Mártival általános iskolában osztálytársak és barátnők voltunk. Sokszor láttam rajta, hogy szomorú, de soha nem kérdezgettem, csak játszani hívtam, hogy felvidítsam. Pár éve az osztálytalálkozónkon azonban mély beszélgetésbe kezdtünk, és kiderült, miért volt sokszor olyan zaklatott.
“Mindig úgy éreztem, mellékszereplő vagyok az életemben – meséli Márti. – Gyerekkoromban nem volt külön szobám, ágyam, asztalom. Nem lehetett akaratom. Anyám választott nekem sportágat, idegen nyelvet. Nem tanulhattam azt a szakmát, amire vágytam. Mindenért balhézott, pofonok is elcsattantak. A suliból gyakran a nagynénémhez mentem, és megkértem, hívja fel anyámat, nyugtassa le, hogy haza merjek menni. Anyám mindig éreztette, hogy zavarom, ám közben azt hangoztatta, a legjobbat akarja nekem. A mai napig mondogatja, micsoda kínok között szült meg, és azért nem lett testvérem, hogy én mindent megkaphassak. Külön lakunk, de most is gyakorlatilag ugyanolyan a kapcsolatunk. Mintha egy primadonna árnyékában élnék. Összerándul a gyomrom, ha meghallom a hangját. Irigylem azokat, akiknek jó a kapcsolatuk a szüleikkel.”
Nagyon megérintett a története. Ismerőseimet kérdezgetve, hogy hallottak-e már hasonlót, kiderült, sokan nőttek fel így a környezetemben.
Elismerésre vágyva
Zsolt mindig is tartott az apjától. A férfi ugyanis teljesen kiszámíthatatlan volt. Időnként magával vitte a fiút a barátaihoz, büszkélkedett vele, együtt szerelték az autót. Máskor viszont derült égből villámcsapásként jöttek a pofonok, a szidalmazások, a büntetések. Zsolt kicsi kora óta próbálja megfejteni, hogyan tehetne apja kedvére. Élete fő célja, hogy elnyerje végre az elismerését.
“Akár szóbeli, akár fizikai a bántalmazás, a szülők életre szóló sebeket ejthetnek gyerekeiken – mondja Barát Katalin családterapeuta. – Az ilyen esetekben a kicsinek attól kell elszenvednie a kiszámíthatatlan büntetéseket, a szidalmazást, az érzelmi zsarolást, a verést vagy a szexuális abúzust, akinek teljesen kiszolgáltatott. Éppen az az ember bántja, akinek meg kellene védenie minden veszélytől. Bíznia kellene a szüleiben, és általuk a világban, de ilyen kiszolgáltatott helyzetben a gyerek képtelen rá. Még felnőttkorában sem. Nem ismeri a feltétel nélküli szeretet érzését, ezért ha valaki szeretettel fordul felé, azonnal úgy érzi, hogy manipulálni akarják. Valószínűleg a családon kívüli kapcsolatai is gyakran kudarcot vallanak, és az élet egyéb területein szintén gyengébben teljesít majd, mint amire különben képes lenne. Segítség nélkül nem lesz képes arra, hogy jól érezze magát a bőrében.”
| Megoldás a szembesítés? Már az is jelentős előrelépés a gyógyulás felé, ha valaki felismeri, hogy problémái nagy részét a szülei okozzák. Az egyik első reakció ilyenkor az lehet, hogy szembesíti őket a bűneikkel, és reménykedik, ráébrednek, mit tettek vele. Ez azonban az esetek többségében nem vezet sehová, csak új konfliktust gerjeszt, a problémamegoldásból és a sérelmek feldolgozásából vádaskodás lesz. Ám ha a szülők és a felnőtté vált gyerek képes “egy lépés távolságból” szemlélni a múltat, és mindenki megjelenítheti a saját szempontjait, a szülő-gyerek kapcsolat gazdagodhat a problémák átbeszélésével. |
“Csak” csendestárs
Gyermekkorára visszatekintve Nelli elsősorban arra emlékszik, hogy az anyja folyamatosan szidalmazott valakit: vagy őt, vagy az apját.
