Az A38 hajó kisebb pihenő, pontosabban felújítás után nemrég újra kikötött a Petőfi híd lábánál, én pedig szombat este fényfestés-performance-ra indultam oda, hogy megnézzem, mit jelent ez pontosan. Amit előre tudtam: festményinstallációkat fogok majd látni zenei kísérettel.
Klubhangulat és pulzáló képek
Megszokásból persze természetesen leindultam első lendülettel a koncertterembe. Nagy volt a mozgolódás a színpadon, éppen mikrofonokat állítottak a helyükre, és gyűlt a tömeg, én pedig egyre gyanakvóbban néztem az eseményeket, egy kiállításhoz képest ugyanis kevésnek tűnt a kivetítő, soknak a hangfal, és még többnek a jól láthatóan rockerlelkületű érkezők sora. Ki is derült aztán perceken belül, hogy teljesen rossz helyen járok, a performance ugyanis hátul, egy általam eddig nem ismert kisebb teremben volt, a hajó másik felén.
Családias klubhangulatban vártuk az esemény kezdetét. A kiállításra érkező társaság először a képeket járta körbe, a rutinosabbak inkább csak várakoztak, a kezdők pedig azon tanakodtak, mi következik majd ezután. A falakon kivetített képek sorakoztak, halk zene szólt a háttérben, a képek lüktettek a zene ritmusára, de egyelőre inkább csak békésen, mint feltűnően.
Életre kel a festmény
Nem sokkal 8 óra után felhangosodott a zene a DJ-pultban, hirtelen életre kelt a középen álló, legnagyobb méretű kép és mozogni kezdett. Gyorsan kiderült: ez nem az a fajta kiállítás, amelyik közben kedélyesen beszélget az ember és meg-megáll. Itt éppen a lényeg veszne el, ha csak 
kicsit is arrébb fordulnánk, hiszen amit látunk, az folyamatosan változik, a zene pedig szerves része a színek és a formák folyamának. Így hát inkább érzi magát egy látványkoncerten az ember, mint egy csöndes társalgást kínáló kiállítóteremben.
Asszociációk folyama egy festményre
A performance nem tartott sokáig, talán 20 perc lehetett az egész, de az állandó ingerektől még ennél is rövidebbnek tűnt, igaz, ha jóval hosszabbra nyúlik, akkor valószínűleg unalmassá válik egy idő után. A vetítés célja ugyanis nem a képek végtelen sora, hanem asszociációk egy meglévő festményre, mely a bázisát adja az egész performance-nak. A festmény Köves Éva műve, a látvány megalkotója pedig Sztojánovits Andrea, aki közel tíz éve foglalkozik ezzel a művészeti ággal. Andrea a Képzőművészeti Egyetemen diplomázott az intermédia tanszéken, a vetítés végén pedig segített megérteni, mit is jelent pontosan a VJ-zés, vagyis az improvizatív audiovizuális performance.
Improvizatív kombinációk
“Betöltöm a festmény struktúráját a fénnyel, és visszavetítem a festményt saját magára, majd elkezdem mozgatni” – magyarázza, amikor megkérdezem, mit láttunk pontosan. Közben pedig 
meg is mutatja, hogyan változik meg a hatás, ha kezét a vetítő és a kép közé helyezi. Tehát lényegében egy projektor segítségével változik a kép, hasonlóan ahhoz, mint amit az adventi időszakban például a Bazilika falán láthattunk, azzal az eltéréssel, hogy itt maga az eredeti festmény szolgál bázisul, nem pedig egy épület.
A falakon rögzített képek ezek szerint úgy működnek, mint egy vászon, csak éppen festmény is van már rajtuk még azelőtt, hogy újabb formák és színek jelennének meg a kivetítőről. Mindegyik kép a vetítéssel együtt a hangra is reagál, melyet az eseményen Borosi Gábor szolgáltatott DJ-ként. Az este, mint kiderült, alapvetően improvizatív volt, nagy a szükség ezek szerint az összehangolt munkára, és többek között már csak ezért is biztos lehet benne a néző, hogy egyszeri alkalmat, egyedi kombinációkat lát. Kár, hogy csak rövid ideig, hiszen kevesebb, mint félórás az esemény. Andrea elmondása szerint ő is leginkább babzsák fotelekkel, akár egy koncert vagy nagyobb buli részeként tudná szíve szerint elképzelni a hasonló alkalmakat. És ahogy ezt mondja, már értem is, mitől volt kicsit hiányérzetem: a babzsák fotel hiányzik és nagyjából még plusz félóra más-más festményalappal. Esetleg egy pohár bor a kézbe, amit már bánok, hogy nem vittem magammal a pulttól.
