Színház a koncertben
Vasárnap este. A Kúriában gyűlnek a nézők, megtelnek a székek, fények le, „Ment ez a nyár, ez a nyár elment” – kezd az első dalba Dés a billentyűk mögött. És aztán mindenféle nagy beszédek vagy látványparádé nélkül rögtön utána át is veszi az énekesi posztot a második számnál Básti Juli, Udvaros Dorottya, Cserhalmi György és Kulka János: Dés László színészalbumaiból áll az első blokk. A szerelemről – ezzel indítanak így együtt, négyen, és érthetetlen, hogy hogyan nem fogott egyikükön sem az idő az elmúlt évek alatt. Lábbal dobol a közönség, pedig ez még csak a főpróba.
A tehetségkutató műsorok fölött állandó a vita, de az idei X-Faktor döntője már azért megérte, mert azok is hallották legalább egyszer a Hóesést, akik korábban nem. Itt most persze nem Danics Dóra, hanem Udvaros Dorottya énekli a koncert harmadik dalát, ahogyan eredetileg is, és aztán újra vastaps, és újra Básti és újra vastaps, és a négy színész hol együtt, hol egymást váltva háromperces katarzisokkal labdázik. Megadom magam – nem mintha ellenálltam volna. Hosszú menet, Ez a hely, Emlékem vagy – aki nem volt felkészülve számvetésre, torok-összeszorulásra, szívhasadásra, az most eléggé bajban lehet, mert nem egy vattacukros este ez. Hiába hígítják néha egy-két könnyedebb részlettel is: azok épp csak a levegővételhez elegendők.
Újra együtt a Jazz+Az
Szünetet sejtek, a zenekar nagyjából le is vonul, de még sincs megállás, mert egyből jön föl a színpadra Geszti Péter és a Jazz+Az. Váczi Eszter még vékonyabb, mint ami az utolsó emlékem róla, Kozma Orsi dögös feketében, Behumi Dóri pedig annyira élvezi az első akkordtól kezdve az egész újraegyesülést, hogy nem is nagyon tudok rajta kívül mást nézni. Geszti beszélget a közönséggel. Elmeséli például, hogy a próbákon, amikor hosszú idő után újra egyszerre találkozott a lányokkal, a gyerekeik fényképét mutogatták egymásnak, és hogy ezért aztán el is határozták, hogy újabb összeállás esetén „Mamas and Papas” néven futnak majd. Geszti táncol a lányokkal, pörögnek a számok, ünnepelteti Dést a szaxofonszóló alatt, és van a jelenetben valami egészen megható. Abban, ahogyan Dés csak játszik közben behunyt szemmel a szaxofonon. Ahogyan ezt az egész szereplésesdit átnyújtja másnak, ő pedig marad a hangszerek mögött, még ha néha el is énekel egy-egy dalt a rend és a mi kedvünkért.
Hangszerszólók és örömzene
Akkor jön Dés igazi terepe, amikor már lemegy a Megint hétfő, a Csepp a tengerben, lemegy a teljes Jazz+Az, visszajönnek az első blokkban játszó zenészek és nekiállhatnak az utolsó felvonásnak, a jazznek, az instrumentális résznek, az örömzenélésnek. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy titokban a fél zenekar a koncert elejétől erre vár, mert a kilencedik sorban is tisztán látom a szemük csillogását.
Dés nem nagyon beszél. Nem tömjénezi vagy ünnepelteti magát hosszú monológokkal, érdemben csak a majdnem háromórás este végén szólal meg. Eljátszik két olyan dalt, ami kifejezetten a szombati koncertre készült. Aztán bevallja, hogy bár ő nem az a tapsoltatós és énekeltetős fajta, azért mégis legyünk már olyan kedvesek és énekeljük vele az utolsót, a legismertebbet, vagy legalább dúdoljuk, ha netán a szöveg szégyenszemre nem megy. De persze hogyne menne az, hogy „Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet…”. Na ugye. Ováció, vastaps, meghajlás.
Aztán a ráadás, az újabb ráadás, végül a legutolsó, amikor már tényleg mindenki együtt a színpadon, mindenki, tényleg, de annyira, hogy egyszer csak azt veszem észre, hogy Dés nem is látszik. Egyáltalán. Biztos, hogy ott van valahol, legutóbb még a billentyűkön játszott, mielőtt teljesen eltakarták volna a fellépők őt, akiről tulajdonképpen az egész este szól, és akinek valószínűleg így a legjobb, hátul, a hangszerével, takarásban: csak ő és a zene.
Aki teheti, nézze meg a koncertet január 11-én az Arénában!
