Hosszú idő után először tavaly jelent meg versesköteted, a Létbüfére tizennégy évet kellett várniuk az olvasóknak. Dolgozol most valamin?
Igen, nemrég fejeztem be Joe Orton angol drámaíró Entertaining Mr. Sloane című darabjának fordítását-átírását, amit januárban mutat be az Orlai Produkció a Jurányiban. Ezenkívül csinálok egy tárcakötetet jövő őszre; ilyen könyvem ’93 óta nem jelent meg, pedig a kiállításmegnyitóktól a kisesszékig nagyon sok olyan szöveget írtam, ami szigorúan véve nem szépirodalom. Most aztán válogatni kell. Hozzá kell nyúlni az írásokhoz, amihez persze először ki kell találni, hogy milyen rendszer szerint. Most éppen ezen dolgozom, jó féléves munka lesz. De van egy másik ilyen nagy, hosszú munka is: egy könyv, ami a Dunáról fog szólni, az enyémről, és bizonyos fokig a saját személyes, családi történeteimre épül majd.
Érdekes koncepció, nekünk, magyaroknak a Duna olyan, mint egy fonál, amire szinte bármit fel lehet fűzni, személyes sorsokat és családtörténeteket épp úgy, mint az egész ország életét meghatározó, epikus súlyú eseményeket.
Igen, a Duna mindent fölvesz, fölveszi egész Európát. Gondolj bele, mi az, ami nem Duna? Csak az, amiről te magad írás közben úgy döntesz, hogy ez nem tartozik ide.
Azért van, ami Volga vagy Elba, nem?
Persze, van, ami Volga vagy Elba, de ha azt mondod, hogy Rajna, máris találsz egy kapcsolatot a Dunával. A Dunáról könyvet írni majdnem olyan, mintha a levegőről vagy az égről írnál könyvet. Lehetetlen vállalkozás – az én könyvem is inkább kirakósdi lesz, egy családi történetekből, mások „másodlagos valóságaiból” és tiszta fikcióból összerakott, rövid, féltenyérnyi prózadarabokból álló szöveg. Cédulák füzére, ha úgy tetszik – annak, ami ebből a sorozatból már megjelent, Duna-cédulák volt a címe.
Parti Nagy Lajos (Fotó: Neményi Márton)
Nagyon sok verset, novellát, kisprózát írtál, de regényt csak egyet, a Hősöm terét. Az viszont nagy siker volt. Nem szeretsz hosszú, összefüggő szövegekkel dolgozni?
A Hősöm terét én is nagyon szerettem.
Mégis, ha az ember számot vet a saját tehetsége természetével, be kell látnia, hogy mi az, ami igazán fekszik neki, és mi az, ami nem.
Vannak kifejezetten epikus alkatok, akik abban lelik örömüket, hogy megpróbálják kinyitni a történeteknek azt a nagy ördöglakatját, ami a világ, és remekül értenek ahhoz, hogy hogyan kell az olyan összetett irodalmi rendszereket működtetni, mint amilyen egy regény. Rettentően csodálom őket, mert birtokában vannak ennek a tudásnak, de belőlem ez sajnos javarészt hiányzik: egyrészt a memóriám természete miatt, másrészt pedig azért, mert valószínűleg nem vagyok elég állhatatos. Engem az írás inkább a nyelv, mint a történet szempontjából érdekel, jobban tudok dolgozni egy féltenyérnyi szöveggel, mint egy ilyen nagy szerkezettel. De időnként azért nagyon vágyom rá, hogy újra hazajárhassak egy hosszú történetbe, hogy minden reggel felvegyem a fonalat, amit előző este elengedtem, és ott folytassam, ahol abbahagytam. Erős nosztalgiát érzek a regényírás iránt, de rájöttem, hogy hatvanöt évesen valószínűleg már nem fogok belekezdeni egy ekkora munkába. Persze, nagy kérdés, mit nevezünk regénynek. Isten ments, hogy Esterházyhoz hasonlítsam magam, de ha belegondolsz, a Harmonia Caelestis sem úgy viselkedik, mint egy klasszikus értelemben vett regény: ott vannak benne a számozott mondatok, egymástól élesen elváló részekből rakódik össze, mégsem kérdőjelezi meg az ember a „regénységét”. Egyrészt azért, mert remekmű, másrészt meg azért, mert a regény, mint műfaj, éppen olyan, mint a Duna, nagyon sok mindent fölvesz, nagyon sok mindent elbír. Lehet, hogy végül ez a Duna-könyv is afféle regénnyé áll majd össze, talán csak babonából nem merem rámondani még, hogy az lesz.