“Annyira jólesett volna apámtól, még ha nem is tudott megvédeni, hogy legalább mellém áll – meséli Nelli. – De anya százszor erősebb volt nálunk. Hazafelé indulva az iskolából mindig abban reménykedtem, hátha az apámon köszörüli aznap a nyelvét, és én megúszom. Aztán észrevettem, hogy neki is hasonló a védekezőtechnikája: szinte várja, hogy mikor száll rám anya. Belépve a házunkba rögtön ordított anyám, faggatott, hol voltam, és meggyanúsított, hogy biztos fiúval csavarogtam. És már érkezett is a pofon. Apám meg gyorsan bevonult a szobába az újságjával, hogy lőtávolságon kívül kerüljön. Megalázó volt az egész. Nagyon mérges voltam rá, hogy cserbenhagy.”
“Ha a másik szülőnek tudomása van a kegyetlenkedésről, és hagyja megtörténni, bátran tekinthetjük a bántalmazó csendestársának – fejti ki a családterapeuta. – A felnőtt alapvető feladata ugyanis az lenne, hogy felelősséget vállaljon. Ha bármi negatív dolog éri a kicsit, akkor védje meg, hiszen ő ezt nem képes megtenni. Ilyenkor a gyerek joggal dühös a szülőre, és teszi fel a kérdést: »Miért hagytad, hogy megverjen, szidalmazzon? Miért nem váltál el? Miért nem menekültünk el?« Az is előfordul, hogy az egyik szülő asszisztál a másiknak a bántalmazáshoz, vagy lehetőséget teremt a kicsi szexuális zaklatásához.
Ez már szinte elviselhetetlen a gyereknek. Sehol semmi kapaszkodó. Kívülállóként tudjuk, hogy sokszor maga a szülő is meg van félemlítve, nincs ereje a gyengébb mellé állni. Ám a kisgyerek soha nem az áldozatot látja benne, hanem azt, aki cserbenhagyta. A csendestársat, aki tűrte, hogy őt bántsák. Gyakran még felnőttként is hordozza a dühét szülei felé, amivel sokszor szemben áll az a hiedelem, hogy pedig őket mindig tisztelni, szeretni kell. Képtelen helyzet, ami folyamatos konfliktushoz vezet.”
Fontos vagyok
Krisztiánt sokszor megszégyenítette az apja, édesanyja pedig rettenetesen félt a férfitól, ezért úgy próbálta fegyelmezni a fiút, hogy férje szavait szajkózta, és vele fenyegetőzött. “Rettenetes volt nálunk a légkör, de még csak visszavonulni sem tudtam, mert egyszobás lakásban laktunk. Az volt a szerencsém, hogy egy évre a nagymamámhoz küldtek, nála laktam. Döbbenten vettem észre, hogy van, aki bízik bennem és kíváncsi rám. Mindig megkérdezte, tetszik-e a suli, és tényleg figyelt a válaszomra. Együtt röhögtünk a tanáraim rossz viccein is. Egyszer elvitt egy önkiszolgáló étterembe, és amikor mondtam, hogy nem szeretem a májat, amit ajánlgatott, akkor nem kezdett el kiabálni velem, hogy becsüljem meg magam, örüljek annak, amit kapok, hanem megrendelte a dupla adag palacsintát, amire vágytam. Életemben először éreztem, hogy fontos vagyok.”
A családterapeuta szerint az, aki nehéz gyerekkora ellenére képes örömmel dolgozni, párkapcsolatot létesíteni, gyereket vállalni, annak kiskorában kellett kapnia valami jót is. Tehát látott példamutató mintát. Jobb napokon éppen a szülőktől, vagy egy rokontól, egy szomszédtól, egy figyelmes tanártól.
