 Amy Winehouse a Szigeten |
A jó idő megérkeztével általában a tavaszi ruhák vásárlásához is megjön a kedvünk. Ámde a shoppingolás nem mindig egyszerű dolog. Hányszor kerültünk már olyan helyzetbe, hogy elindultunk lelkesen a kedvesünkkel vásárolni, a végére pedig duzzogás, vita, rosszkedv lett belőle. Mert ő nem akarta. Őt nem érdeklik a leárazott ruhák. Őt nem érdekli a most megérkezett, „jaj, nézd már, milyen szép az a szoknya, és ó, milyen szép színe van annak a pulcsinak”-kollekció. Sokan jól ismerjük már a következő mondatot: „Drágám, én azt csak rajtad tudom elképzelni, majd otthon megnézlek benne.”
Az első és legegyszerűbb megoldás a fent vázolt problémára: hagyjuk otthon és menjünk egyedül vagy a csajokkal vásárolni. Igen ám, de ez nem mindig sikerül. Különböző okok miatt. Például: máshova indultunk kettesben, de a rossz idő miatt a plázában kötöttünk ki. Másik opció: havi nagy bevásárlást terveztünk, de a közért a bevásárlóközpontban van, a kirakatok pedig nagy betűkkel hirdetik a leárazást. Újabb opció: külföld. Na, külföldön mindig meg kell nézni a ruhaboltokat. Hátha mások a termékek, az árak, mint itthon. És ha együtt utaztunk pihenni, akkor nyilván velünk van.
A nálam bevált módszer: olyan helyet kell keresni, ahol a felnőttnek látszó, ámde lélekben gyermek egyedek számára van játszótér, azaz olyan bolt, ahol nagy mennyiségben lehet kütyüket, szórakoztató elektronikai cikkeket, DVD-ket, számítógépes játékokat kapni. Ide szépen menjünk el velük, megfogva a kis kezecskéjüket. Nyugodt szívvel adjuk be őket a játszóházukba. Higgyük el, tovább tudnak itt szórakozni, mint ameddig mi ruhákat nézegetünk. De ha mégsem, akkor megtalálják a közelben lévő, hasonló típusú szórakozóhelyet. Ezer százalék. Amennyiben ez a megoldás nem működik, akkor lehet, hogy otthon érdemes a lázmérőt elővenni, mert kedvesünknek várhatóan valami baja van. Hacsak nem abba a kivételes típusba tartozik, amelyet nem hoznak lázba a kütyük, nagy képernyős tévék és így tovább.
Nézzünk egy megtörtént eseten alapuló példát. Legutóbb életem értelmével együtt külföldre utaztunk egy hétre. Én dolgozni mentem, ő pedig jött velem, hogy a szabadidőnket együtt tudjuk tölteni, várost nézni, kikapcsolódni. Közel ahhoz a helyhez, ahol a központi „táborhelyem” volt, találtunk egy itthon is ismert áruházlánchoz tartozó üzletet, amelyben a fentebb említett termékek nagy csoportját lehetett kapni. Gondolom mondanom sem kell, hogy miután elváltunk egymástól, a pasi itt kötött ki. És higgyétek el, rosszabb volt, mint mi, nők egy-egy pulóverrel vagy szoknyával. Egyik nap körülbelül másfél órás telefonos, majd személyes, helyszíni megbeszélést folytattunk arról, hogy vajon kell-e a digitális fényképezőgéphez fotóállvány. Egy ugyanis van otthon, de az bazi nagy. Szóval azt nem lehet kirándulni vinni, utaztatni. Kell egy kicsi, kompakt, mobilabb verzió is. Ó, de hát vajon melyik? Mert ebben a boltban legalább tízfélét árultak. Nagy dilemma. A végén aztán egyik sem jött haza,viszont napokig téma volt még, hogy „de lehet, hogy mégis kéne egyet venni”.
Másik nap, ugyanebben a boltban, az úgynevezett táblagépéhez (érintőképernyős mobiltelefonnál nagyobb kütyü, ami nem laptop – női értelmezés szerinti megfogalmazásban) sikerült billentyűzetet találnia. Persze, olyan is kell. Újabb lebeszélések hada következett, hogy de az minek? Ha billentyűzettel akar dolgozni, akkor ott van a laptop. A táblagépet tudtommal nem erre a célra tartjuk, egyszóval az egész pénzkidobás lenne. A táblagép célja nála tudtommal ugyanis az, hogy magával tudja cipelni, mert lehet rajta netezni, írni játszani, filmet nézni, nagyobb, mint a mobiltelefon, de mégis kisebb és könnyebb, mint a laptop. Nehezen, mondhatni szipogva, de megértette, hogy tényleg pazarlás billentyűzetre költeni. Noha, mondanom sem kell, ez is napokig téma volt még. Tudod, mint nálunk a szoknya, amely olyan jól állt.
Egyhetes utazásunk csúcspontja azonban akkor is az volt, amikor egy séta során egy turistalátványosságokat rejtő térre értünk. A téren szemben pedig ott állt, különálló épületben, egy háromemeletes változat abból az áruházból, amelyről már az előbb is szó volt. Na az látni kellett volna: az én drágámnak, mint egy kis ötéves ovisnak, felcsillant a szeme. Megtalálta a nagy berlini játszóterét. „Anyuka” beengedte oda a kisfiát, ő pedig elment sétálni a téren, megnézte a világórát, a ruhaboltokat, amikor pedig végzett, nagy nehezen kirángatta az ötévest az álomvilágából…