Ha már Esterházy, te posztmodern szerzőnek tartod magad, vagy ez is csak a műfaji skatulya, amibe az irodalomtörténészek megpróbálják beleszuszakolni az írókat?
Hát igen, ezt szokták rólam mondani – legalábbis az voltam, amíg állítólag le nem járt ez a dolog. De én igazából sosem éreztem magam „posztmodern szerzőnek”, és most, hogy sokak szerint vége van, sem érzem úgy, hogy nekem is végem lenne vele. De az, hogy mi a posztmodern, vagy legalábbis mit neveztünk mi annak, egy nagyon bonyolult recepcionális és irodalomszociológiai kérdés. Is.
Mert persze mindenekelőtt poétikai kérdés, ennek minden ágbogát, hogy finoman fogalmazzak, át se látom igazán.
Néha úgy érzem, hogy ezeket a műfaji kategóriákat csak azért találták ki, hogy rémesen sznob embereknek rémesen sznob bulikban, rémesen drága vörösbort szürcsölgetve legyen miről beszélgetniük.
Ebben is van igazság. De azért gondolj csak bele, milyen jó, hogy az olyan dolgok, mint a kortárs irodalom, ami a kultúrának csak egy kicsike kis része, még beszédtéma tud lenni egy ilyen társaságban. Ez azt mutatja, hogy az irodalomnak valódi presztízse van ebben az országban; ráadásul sznobéria nélkül nincs kultúra, ugye, ezt régóta tudjuk. Lehet, hogy ez az úgynevezett „posztmodern” mára tényleg elkopott egy kicsit; mert hát hosszú éveken keresztül mindenki használta, sokszor még a legműveltebb emberek jelentős része is automatikusan posztmodernnek nyilvánított mindent, amit szeretett.
A posztmodern a „jó” szinonimája lett, ami természetesen hülyeség, de hát mit csináljunk, a divatok mindig ilyen hülyék voltak.
Most úgy látszik, az a fajta játékos, nyelvközpontú irodalom, amit én is csinálok, lassan kikopik a divatból. A szavak helyett egyre nagyobb az ázsiója a mesének, de ez nem baj. Örkénynek volt egy nagyszerű mondása, azt mondta, az irodalom meg egy pohár víz között az a különbség, hogy az irodalom nem tud kicsordulni. Ilyen szépen még senki nem fogalmazta meg, mennyire kumulatív műfaj a miénk. Az irodalomban elférünk mindannyian, és ez igazán nagyszerű dolog, Szent Pált idecitálva, tagjai vagyunk egymásnak.
Fotó: Neményi Márton
Neked mikor esett le, hogy költő szeretnél lenni? Gyerekkori álom volt?
Tulajdonképpen az esett le nagyon hamar, hogy valami kreatív dolgot akarok csinálni. Mint minden gyerekben, bennem is nagyon sok minden mocorgott: érdekelt a képzőművészet és a színészet is, a zene kivételével szinte minden, ami az alkotásról szól. Azzal is csak azért nem foglalkoztam, mert egyszer valaki azt mondta, hogy botfülem van, és ez elvette a kedvem tőle. Aztán lassan a képzőművészet és a színjátszás is lemállott rólam, és maradt az írás – de azt csak nagyon-nagyon sokára mertem kimondani, hogy nekem ez a munkám, én író vagyok.
Mikor kezdtél verseket írni?
Tíz-tizenegy éves koromban. Tizennégy voltam, amikor először megjelent egy versem egy gyerekújságban, tizenhat-tizenhét évesen pedig már felnőtt lapokban is publikáltam. Persze, önmagában ez semmit sem jelentett: attól, hogy megjelenik itt-ott egy-két költeménye, még senki nem lesz író.
Mégis, mikortól számítod magad igazán írónak?
Talán ’79-től, amikor a Jelenkor szerkesztőségébe kerültem, de még inkább ’82-től, amikor megjelent az első verseskönyvem, az Angyalstop. Akkor már tudtam, hogy ebben fog eltelni az életem.
