A Coming outosok coming outja

– Melyik ruhában érezted a legkényelmetlenebbül magad a Coming out forgatásán?

Karalyos Gábor: Nem volt ilyen jelmez, de évekkel ezelőtt egyszer végigforgattam egy napot
42-es cipőben, ami egy egyenruhához tartozott. Az én lábam 46-os… A nap végére maximálisan átéreztem a gésák helyzetét.

Csányi Sándor: Erikként nagyon sok színes ruhát kellett viselnem, ami egyáltalán nem az én világom, de ebben az esetben szükséges volt. Itt két karaktert alakítok; egy heterót, aki homogén ruhákban jár, és egy meleg rádiós műsorvezetőt, aki kedveli a színes darabokat. Egyébként nem olyan régen, a Rokonokban szereztek nekem egy századeleji öltönyt, aminek csak a gyapjúzakója volt úgy 8 kiló. Na abban, a 40 fokos nyári melegben, alatta a hozzáillő mellényel, fulladtam rendesen.

Für Anikó: Egyik ruhadarabban sem éreztem rosszul magam, mert a jelmezek tökéletesen illeszkednek az általam játszott karakterhez. Nem is az a fontos hogy a színész jól érzi-e magát a jelmezében, vagy sem, hanem, hogy a játékával hitelesíteni tudja-e, amit visel.

– Kolléga, akire irigykedsz?

Karalyos Gábor: Soha nem szoktam irigykedni, szerintem az nem jó alapállapot. Tudni kell örülni más sikerének, mert ha az ember negatív gondolatokat táplál, azok visszahatnak rá, és képtelen lesz örülni bárminek is. Soha nem szoktam másokhoz hasonlítgatni magam.

Csányi Sándor: Javier Bardem, aki bármit csinál, mindig jó – valahogy olyan a kisugárzása, vagy a személyisége. Teljesen mindegy, hogy öregszik vagy hízik, akkor is egy nagyon sármos fickó.

Für Anikó: Senkire nem irigykedem, talán csak a hollywoodi kollégák gázsijára. Ha a kérdés úgy szólna, hogy kit kedvelek a legjobban, Cate Blanchettet mondanám, hiszen mindent el tud játszani, sőt ahogy mondani szokás, annak az ellenkezőjét is. De hosszú lenne a sor, ha a teljességre törekednék.

– Milyen emlékeket őrzöl az első iskolai fellépésedről?

Karalyos Gábor: Még az általános iskolában, alsó tagozatosként egy mesedarabban én voltam Csimbók herceg. Egyáltalán nem emlékszem a történetre, arra sem, hogy izgultam-e. Engem sokáig nem a színpad vonzott, meg a szerepjáték, inkább az alkotóművészetek kötöttek le. Sokáig egyáltalán nem is gondoltam arra, hogy szerepelnem kéne. Csak egy évvel a felvételi előtt kezdtem el a színház felé kacsintgatni.

Csányi Sándor: Általános iskola negyedik osztályába jártam és egy Mátyás királyos történetet adtunk volna elő. A nagy kérdés az volt, hogy ki játssza benne magát a királyt. Az osztály úgy döntött, hogy én legyek… A bemutatón aztán a darab persze senkit nem érdekelt, az iskolások nagyon unták az egészet, én meg rettenetesen izgultam, azt sem tudom, hogyan ment le az előadás, de csak valahogy vége lett. Arra emlékszem az egészből, hogy nekem nagyon jólesett, hogy a többiek bíztak bennem.

Für Anikó: Első szerepet nem tudok mondani, viszont gyerekkoromban az Operaház gyerekkórusában énekeltem, amit azért is élveztem, mert ha délelőtt próbáltunk, nem kellett iskolába menni. Az első élményeim nyolcéves koromból valók, Benjamin Britten Szentivánéji álom című operájában vöröshangyát alakítottam, de játszottam a Carmenben és a Háry Jánosban is. A kellemes játék mellett azonban már ekkor is sokat megérezhettünk a színház rendjéből és fegyelméből. Persze akkor még nem gondoltam arra, hogy később erre a pályára kerülök.

