Win-win szituáció: így hívják azt a helyzetet, ami kicsit minden félnek jó. Sajnos ritkán alakul ki, mert az ember úgy van összerakva, hogy szereti, ha kicsit jó neki, de azt még jobban, ha nagyon. Még ha olyan áron is, hogy az a többieknek már egyáltalán nem jó. Mindig vannak viszont olyanok, akik nemcsak a saját előnyeiket nézik, akiknek fontos, hogy lehetőleg másokkal is jót tegyenek. Hogy ne csak maguk épüljenek, de általuk az emberiség is.
Összekötik azt, akinek van, azzal, akinek nincs
„Úgy működünk, mint egy vagyonkezelő – mondja Molnár Viktória szociális munkás, az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE) munkatársa. – Összekötjük azokat, akik valamiért egy ideig nem használják a lakásukat, olyan rászorulókkal, akik nem tudnak kivenni egy átlagos albérletet, mert nincs elég pénzük, de valamennyit azért tudnak fizetni. Mindkét fél jól jár: a például átmenetileg külföldön dolgozó itthoni lakása nem áll üresen, és nem kell bajlódnia a kiadással, a rászoruló pedig olcsó lakhatáshoz jut.”
Az ULE jelenleg tizenhárom ilyen bérlakást kezel, vagyis tizenhárom családon – több mint húsz emberen – segít.
Nemcsak magánszemélyek, de önkormányzatok is ajánlanak fel használaton kívüli ingatlanokat, ők azt is megjelölhetik, hogy például szociális ágazatban dolgozóknak szeretnék kiadni (emellett az ukrán-orosz háború kitörése óta huszonkét olyan lakással is foglalkoznak, ahol menekültek szállhatnak meg átmenetileg; itt gyorsan cserélődnek a lakók).
De hogyan is működik a dolog a gyakorlatban, ki juthat így lakhatáshoz? „Olyanoknak van esélyük, akiknek van munkájuk, stabil jövedelmük és valamennyi tudásuk arról, hogy milyen saját háztartást vezetni” – mondja Viktória.
Vagyis ez a forma nem arra szolgál, hogy a leginkább lecsúszott, utcán élőket helyezzék el, inkább valamilyen intézményből – családok átmeneti otthonából, anyaotthonból – költöznek be hozzájuk, gyakran gyerekkel.
Fotó: Utcáról Lakásba Egyesület
Az ügynökség pontrendszer alapján hívja be az első öt jelöltet egy beszélgetésre: pontot ér az, ha valaki gyermeket nevel, esetleg tartós ápolásra szorulót, ha egyedülálló szülő, ha fix jövedelme van, és persze az is számít, hogy mennyi. Az ügynökség garanciát vállal a havi fizetésre, vagyis bármi történjék, a tulajdonos mindenképp „a pénzénél lesz” – fogalmaz Molnár Viktória, de szerinte az is nyereség, hogy az ingatlan állapota nem romlik, sőt, a beköltöző esetleg fel is újítja.
„Örülnénk neki, ha minél több ember meglátná ebben a fantáziát, és felajánlaná a lakását, mert szükség van rá. Nekik ez kényelmes megoldás lehet, és még sosem volt panasz a bérlőinkre, sem probléma a lakás visszaadásánál. Fizetési nehézség előfordult már, de csak átmenetileg. Mi az élet minden területén segítjük a beköltözőket, hiszen nekik gyenge a szociális hálójuk. Mindent, amit mi az anyukánktól vagy a barátainktól kérdeznénk meg, azt ők a szociális munkással tudják megbeszélni.”