Milyen érzés volt, amikor kiadták az első könyvedet? Sokat dobott rajtad, hogy ezzel hivatalosan is komoly, publikált szerző lettél?
Persze, mindenképpen jó érzés volt. Még akkor is, ha egy kötet megjelentetése hosszú és nyögvenyelős folyamat: az nem úgy van, hogy este lefekszel, és mire reggel fölkelsz, sikeres első kötetes költő vagy. Megírod a verseket, összerakod, leadod őket, megjelennek, és mire az egésznek a végére érsz, már unod a saját könyvedet. Ez pont olyan, mint egy színházi előadás: lehet, hogy miután láttad a premiert, azt mondod, hú, milyen friss, izgalmas, érdekes ez a darab, de azoknak, akik heteken keresztül próbálták, már biztos elegük van belőle. Persze, a nyolcvanas évek elején fontos volt, hogy az embernek legyen könyve, de őszintén szólva én nem hajtottam erre igazán. Nem az volt a fontos, hogy kiadják a könyvemet, hanem az, hogy jó legyen.
Szekszárdon születtél.
Igen, de semmi közöm Szekszárdhoz. A szüleim egy hajdan a Duna mellett fekvő, Tolna nevű faluban laktak, anyámat onnan vitték be a szekszárdi kórházba szülni. Annyi közöm van ahhoz a városhoz, hogy bele van írva a személyimbe: „Születési hely: Szekszárd”, meg az, amit az irodalom adott nekem belőle Babitson, Mészöly Miklóson, Baka Istvánon keresztül. Nem sokkal azután, hogy megszülettem, el is költöztünk a környékről. Apámat hol ide helyezték át, hol oda, éltem pár évig Kaposváron és Fehérváron is, aztán érettségi után lementem Pécsre, hogy az ottani Tanárképző Főiskolán (a mai PTE egyik elődje – a szerző) tanulhassak. Nagyon szerettem azt a várost, egészen ’86-ig ott éltem, akkor költöztem végleg Pestre.
Fotó: Neményi Márton
Volt hagyománya az irodalomnak a családban? A szüleid mivel foglalkoztak?
Apám katonatiszt volt, az anyám meg könyvelő.
Egyik sem igazán kreatív szakma.
Nem, a mi családunkban senki sem foglalkozott olyasmivel, amivel én. De a szüleim respektálták, hogy költő akarok lenni. Volt egy megegyezésünk: ha tisztességesen leérettségizek, és egyetemre megyek, akkor nem egzecíroztathatnak, nyugodtan írogathatom a verseimet.
A műveid erősen hajlanak az abszurd irányába. A saját élményeidet, benyomásaidat, tapasztalataidat is beépíted az írásaidba?
Nagyon kevéssé, mégis azt hiszem, hogy minden egyes leírt sorom mögött ott vannak a saját élményeim – ha jobban belegondolok, nem is lehetne másképp. De konkrét önéletrajzi anyagból nemigen dolgozom.
Szemérmetlenségnek tartanád?
Nem föltétlenül, bár ahogy Esterházy szokta volt idézni Mándyt, „egy úriember nem megy el írónak”. Inkább azért nem nyúlok a személyes emlékeimhez, mert úgy tekintek rájuk, mint egy édesvízraktárra, tartogatom őket, hátha egyszer szükség lesz rájuk. Van bennük anyag, bár azt nem mondhatnám, hogy különösebben hányatott, szeretetlen vagy érdekes lett volna a gyerekkorom.
Ezért fordultál inkább a groteszk irányába?
Nem tudom. Nekem nagyon hosszú utat kellett bejárnom, mire megtaláltam a saját hangomat, még akkor is, ha a hetvenes-nyolcvanas években ez már nagyon benne volt ez a levegőben, Örkény, Mrożek és még jó néhány kelet-európai író is pontosan érezte, mennyire áthatja a hétköznapjainkat ennek az egész rendszernek a képtelensége. Ez a fajta abszurd irónia a rendszerrel szembeni védekezésnek és az ahhoz való közeledésnek is jó eszköze volt. Lehetővé tette, hogy túléljük és kinevessük ezt az egészet, hogy kizárjuk belőle magunkat, miközben – ha máshogy nem, hát a hétköznapi létezés szintjén – persze nyakig benne voltunk.
