2018. Május 15.

Bocs, de ezt a filmet beoltották kritika ellen – mi már láttuk a Deadpool 2-t

Hálátlan feladat kritikát írni egy Deadpool-filmről, mivel lényegében egy kétórás viccmaratont kapunk a pénzünkért cserébe, a produkció élvezeti értéke pedig szinte csak azon múlik, hogy ki mennyit nevet majd a vászon előtt ülve. Jelentem: én szétröhögtem az agyam.

TóCsa

Aki nem szeret hosszabb értekezéseket olvasni filmekről, annak olvasóbarát módon összefoglalnám a lényeget rögtön az elején: a Deadpool második része olyan, mint az első volt, csak kábé tíz perccel hosszabb, több karakter és vicc került bele, az alkotók pedig érezhetően több pénzből dolgoztak, így az akciójelenetek is látványosabbak lettek. Remélem, spoilermentes voltam. A többieknek pedig jöjjön a kritika a filmről, amit borzasztó nehéz kritizálni. Na nem mintha tökéletes lenne, távolról sem az: a helyzet az, hogy a Deadpool 2-t beoltották kritika ellen.

Pofon a filmkritikusoknak

A filmkritikusok jellemzően olyasféle dolgokba szoktak kapaszkodni cikkíráskor, mint a történet, a karakterek, a mondanivaló, netán a látványvilág. Nos, a Deadpool 2-ben a sztori leginkább csak alibit jelent a poénok pufogtatásához és a csilliárd dolláros akciójelenetekhez. Van ugyan valamiféle íve, de főhősünk halhatatlansága és az egész film paródiajellege miatt a drámai részét még akkor sem lehet komolyan venni, ha tényleg érezzük a szívet a dologban. A karakterek? Wade Wilsont, vagyis Deadpoolt már az első részben kellően megismerhettük, és ahhoz képest a kedvenc anarchistánk nem sokat változott. Azok, akik rajta kívül maradtak, most is ugyanolyanok, mint akkor voltak. Az újak (Domino, Kábel, Bulldózer…) inkább csak kétdimenziós, felskiccelt figurák, és nem igazán árnyalt alakok, de nehéz is lenne karaktereket ábrázolni a folytonos CGI-csaták közepette. Dominóról például csak annyit tudunk meg, hogy mi a szuperképessége, valamint azt, hogy dögösen tud bunyózni. Mondanivaló? Csupán annyi, hogy érezd jól magad a tengernyi popkulturális utalás közepette!

Josh Brolin és Ryan Reynolds (Fotó: Profimedia)

Látványvilág? Nagyrészt CGI-csihi-puhi hol jobb, hol rosszabb pillanatokkal (van valami rajzfilmszerűen elnagyolt a CGI-pusztításokban, láthatóan nem a realizmus volt a cél). Ezek alapján úgy is tűnhetne, hogy nem kedveltem különösebben a Deadpool 2-t, de ez nem így van. Ryan Reynolds és bandája ugyanis olyan eszeveszett poénbombázást zúdított rám két órában, ami mellett minden kisebb-nagyobb hiba jelentőségét veszti. Mert kit érdekel, hogy a történet érzelmi szála nem túl megalapozott, ha betegre röhögheti magát közben?

Szuperhősös viccözön

A Deadpool-filmek egyik legnagyobb bravúrja, hogy bár nagyrészt kissé fárasztó popkultviccekkel és -utalásokkal, valamint tengernyi öniróniával operálnak, sosem fáradnak el igazán. Elméletben azt lehetne hinni, hogy az ilyen típusú metahumor maximum félórás etapokban lehet szórakoztató, és utána fárasztóvá válik, de Reynoldsék megoldották, hogy a filmjük az elejétől a végéig szórakoztató legyen. Persze érezni a viccekre építő formátum korlátait, és maga Reynolds is tudja, hogy Deadpool figurájának működéséhez az kell, hogy legyen, akiken és akikkel viccelődhet, ezért is vette körbe magát egy rakás új karakterrel. Nem lehet örökké azon poénkodni, hogy milyen ciki volt a színész annak idején a Zöld Lámpás főszerepében, bár kétségtelen, hogy még ezúttal is működik a dolog.

Az írógárda (Reynolds is közéjük sorolható) jó érzékkel ontja magából a poénokat, de azért remélem, hogy egy harmadik Deadpool-filmben már kicsit messzebbre megyünk az X-Men-/Marvel-/DC-univerzumok cikizésénél, és esetleg ennél merészebb viccekkel is megdolgoztatják a rekeszizmainkat. A második részben még egyértelműen jól működnek a fogaskerekek, a sok vicc között jó néhány csúcspont is akadt. Az X-Force mutánscsapat megalapítása és első bevetése egyszerűen fergeteges, de a filmben látható minden idők egyik legelnyújtottabb haldoklási jelenete is, ami garantálja rekeszizmaink sajgó fájdalmát. Újfent szuperül használják Deadpool regenerálódási szuperképességét (emberünket eléggé szétszaggatják), de ennél többet inkább nem mondok, mert kellenek meglepetések a moziban is.

Zazie Beetz Domino szerepében

A zsoldos, akinek szíve van

A Deadpool kamerába beszélős, folyton a nézőre kacsintgató, negyedik falat áttörő stílusának legnagyobb meglepetése, hogy működik, és nemcsak egy vicces szkeccsfilm lesz belőle a tévében, hanem kétórás mozifilmként is megállja a helyét, ráadásul még az sem tudott ártani neki, hogy az első rész óta rendezőt cseréltek (az új filmet a John Wick és az Atomszőke című filmeket dirigáló David Leitch jegyzi). Ez pedig elsősorban a három író, Rhett Reese, Paul Wernick és Ryan Reynolds érdeme, akiknek Deadpool nemcsak egy feladat, amit le kell tudni, hanem a szívük-lelkük benne van. A Vanessát alakító Morena Baccarinnak ezúttal nem jut túl sok játékidő, de ettől még a szerelmi szál a franchise-ban továbbra is a helyén van, a magját adja a történetnek, és még az sem tudja kioltani a romantikát, hogy durvábbnál durvább poénok közé van beágyazva.

Ryan Reynolds (Fotó: Profimedia)

A film folyamatosan a csapatszellemmel és a barátsággal poénkodik, és az egészben az a furcsa, hogy a viccözönben tényleg tud is mondani valamit róla, ami egy kisebb bravúr. Az pedig már tényleg a hab a tortán, hogy a Deadpool 2 a végefőcím alatti bónuszjelenetben gyakorlatilag olyan merészet húz, amivel simán újraértelmez mindent, amit az azt megelőző két órában láttunk.