Egy írónő, aki kincset talált a gyarlóságunkban is

Ebből is mozifilm készül

Az új könyv persze itt erősen relatív, ugyanis az írónő utolsó regénye a Holtodiglan, és a siker hatására adták most ki magyarul az előzőt, a Sötét helyeket. Úgy látszik, Flynn nagyon népszerű mostanság Hollywoodban. Míg a Holtodiglanból Ben Affleck és Rosamund Pike főszereplésével készül mozifilm (a legutóbbi előzetese óta csak még jobban várjuk a bemutatót, a nem hivatalos Ben Affleck rajongói klub egyre kevésbé titkos tagjaiként), addig a Sötét helyek filmváltozata Charlize Theronnal a főszerepben szintén ősszel debütálhat (állítólag a magyar mozikban is).

Ha lehet, a Sötét helyek témája és hangulata még a Holtodiglannál is nyomasztóbb: főszereplője Libby Day, akinek hétéves korában lemészárolták az egész családját, és a vád szerint az akkoriban még tinédzserkorú bátyja volt az elkövető. Libby is ebben a teóriában hisz, amíg huszonöt évvel később fel nem nyitják a szemét. Nyomozni kezd, hogy kiderítse, mi történt negyed századdal ezelőtt azon a sötét januári éjszakán.

Charlize Theron a Sötét helyek című filmben

News York és Los Angesles helyett a lecsúszottak

A szokásos krimiírókhoz képest Flynn leginkább azzal tűnik ki, hogy nem ismétli önmagát, a könyveinek nincs állandó nyomozó főhőse, ráadásul az olyan lerágott csontnak számító amerikai nagyvárosok, mint New York vagy Los Angeles helyett a vidéki Amerikát mutatja be. Lecsúszott ipar- és mezőgazdasági városokban járunk az Egyesült Államoknak egy olyan elszegényedő részén, ami nem igazán ismert a filmek és a sorozatok világából.

Mondhatnám, hogy Flynn épp ezért szociálisan rendkívül érzékeny író, ami abból a szempontból korrekt megfogalmazás lenne, hogy valóban tűpontosan mutatja be a társadalmat, ahol a történetei játszódnak, viszont Flynn nem igazán szereti a figuráit – vagy legalábbis nem érzékelteti a szeretetét –, akiket bemutat, legyenek akár fő- vagy mellékszereplői a történetnek. Ismeri és jól – mit jól, tökéletesen – építi fel őket, de arra sosem fordít külön energiát, hogy akár egy pillanatra is szerethetővé próbálja tenni őket.

Úgyis együttérzel

Az írónő vérbeli megfigyelő, és szereplői tényleg életre kelnek a könyv lapjain, de nem igazán találtam köztük olyat, akivel akár egy sörivás erejéig szívesen leülnék dumálni egyet. Parádésan képes körülírni a legkisebb testi hibákat, a jellemhibákat hosszan és szellemes vesézi ki, és érdekes módon a végén úgy is szurkolni fogsz a főszereplőiért, hogy ők tényleg semmit nem tesznek a szimpátiádért.

És ez az igazi írói bravúr. Flynn a gyarlóságaikon keresztül teszi átélhetővé a szereplői történeteit, és ehhez mostanság senki sem ért nála jobban.

Ehhez képest az már csak bónusz, hogy a történeteiben is képes úgy mozgatni a szálakat, hogy a végén meglepetést okozzon, bár a Holtodiglan sokkoló (vagy sokkolóan dühítő, nézőpont kérdése) végkifejletéhez képest a kanyarban sincs a Sötét helyek lezárása.

Gillian Flynn

Egy sztori, három főszereplő

Ahogy a Holtodiglan, úgy a Sötét helyek is folyton váltogatja a nézőpontokat. Egyszer a mában vagyunk, ahogy a harmincas évei elején járó, lecsúszott Libby még eleinte pénzkeresés céljából kezd nyomozni a saját ügyében, és egy krimiklubnak segít pénzért, akik az elhíresült bűnténynek szeretnének utánajárni. Máskor pedig ott találjuk magunkat a nyolcvanas években, ahol egyszer Libby édesanyja, máskor pedig a bátyja szempontjából figyelhetjük a történéseket.

A három nézőpont bravúros ütköztetése adja a könyv feszültségét, ugyanis Flynn jó érzékkel úgy adagolja az információkat, hogy amikor az egyik szálon megtudunk valamit, az rögtön hatással legyen a másik két szál cselekményére is.

Csak az a vég

Az írónő mesteri hálószövő, és úgy szövi a krimitörténetét, ahogy az a legnagyobbakhoz illik. Míg a Holtodiglannál sikerült elérni, hogy ez a briliáns szövögetés apránként egészen a végéig kitartson, a Sötét helyek lezárása már hagy némi kívánnivalót maga után. Erről azonban legkevésbé maga az írónő tehet, ugyanis a megoldás annyira triviális és életszerű, hogy bármikor belefuthatnánk egy ilyen történetbe az esti tévéhíradóban. Csakhogy a cselekmény mesteri bonyolítása után az ember valahogy többet várna. Valami nagy csavart, olyan fordulatot, ami senkinek sem juthatna az eszébe.

Flynn a nagy csavar helyett a valóságot vágja az arcunkba, és a valóság olykor kiábrándító tud lenni.