Érdekes, hogy a groteszk elemek ellenére a Hullámzó Balatonban szereplő novellák például milyen pontosan leírják azt az elképesztően furcsán berendezett világot, amiben hetvenes-nyolcvanas években éltünk.
Igen, ennek a fajta prózának talán éppen az az egyik emeltyűje, hogy ezektől az abszurd elemektől eltekintve a valóságról szeretne szólni. Ha belegondolsz, a valóság tele van abszurditásokkal, maga az élet is tragikomikus dolog, hiszen egyszerre van meg benne a fenségesség és a nevetségesség, a vidámság és a szomorúság, a sírás meg a nevetés. A Hullámzó Balatonban például egyetlen igazán groteszk csavar van: az evőverseny, mint rendes sport. Az már más kérdés, hogy ahogy utóbb rá kellett jönnöm, az sem annyira abszurd, hiszen van, ahol tényleg rendeznek ilyen versenyeket, csak ezt mi akkor, abban a Varsói Szerződés által keretezett világban még nem tudtuk. Na jó, hát vannak még ilyen kis apróságok benne, hogy a macskák megnőnek egy méter magasra, zágson, de ettől eltekintve minden színtiszta valóság. Tudod, én valahogy mindig így működtem: csak azt vettem észre a világból, amiben ott van az abszurd meg a groteszk, a többi fölött elsiklott a figyelmem. Talán azért, mert mindig olyan történeteket szerettem volna elmesélni vagy nyelvvé tenni, amelyekben hajszálon billegnek a dolgok; azt akartam, hogy amikor az olvasó felröhögne, azonnal akadjon is a torkán, és amikor elborzadna, kénytelen legyen megint röhögni ezen az egészen – magán, magunkon igazából.
Fotó: Neményi Márton
Miért vonzódsz ennyire ezekhez az ellentétekhez? Alapvetően ilyen a karaktered?
Na, ez egy jó kérdés. Lautréamont idézve, akit a francia szürrealisták az előfutáruknak tekintettek, „Szép, mint egy varrógép és egy esernyő találkozása a boncasztalon” – és ez az, ami kezdettől fogva engem is izgatott: hogy hogyan lehet akár egy olyan kicsi szerkezetben is, mint egy vers, összehozni a romantikust és a melankolikust a komikussal és a nevetségessel.
Nekem úgy tűnik, attól függetlenül, hogy milyen korról, helyzetről, karakterekről írsz, mindig bele tudod lopni a szövegeidbe ezt a fajta groteszk realizmust. Mintha folyamatosan egy furcsán vágott prizma lógna az orrod előtt.
Pontosan. És engem őszintén szólva ez a prizma legalább annyira érdekel, mint maga a valóság. Valószínűleg azért is, mert mint tudjuk, a valóság leképezhetetlen, megírhatatlan, csak annyit tudsz megmutatni belőle, amennyire prizma tudsz lenni: egy alkatból, szerepből, sorsból, nyelvi készségekből, mifenéből csiszolt nagyító-kicsinyítő eszköz. Ha jól csinálom a dolgomat, az írásaimból kiderül, hogy az én prizmám, ami tényleg csak az enyém, milyen. De igazából nincs ebben semmi különleges, mindenki másként rakja össze magában a világot, legyen író, atomfizikus vagy női fodrász. Van, aki többet enged meg a nyelvnek, van, aki kevesebbet. Én nagyon szabados vagyok: szeretek mancsolni a nyelvvel, még akkor is, ha az átlagolvasó nem mindig örül ennek. Anyagnak tekintem a nyelvet, nem eszköznek, soha nem az érdekelt, hogy hogyan tudnék a lehető legszebben, legpontosabban leírni egy történetet. Van olyan kollégám, aki képes rá, hogy egy olyan egyszerű jelenetről is elképesztő részletességgel és érzékletességgel írjon, mint amikor egy búskomor férfi homoksárga ballonban, kopott bőrönddel a kezében átmegy az utcán. Én nem ilyen vagyok. Nekem olyan mondatokat kell csinálnom, amelyek valamiféle víziót, sugallatot közvetítenek az olvasó felé a búskomor férfiról, a sárga ballonjáról és a kopott bőröndjéről – akár anélkül is, hogy ezek bármelyike konkrétan megjelenne a szövegben.