Azt nem lehet állítani, hogy rengeteg lakást kínálnának fel az emberek, pedig sok áll üresen. Úgy három-hathavonta érkezik be új, így az ULE eddig mintegy kétszáz családot tudott támogatni, akikkel mindig három évre szerződnek. Ha rosszabb állapotú lakás érkezik a rendszerbe, azt az ULE önkéntesei újítják fel, sokszor cégeknek szervezett csapatépítők keretében. Nos, ez már win-win-win…
Gyerekesek és takarítónők hátrányban
„Az mindig különleges pillanat, amikor egy család beköltözik – meséli Molnár Viktória. – Sokszor hosszú évek óta élnek létbizonytalanságban, és most végre önállóan lakhatnak, emberi körülmények között. Az az első, hogy elkezdik tervezgetni, mit hova tennének, ki hol fog aludni… emlékszem arra az édesanyára, aki három kislánnyal érkezett egy anyaotthonból. Azelőtt mindig közös helyiségben laktak, először itt lett saját szobájuk a gyerekeknek. Elképesztően boldogok voltak. Vagy ott volt az az enyhe értelmi fogyatékos nagylány, akit az édesanyja nem tudott magához venni a pici albérletébe. Mi adtunk neki lakhatást, és hatalmas örömöt jelentett az édesanyjának, amikor először eljött meglátogatni.”
Ebből is látszik, hogy nem mindig a kevés pénz az akadály. Van, aki azért képtelen albérlethez jutni, mert sehol nem fogadják gyerekekkel vagy kisállattal, esetleg roma vagy külföldi. De néha egész hihetetlenek az indokok. „Volt egy olyan pártfogoltunk, akinek a sima albérleti piacon próbáltunk segíteni, és a tulaj még csak nem is fogadta személyesen, amikor meghallotta, hogy takarítóként dolgozik…”
Fotó: Utcáról Lakásba Egyesület
Az ULE felajánlóinak nincsenek extrém elvárásai, sőt, teljesen az egyesületre bízzák, ki fog beköltözni. „A tulajok között van külföldön tanuló egyetemista, de nyolcvanévesnél idősebb nyugdíjas is, aki örökölt egy lakást, de nem akar vele foglalkozni. És ott van az a réteg, aki azért bízza ránk ezt a feladatot, mert sokat dolgozik vagy egyszerűen csak megteheti, hogy segít” – magyarázza Viktória. Az egyik közülük Mariann.
„Nekem kis pénz, neki sok”
„Van egy kis lakásom Budapesten – meséli. – Amikor úgy döntöttem, hogy külföldre költözöm, felajánlottam átmeneti hasznosításra. Ha piaci áron kiadnám, az Angliában úgysem érne sokat, és amúgy is vannak fenntartásaim azzal kapcsolatban, ha az ember munka nélkül jut pénzhez, miközben tudom, hogy Magyarországon milyen a lakásszegénység. Így az egyesületnek lesz valamennyi bevétele, és menedzseli helyettem a dolgokat. Persze tudom, hogy én csak azért engedhetem meg magamnak ezt, mert szerencsés helyzetben vagyok, jó állásom van… sok ember nem tudna lemondani egy ilyen összegről.”
Mariann azt mondja, egyszer talán eladja a XIII. kerületi garzont, ha szüksége lesz rá a továbblépéshez. De pár évig még tudja nélkülözni. Az ULE már három éve adja ki ugyanannak az embernek, akivel Mariann csak egyszer találkozott, amikor odaadta a kulcsokat. „Jó volt, mert így tudok arcot is társítani a dologhoz. Ő egy kétgyermekes anya, van munkája, abból tudja fizetni, de többet nem tudna, szóval remélem, segítség neki. A koronavírus idején elvesztette az állását ő is, meg a nagyobbik fia is, akkor pár hónapig ingyen lakhattak.”
Mariann úgy fogalmaz, nem gondolja, hogy emiatt „Terézanya” lenne. „ Inkább lelkiismeret-furdalásom lenne, ha nem így tennék” – mondja.
„Szolidaritást kell vállalni”
Az informatikusként dolgozó Gábor testvéreivel együtt örökölt egy kis, X. kerületi lakást Budapesten. Azt mondja, egyszerű hely, de akinek nincs sajátja, annak megfelel. „Nem tudtuk, mit kezdjünk vele. Először nem adtuk ki, hátha valaki tudná olykor használni a családból, de végül nem volt szükségünk rá. A testvéreim vidéken élnek, nem akartunk vesződni a kiadással, bérlőkereséssel, és persze nem is lenne egy hatalmas bevétel. Az Utcáról Lakásba Egyesületről egy újságcikkben olvastam, és a testvéreimnek is egyből megtetszett az ötlet, hogy átadjuk rászorulóknak.”