“Terápiás munkánk során erősen támaszkodunk erre az élményre. Kikutatjuk, ki lehetett az, akitől el lehetett lesni a jó mintát, és egyáltalán mi volt az. Ha ezt felnőttként valaki megérti, annak sikerül elengednie a szülei iránt érzett dühöt, és képes lesz építkezni a felelevenített jó élményekből” – magyarázza Barát Katalin.
|
A függés két arca Egy kisgyerek számára anya és apa tökéletes és mindenható – tegyenek bármit is. Ha verést kap, ezt azzal magyarázza, nyilván annyira rossz volt, hogy megérdemelte. Ha nem törődnek vele, nem figyelnek a problémáira, úgy érezheti, hogy a szüleinek igaza van, hiszen ő nem ér semmit. Minél többet bántják, annál értéktelenebbnek érzi magát. Szeretne megfelelni a szülei elvárásainak, de ez persze soha nem sikerül. Teljesen mindegy, hogy hány éves, mennyi diplomája, díja, érme és mekkora vagyona van. Mindig bizonyítani akar. A szülő pedig soha nem lesz vele elégedett. |
Letehető teher
“A nagyapám szexmániás volt, szeretőket tartott, amiről nyíltan beszélt – meséli Zoli. – De másban is sokszor megalázta szegény nagyanyámat, aki úgy próbálta magához láncolni csapodár férjét, hogy sok gyereket szült neki. Anyám tisztában volt vele, hogy ő is kötelességből született, és sosem kapott szeretetet. Emiatt utálja magát és az egész világot. Testvéreimmel mindig úgy éreztük, hogy csak az útjában vagyunk, mert sokszor bántott minket. Sajnos gyakran észreveszem magamon, hogy éppen olyan kiszámíthatatlan vagyok, mint ő. Nálunk ez családi átok.”
“Ha valakivel rosszul bántak, feljogosítva érzi magát, hogy ő is rosszul bánjon másokkal – mondja a szakértő. – Csak az tud jót adni, aki kapott is. Nagyon nehéz kilépni ebből a körből, ehhez szükséges egy pozitív figura vagy valami megrendítő, katartikus életesemény. De megoldás lehet a tudatos segítségkérés is. Persze az a legritkább, ha valaki úgy keres fel egy szakembert, hogy azt mondja: nézze, gyerekkoromban a szüleim bántalmaztak, szeretném feldolgozni ezeket a rossz élményeket, hogy tovább tudjak lépni. Többnyire a gyereknevelés során átélt kudarcok, párkapcsolati problémák, beteges féltékenység, túlzott önbizalomhiány vagy más gond vezeti el a pszichológushoz azt, akivel gyerekkorában kegyetlenül bántak.
Ahhoz, hogy valaki független felnőttként tudjon létezni, át kell élnie addig elfojtott fájdalmát, amit szülei viselkedése okozott neki.
A terapeuta olyan légkört teremt, ahol teljes a bizalom és az elfogadás. Itt már ki lehet mondani, hogy »bántalmazás áldozata voltam«. A páciens szabadon leszögezheti, hogy szörnyű gyerekkora volt, és ennek nem lett volna szabad megtörténnie.
Felszabadul benne a fájdalom és a düh, képes lesz egyértelműen megfogalmazni, hogy miért haragszik. A következő lépésben megpróbálja megérteni a szüleit, azt, hogy ők is áldozatok lehettek. Ha ez is megtörtént, csak akkor jöhet szóba a megbocsátás. Ez azonban egyáltalán nem feltétele a gyógyulásnak. Sőt pusztán a megbocsátás még nem egyenlő a gyógyulással. Ez csak egy lehetőség, de nem kötelesség. Sajnos tudjuk, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet megbocsátani…”
Ahol segítséget kérhetsz:
• Dr. Barát Katalin pszichiáter, pszichoterapeuta (Szent Rókus Kórház mentálhigiénés szakrendelés: 06/1-235-6642)
• www.beszeljrola.hu
• www.gyermekbantalmazas.hu
• Susan Forward: Mérgező szülők (Háttér)
• Dr. Windy Dryden – Jack Gordon: Rettenetes szülők (Park)
• Ranschburg Jenő: A meghitt erőszak (Saxum)
|
Cikkünk Nők Lapja Psziché legutóbbi számában jelent meg.  A tartalomból:
Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted! |