Neked igazi védjegyeddé vált ez a nyelvi játék. De mint minden játéknak, nyilván, ennek is megvannak a maga szabályai és korlátai. Nem félsz, hogy előbb-utóbb elfogynak a szavak?
Nem a szavak fogynak el, én fogyok el, az én mancsolási kedvem, gátlástalanságom, kíváncsiságom.
Ha tetszik, a bátorságom – de ez, azt hiszem, már a korral jár, mostanában egyre gyakrabban veszem észre, hogy sokkal óvatosabban bánok a szavakkal, mint régebben.
De, persze, nem tudok kibújni a bőrömből, és nem is akarok, ezért ha azon kapom magam, hogy kezdenek elfogyni a szavaim, megpróbálok a saját svádámon belül maradva új feladatokat keresni magamnak. Annak idején ezért kezdtem el prózát írni: miután ’90-ben megjelent a Szódalovaglás című második kötetem, úgy éreztem, kiírtam magamból azt, amit a költészetről gondolok. Hirtelen nem is tudtam, mit csináljak. Írjak még kétszáz szonettet? Menne, persze, de hol marad akkor ebből az egészből a kaland? Elkezdtem prózát írni, később jöttek a drámák, aztán megint visszatértem a vershez, mert nekem mégiscsak az a legfontosabb. Most éppen legszívesebben ilyen kicsi, féltenyérnyi prózaszövegekkel szeretek szöszölni, az lenne a legjobb, ha ki sem kellene adnom őket a kezemből.
Fotó: Neményi Márton
Te is azok közé a szerzők közé tartozol, akik szigorú napirend szerint dolgoznak, reggel nyolckor leülnek a gép elé, és addig fel sem állnak, amíg le nem kopogták az aznapra rendelt penzumot, vagy ennél azért lazábban, szabadosabban fogod fel a munkát?
Tulajdonképpen én is ezek közé a szerzők közé szeretnék tartozni, de azért ez nem mindig jön össze. Jó lenne fegyelmezetten, tíztől hatig dolgozni – na nem úgy, ahogy Móricz, aki mindennap megírta a maga húsz sorát, de folyamatosan foglalkozni a szöveggel, ahogy Esterházy mondta, „szöszölni életre-halálra”.
Esterházy utolsó könyvében, a Hasnyálmirigynaplóban rengeteget foglalkozik a munkával. Még akkor is iszonyú lelkiismeret-furdalást érzett, ha nem dolgozott, amikor már nagyon beteg volt.
Igen, ez az írói kondíció nagyon fontos – gondolom, akkor talán még fontosabb, hogyha az embernek egy halálos betegséggel kell szembenéznie. Pláne Péternek, aki rettenetesen szorgalmas volt, nem véletlen, hogy a szó valamennyi értelmében ilyen hatalmas életművet hagyott maga után. Dolgozni muszáj, és ő ezt nagyon jól tudta.
Miben más darabot írni, mint verset vagy prózát? Nyilván más, hiszen, ha kiadsz egy kötetet, az csak két emberről szól: rólad és az olvasóról, egy darab viszont leszáll a papírról, kinyújtózkodik, beöltözik, és felmegy a színpadra. Nemcsak a te interpretációd alakítja, hanem a rendezőé és a színészeké is, a nézők reakcióiról nem is beszélve.
Ez igaz, de miután befejeztem a szöveget, egy darabra is ugyanúgy tekintek, mint bármilyen más írásműre. Megírtam, és ezzel elvégeztem azt, amiért felelősséget vállaltam. Amint színpadra állítják, azonnal olyan alkotássá válik, amiben a rendezőtől a színészeken, a zeneszerzőn és a jelmeztervezőn át a díszletezőig egy sor művészeti ág képviselőinek munkája benne van. Szerencsére jó tapasztalataim vannak, az évek során sok rendezővel dolgoztam együtt, és jobbára csak dicsérni tudom a munkájukat.
Rengeteget beszéltünk a munkáról, de arról már kevesebbet, hogy mivel töltöd az idődet akkor, amikor éppen nem az íróasztal előtt ülsz.