A szervezet vállalta, hogy kipakolja és kifesti a lakást. Már harmadik éve lakik náluk egy asszony, találkoztak vele annak idején. „Nekünk mindegy volt, mert tudjuk, hogy a szervezetnek is az az érdeke, hogy megbízható bérlőnek adja ki, kezességet is vállalnak érte. Ha például előfordulna, hogy az illető nem fizeti a rezsit, az ULE rendezné helyette. Halljuk a rémtörténeteket mindenféle bérlőkről; nekünk ez így biztonságosabb. Tény, hogy jelentősen kevesebbet kapunk érte, mint lehetne, de végül is nem ebből élünk. Így valami kis bevétel mégiscsak van belőle, és addig sem romlik az állapota. Egyébként is egy őrület, ami zajlik az ingatlanpiacon, egy fizetésből már nem is lehet fedezni a lakhatást, olyan elborult árak vannak. Ilyen helyzetben úgy vélem, szolidaritást kell vállalni embertársainkkal.”
Fotó: Utcáról Lakásba Egyesület
Pont a gyerekes nem mer segítséget kérni
Gábor lakásába egy olyan asszony költözött be, aki egykor hat évet élt kisfiával stabil lakásmegoldás nélkül. Laktak ismerősöknél, gyermekotthonban, anyaotthonban, de előfordult az is, hogy az utcán aludtak. „Bujkáltam az összes hatóság elől, mert el akarták venni a fiamat, pedig aki csak szegény, attól nem lehet elvenni – mondja. – Én mindig megoldottam, hogy ne kelljen külön élnünk. Azt figyeltem, hol nincs lakat egy-egy pincén, szereztem plédet, paplant. Senki nem mondta volna meg, hogy utcán élünk.”
Mária lakhatási helyzete akkor lehetetlenült el, amikor elvált, mert – mint mondja – volt férje rájuk akarta gyújtani a házat. „Először egy férfi adott ki nekem szobát, de egyszer molesztálni akart, ellenálltam, úgyhogy kirakott minket. Épp december 31-e volt… Furcsa, de a fiam valahogy pozitívan fogta fel. Nem kellett korán lefeküdnie, nem kellett fogat mosnia… a híd alól nézte a tűzijátékot. De később, már huszonévesen elmondta nekem, hogy nagyon félt attól, hogy ő is hajléktalan lesz.”
Elképesztő, de olyan is volt, hogy Mária fia onnan, az utcáról ment iskolába. „Az az igazság, hogy ha gyerekkel kerül valaki ilyen helyzetbe, akkor sehova nem mehet be, még fürdeni sem, melegedőbe sem, az ilyen otthontalanok csak egymásra számíthatnak.”
Mária közben egy lovardában dolgozott, a béréből félretett albérletre. Amikor valamennyi összejött, kivettek egy szobát, ahol ideig-óráig lehettek. Aztán ha menni kellett… „vannak helyek, ahová el lehet bújni, és nem fagy meg az ember. Igazság szerint a metróban előbb érhet minket támadás, mint ha meghúzzuk magunkat valahol.”
Az asszony ma már maga is aktivista a Város Mindenkié Csoportban, ahol hajléktalan és nem hajléktalan emberek támogatják egymást (Mária úgy mondja: otthontalan). Egy időben a Fedél nélkül című utcalapot is árulta. Ma már ötven fele jár, fia harmincéves. Két és fél éve él a Gábor által felajánlott lakásban. Egy szoba, konyha, vécé, ülőkád és spájz egy kertes sorházban. Negyvenezret fizet, plusz a rezsit. „Megnyugodtam, mikor azt mondta, hogy öt évig maradhatok” – meséli.
Most egy hivatalban takarít, bár leszázalékolták, mert az egészsége eléggé megromlott az utcai években. „Csak annyit kívántam, hogy addig ne kerüljek tolószékbe, amíg fel nem nevelem a fiamat. Azért is váltam el annak idején, mert az apja őt is verte. Nem kell nekem nagy ház, semmi. Csak a nyugalmunk legyen meg…”