– Film, amin utoljára elpityeredtél.

Karalyos Gábor: Egyáltalán nem kell ahhoz filmet néznem, hogy meghatódjak. Nincs arra
recept, hogy mi fog meg: egy alakítás, egy képbeállítás, a zene vagy akármi. Ha találok benne valamit, ami megérint, akkor még az is előfordulhat, hogy elérzékenyülök. Nyilván ez az aktuális érzelmi állapotomon is múlik.

Csányi Sándor: A Ments meg, Uram! Sean Penn-nel és Susan Sarandonnal.

Für Anikó: Az az igazság, hogy az úgymond romantikus filmek, amiken pityeregni szokás, kifejezetten nem szeretem. Azokat a filmeket és színműveket kedvelem, amiken nemcsak sírni, de nagyokat nevetni is lehet. Nem is kéne ilyen mereven kezelni a műfajokat, mint vígjáték vagy tragédia, mert ami jó, az az emberre így vagy úgy, de hat. Az egyik ilyen hatás lehet a pityergés. Bevallom, nem emlékszem rá, mikor fordult elő velem utoljára, de hogy nem romantikus film miatt volt, abban biztos vagyok.

– A legvadabb frizura, amit viselned kellett filmen vagy darabban?

Karalyos Gábor: Nem volt még különösebben extra maszkom vagy frizurám. A legérdekesebb talán az volt, amikor egy francia vígjátékot fekete-fehérben játszottunk a Radnóti Miklós Színházban. Csodagyermek volt a címe. A Sherlock Holmes nevében című filmben pedig egy bohócot játszottam Joker-szerű arcfestéssel.

Csányi Sándor: Nem is frizura volt, hanem egy pofaszakáll, a Farkasok és bárányokban, a Radnótiban. Egy lecsúszott alkoholistát játszottam benne, aki folyamatosan pénzt próbál kunyerálni mindenkitől. Nagyon jó karakterszerep volt.

Für Anikó: Goldoni Komédiaszínház című darabjában volt egy nagyon jópofa „rizsporos” parókám, de több előadásban is viseltem nagyszerű frizurákat. Ezekben többnyire nagyon jól éreztem magam, mert bár a hétköznapokban messzemenőkig az egyszerűség híve vagyok, szeretem, hogy színészként nemcsak más ember bőrébe bújhatok, hanem külsejét magamra ölthetem.

– Coming out, amin meglepődtél.

Karalyos Gábor: Nem foglalkoztatnak ezek a dolgok. Szerintem nem a szexualitása minősít egy embert. Fontosabb az, hogy az élet egyéb területein mit ért el, mit képvisel, mit gondol. A többire nem vagyok kíváncsi, mindenkinek a magánügye.

Csányi Sándor: Nem rémlik, hogy lett volna ilyen. A művészvilágban általában sok mindent tudunk egymásról, még azelőtt, hogy valaki a nyilvánosság elé állna vele.

Für Anikó: Nem volt. Ki-ki szexuális életét amúgy is magánügynek tartom.

– Ha nem lehetnél színész, mivel foglalkoznál?

Karalyos Gábor: Keramikusnak tanultam, és a színház mellett a mai napig fontos része az életemnek. Van egy műhelyem, kemencém, ha időm engedi, sokat dolgozok ott. Leginkább mozaikokat készítek. Ez egy másfajta játék, de fontos nekem, mert kikapcsol és feltölt energiával. Nem is tudnék választani. Fontos számomra, hogy alkossak, hogy felszínre hozzak dolgokat.

Csányi Sándor: Ablakpucoló lennék. Ha csinálsz egy filmet, egy év, mire az moziba kerül, vagy például hónapokig próbálsz egy darabot, de az sokáig egyáltalán nem adja ki a formáját, az ablakon viszont rögtön látni, hogy tiszta.

Für Anikó: Talán Greenpeace-aktivista lennék, bár ahogy legutóbb az oroszországi példán is láthattuk, nem egy veszélytelen szakma. Biztosan valamilyen természetközeli hivatást választanék, mondjuk kertész vagy erdőkerülő lennék.