Figyelj, nekem tényleg a munka a legfontosabb, tulajdonképpen ez tölti ki az életemet. Nincsenek különösebb hobbijaim, de nem is nagyon jutna idő rájuk: az ember állandóan fut a restanciái után, az írás mellett rengeteg könyvet kellene el- vagy újraolvasni, rengeteg filmet kellene meg- vagy újranézni, és persze ott vannak a gyerekek is. A feleségemmel, Bíró Krisztával kettőnknek négy gyerekünk van, velük is foglalkozni kell.
Viszonylag későn születettek a gyerekeid. Hogy élted meg, hogy apa lettél?
Igen, majdnem ötvenéves voltam, amikor megszületett az első, de így is nagyon sok mindent megváltoztatott bennem, hogy apa lettem. Most már mind a hárman nagyok, az egyik tizenhat, a másik tizennégy, a harmadik tizenkét éves. Nagyon régen nem élek együtt a mamájukkal, de szerencsére így is nagyon jó a kapcsolatom velük, mindenestül kitöltik az életemet. Igyekszem jó apa lenni, és annyi időt tölteni velük, amennyit csak lehet. Persze azért így is folyamatos lelkifurdalásom van, úgy érzem, nem tudok eleget adni. Ilyenkor gyakran eszembe jut, hogy a Vekerdy milyen hetyke jókat tud mondani erről: szerinte nem kell ezen görcsölni, nincs jó szülő vagy rossz szülő, azt kell csinálni, amit az ember érez. Sajnos én nem tudom ilyen lazán kezelni ezt a dolgot, ez van, én ilyen alkat vagyok.
Fotó: Neményi Márton
Könnyebb vagy nehezebb neked attól, hogy nem élsz együtt a gyerekekkel? Negyven-ötvenéves korára az ember élete már olyan, mint egy limlomokkal telerakott kamra: minden sarokban, zugban van valami, nem könnyű helyet találni az új dolgoknak.
Nehéz kérdés. Ha együtt élsz velük, testközelből láthatod, hogy mikor mi történik a gyerekeiddel, ami nagyon nagy előny, mert a patchworkcsaládokban óhatatlanul vannak távolságok, vakfoltok, bizonytalanságok. Mégsem bánom, hogy így alakult, soha nem cserélném el egy másikra azt az életet, amit élek.
Nemrég L. Simon László azt találta mondani, hogy komoly problémáid vannak a nyelvvel. Hogy érintett téged ez a kéretlen kritika?
Nem szoktam mindenre ugrani, az ilyen mondatokra meg amúgy se nagyon lehet reagálni semmit, már azon kívül, hogy mindenki azt mond, amit akar. L. Simon, azt hiszem, csak azért kapta elő a nevemet, mert az ő oldalán liberálisnak tartanak; van, hogy engem vesznek elő, van, hogy a Spirót, van, hogy a Závadát, tulajdonképpen mindegy. Ezek nem személyes, hanem politikai ügyek. Nem tudom igazán komolyan venni őket – ahogy azt sem, ha valaki kritikátlanul lenagyköltőz. Ez nagyon fontos, mert ha sikerül megállnod, hogy ne szállj el a dicséretektől, akkor sem fogsz összehullani, ha szidnak. Ez nem csak ethosz kérdése, nagyon is praktikus része az ember életének. Nem lehet máshogy túlélni.
Azért amikor Esterházyt vették elő, őt nagyon vehemensen megvédted egy Magyar Narancs-interjúban.
Persze, mert megkérdezték, hogy mi erről a véleményem. Magamtól eszembe nem jutott volna, hogy publicisztikát vagy tárcát írjak arról, hogy elkezdték basztatni, ő magasan efölött áll, nincs szüksége senki védelmére. Sok ismerősöm, barátom, kollégám azt mondta, meg kell szólalni, nem szabad eltűrni ezt a gyalázatot. Én nem így éreztem. Szerintem is gyalázat, hogy holtában sem hagyják békén, de nem éreztem szükségét, hogy a védelmembe vegyem. Esterházy nem lesz kisebb író attól, hogy valaki leilyenolyanozza. Aki olvassa, tudja, mennyit érnek a művei, aki meg nem, úgyis azt gondol róla, amit akar.
