemiségű új helyet, ahol rendszeresen rendeztek izgalmas kortárs képzőművészeti kiállításokat és koncerteket. Aztán 2007-ben – megint csak egy nagyberuházás, a Corvin pláza építése miatt újra szedelődzködniük kellett. Ekkor már jó egy éve üzemelt a „testvérkocsma”, a Futó utcai WB, ahol kortárs képzőművészekkel épp úgy össze lehetett futni, mint ízes cockney-t beszélő, kelet-londoni partizókkal – és amit aztán 2008-ban annak rendje és módja szerint menetrendszerűen le is bontottak.
A West Balkán a tragédia estéjén (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
A West Balkán nem sokkal ezután a Nyugati térre, az egykori Skála Metró épületébe költözött. Itt is működött egészen 2011. január 15-ig, amikor egy külsős rendezvény során, a hatalmas tömegben kirobbant pánikban három fiatal lányt halálra tapostak az egyik lépcsőn. A tragédia után a terézvárosi jegyző kilencven napra bezáratta a szórakozóhelyet; a tulajdonosok nem sokkal később bejelentették, hogy soha nem nyitják újra a balsorsú klubbot.
