2013. December 01.

Még mindig közösségi tér a rádiózás

"Mennyire lehet nehéz rádiózni? A műsorvezető beszél, szól a zene, az emberek pedig hallgatják a kocsiban, bevásárlás alatt, mosogatás közben..." – gondoltam én, kis naiv, mielőtt néhány napot eltöltöttem Jáksó László esti műsorában, a Class FM stúdiójában. Ezúton is köszönöm a vendéglátást és azt, hogy rájöttem: rádiózni bamba ember nem tud, itt kérem pörögni kell, akkor és ott és azonnal.

Baranyai Enikő

Pörögj, vagy felemelt kézzel vonulj ki az épületből!

Egy kis történelem
1925. december 1-jén este 8 órakor indult meg avatóünnepséggel, majd hangversennyel a rendszeres rádiós műsorsugárzás. Erre az eseményre emlékezünk a Magyar Rádiózás Napján. Az adóállomás Budapest néven jelentkezett. A megnyitón Demény Károly államtitkár, a Magyar Királyi Posta vezérigazgatója rádión keresztül, magyar, francia és angol nyelven szólt a rádióhallgatókhoz.
(Forrás: Jeles napok)

Szóval amikor megemlítette az egyik kolléganőm, hogy a Magyar Rádiózás Napja lesz december 1-jén, tudtam, hogy riportot akarok készíteni, beülni egy adásba, és megnézni, mégis milyen is rádiózni. Jáksó László és Körmendi Gábor örömmel fogadott engem néhány estén keresztül a műsorukban, és a „mégis mennyire lehet nehéz rádiózni?” visszatérő kérdésemre is megkaptam a választ az első este után. A fiúk rögtön bedobtak a mély vízbe, néhány perccel hat óra után beültettek a mikrofon mögé, és záporoztak a telefonálók, na meg a kérdések. Hamar kiderült számomra, hogy rádiózni nem tud akárki. Aki nem képes egy másodperc alatt reagálni a „beeső” hívásokra vagy a kollégája magas labdáira, az inkább menjen vissza a balettba ugrálni, esetemben menjen vissza a Nők Lapja Caféhoz írni.

galéria

Megnézem

Összes kép (1)

„Halló? Halló? Halló?”

15 évvel ezelőtt engem rendre azért büntettek meg a kollégiumban, mert a szilencium alatt rádiót hallgattam. Ráadásul Jáksó László akkori esti műsorát, amiben állandóan ismerkedtek a hallgatók. Azt hittem, ma már az emberek zárkózottabbak, pont annyira nem akarnak betelefonálni egy rádióműsorba, mint amennyire nem nézünk egymás szemébe a metrón vagy a villamoson. Azt gondoltam, hogy a rádiót puszta háttérzajnak használjuk, de ismét tévedtem. Amíg rádió van, addig betelefonáló is van. Nem minden esetben remek beszélgetőtárs – a kecskét utánzó srácot soha az életben nem fogom megérteni –, de találni azért olyat is. Van, aki takarítani hívná el magához a Class FM műsorvezetőjét, más a csülök pékné módra receptje után érdeklődik, megint mások pedig a gyerekeiket énekeltetik meg a kocsiban, hogy múljon az idő. Lehet, hogy van nekünk Facebook és Twitter, esti sorozat és számítógépes játékok, de a rádió még mindig egyfajta közösségi tér. Mert a Barátok közt közepén mégsem tud betelefonálni az ember, hogy „Követeljük vissza Magdi anyust”, de a rádióban tényleg hozzászólhatunk akár a legbénább Miley Cyrus-dalhoz, akár Körmendi Gábor kissé hímsoviniszta monológjához. Mert Gábor, imádlak, de hidd el nekem, Péterffy Lili egyszerűen csak egy jó hang, nem érdekel a kivillanó bugyija.

Már csak azért bánkódom, mert ezek nem jutottak az eszembe, amikor a számba tolták a mikrofont – mint mondtam, bamba ember ne üljön be pörgős adásba. Sebaj, éljen a Magyar Rádiózás Napja, és még pár napig tuti nem szabadulnak tőlem a fiúk.