Több írótársaddal együtt te is kint voltál a Kossuth téren a hajléktalantörvény elleni tüntetésen. Szerinted miért próbálják kisöpörni a hajléktalan embereket az utcáról? Nagyon úgy fest, hogy most őket kiáltották ki ügyeletes közellenségnek.
Ez igaz, de én most, október közepén úgy látom, hogy egyelőre sokkal több a szájalás, mint a komolyan vehető intézkedés. A hajléktalanok elleni törvény egy viszonylag kicsi, érdekérvényesítésre képtelen csoportot érint, egy szűk kisebbséget, akik nem tudják megvédeni magukat. Szerintem sokkal többen szimpatizálnak velük, mint akik kint voltak a Kossuth téren, mégis könnyű ellenük hangolni a többséget azzal, hogy ezek isznak, semmirekellők, és itt büdösködnek az aluljáróban. Beleírták az alkotmányba azt az abszurd mondatot, hogy az utcán való életvitelszerű tartózkodás tilos, aztán hoztak egy embertelen jogszabályt, aminek, ha megpróbálják betartatni, ha nem, a számukra az ég világon semmi kockázata nincsen, a hívők mindenképpen tapsolni fognak. Én arra tippelek, hogy miután az olyan frekventált helyekről, mint a Deák vagy a Blaha eltüntették a hajléktalanokat, csendben elalszik ez az egész ügy. Én sokkal inkább hiszek a szakembereknek, mint a kormány politikai keresztényeinek: semmit nem oldottak meg, ez az egész csak arra jó, hogy egy újabb csoport ellen hergeljék a saját embereiket, a másik oldalt pedig fölpiszkálják. Mert jól tudják, hogy enélkül nem létezhet a rendszer, semmiféle diktatúra vagy féldiktatúra nem tud létezni anélkül, hogy állandóan egymásnak ugrasszák az embereket. Arra persze vigyáznak, hogy a szélesebb rétegektől ne vegyenek el semmit – pláne, amióta 2014-ben a netadó ötletével megégették magukat. Akkor mindenki megértette, hogy fizettetni akarnak vele valamiért, ami addig ingyenes volt, utcára is mentek az emberek. Azóta nem volt ilyen húzásuk, szerintem ez a fajta ravaszdiság tartja fönn ezt az egész istenverte rendszert.
Tény, hogy egyre nagyobb a feszültség az emberekben, ezt a saját bőrömön is érzem. Nemrég, amikor a Margit-szigeten sétáltunk, egy járókelő nemes egyszerűséggel lecigányozta a hatéves kisfiamat. Borzasztó érzés volt, mert nem tudtam mit mondani neki, amikor megkérdezte, mi a baj azzal, ha valaki cigány.
Nagyon nehéz mit mondani erre. Hogy tudsz válaszolni egy gyereknek ilyen kérdésre? Megpróbálod elmagyarázni neki, hogy ez egy ilyen hely, hogy az ország vezetői hatalmi-politikai számításból hergelik az embereket a kisebbségek ellen, hogy az előítéletek és a gyűlöletbeszéd mögött a kisember saját, személyes nyomorúsága, szorongása, félelme van? Hogy nem konkrét cigányok konkrét gyűlöletéről van szó, hanem általános cigányok általános gyűlöletéről? Hogy nálunk bárki lehet „cigány”, „zsidó” vagy „köcsög”? Sajnos az urak nem számolnak azzal, milyen indulatokat szabadítanak rá az országra – vagy ha tudják is, nem érdekli őket. Pedig mindig így kezdődött, először „általában” nem tetszettek a zsidók, a cigányok, a melegek vagy a kulákok a felpiszkált embereknek, aztán már konkrétan sem, és jött a Dunába lövés, a bevagonírozás meg a padlássöprés. Most éppen a migráncsok démonizálása van műsoron, és lehet, hogy ezzel egy időre politikai értelemben lemegy a teher a cigányságról, de szociális értelemben alig változik valami. Most éppen nem ők vannak a gyűlölet homlokterében, hanem az „arabok” meg a „négerek”, de ez az ő helyzetükön semmit sem javít, marad a szegénység és a leszakadtság. Az, hogy a közmunka ma már úgy hozzátartozik az életükhöz, mintha a világ rendje lenne a polgármester rabszolgájának lenni.
