Goethét és Schillert, a német klasszika dinamikus duóját, Weimar eredeti Halálos fegyverét történelmi jelentőségű, mély barátság és munkakapcsolat fűzte össze, amelynek során ezek a csodás férfiak összehozták a Horen c. korszakalkotó folyóiratot, vezették a weimari udvari színházat, valamint megújították a német irodalmat – azonban ez a legendás viszony azért nem bizonyult mindig zökkenőmentesnek, ha közös munkára került a sor. A tíz évvel idősebb, kissé merev és szertartásos Goethe maga volt a megtestesült polgári jó modor (legalábbis abban az időben, vadregényes ifjúságát, trágár írásait, nőügyeit és alkoholizmusát messze maga mögött hagyva már az volt), míg Schiller állandóan vedelt és dohányzott, szívesen mászkált letolt gatyával, rendszeresen elfelejtette felvenni a parókáját, és ahogy egy igazán idegesítő kollégához illik, előszeretettel rohasztott különféle élelmiszereket az íróasztalán. Szóval ez a bizonyos közös munka, amelynek annyit köszönhet az összeurópai irodalom, egy idő után azért már nem feltétlenül ugyanabban a helyiségben folyt, mert különben Az ifjú Werther már nem annyira ifjú szerzője alighanem rövid úton becsavarodott volna.
Goethe és Schiller szobra Weimarban (forrás: Wikipedia)
Az (egyik) utolsó csepp talán az lehetett a pohárban, amikor Goethe egy ízben meglátogatta Schillert, és mivel barátja még nem volt otthon, úgy döntött, bekéredzkedik a házába, és inkább megvárja ott. Leült kollégája asztalához, ahol hamar bele is merült a munkába, amíg valami rejtélyes, ám még annál is iszonyatosabb bűz el nem vonta a figyelmét. Az univerzum titkait soha nem apadó kíváncsisággal fürkésző író követte a szagnyomokat egészen az egyik íróasztalfiókig, amelyben aztán a német felvilágosodás talán leghorrorisztikusabb biomasszájával szembesült: egy nagy halom rohadt almával. A látványtól és a szagoktól megszédült Goethe utolsó erejével még feltépte az egyik ablakot, majd levegőért kapkodva alaposan végiggondolta, hogy megéri-e ilyen súlyos áldozatokat hozni a német kultúra ügyéért. Egyébként, mint azt Charlotte-tól, Schiller feleségétől megtudta, ezt a sajátos installációt azért helyezték el a dolgozószobában, mert a ház urát munka közben inspirálták az illatok.
Balzac 1842-ben (forrás: Wikipedia)
Balzac imponáló és önpusztító munkatempójáról pár hete már megemlékeztünk: a francia romantika és realizmus óriása megeresztett kantárszárral vágtatott végig az egész életén, és közben annyit írt, hogy valószínűleg csak a kevésbé sikerült regényeivel vagy a levelezésével is komplett könyvtárakat lehetne megtölteni. Jellemzően kora este feküdt és éjszaka kelt, hogy aztán szakadatlanul dolgozzon megint kora estig, ami még bőven hihető is, de a balzaci munkaetika legendája azóta olyan nagyra nőtt, hogy elég nehéz kibogozni, mi ebből a valóság, és mi az anekdota. A legextrémebb verzió szerint Balzac akár napi húsz órákat is írt egyhuzamban, mellé megivott nagyjából ötven kávét, és néha, ha éppen elfogyott az ihlet, hát maszturbált egyet-egyet (de soha nem a kielégülésig) – mindezt pedig természetesen szerzetesi csuhában művelte, mert mi másban, nyilván. Ha ugyancsak legendás étkezési szokásait is hozzávesszük, tényleg csoda, hogy egyáltalán az ötvenet megérte.
Az idős Victor Hugo, itt épp ruhában (forrás: Wikipedia)
Nem kevésbé anekdotikus és nem kevésbé szórakoztató kortársa, a szintén betűtengerbe fulladó Victor Hugo esete. Eszerint az éppen A párizsi Notre Dame-on (vagy ahogy minden normális ember hívja: A Notre Dame-i toronyőrön) dolgozó írót már annyira szorongatta a határidő, hogy végül egy fantasztikus ötlettel állt elő: teljesen meztelenre vetkőzött, vásárolt egy nagy üveg tintát (bár ezt még vélhetően felöltözve tette), biztos helyre zárta a ruháit, hogy eszébe se jusson kimenni a házból, és aztán hónapokig fel sem kelt az íróasztala mellől; a regény végül a leadási határidő előtt két héttel el is készült. Ha ez igaz, úgy Hugo örök díszhelyet érdemel a történelem nagy vetkőzőinek dicsőségcsarnokában. Amúgy állítólag Hemingway is rendszeresen dolgozott meztelenül, ami pompásan illik az egymással (vagy egymagukban) fokozhatatlanul férfias dolgokat művelő Férfiak nagy krónikásához.
Colette és Souci, a bulldog (forrás: Flickr)
De sok más írónak volt még hasonló, munka közbeni bogara, amiket legutóbb Celia Blue Johnson gyűjtött össze Odd Type Writers című könyvében. James Joyce a Finnegan ébredését már nagyrészt zsírkrétával írta kartonpapírokra, mert alig látott; a nagyszabású történelmi regényeiről ismert Walter Scott állítólag lóháton alkotta meg remekműveit (bár inkább csak költeményeket írt ilyenkor, és alighanem csak fejben, hisz mondjuk az Ivanhoe-t tényleg nehéz, habár igen stílusos lett volna vágtázás közben összedobni); a huszadik századik egyik legfontosabb írónője, Virginia Woolf előszeretettel dolgozott állva (ma ezt úgy mondanánk, hogy egy álló munkaállomásnál), ám ő ezzel nem az egészségtelen irodai munkát akarta megreformálni, hanem csak ebben sem akart lemaradni festőművész nővérétől, egyik legfőbb riválisától; Colette, az önéletrajzi ihletésű lányregények és a halogatás nagymestere addig nem állt neki az írásnak, amíg megfelelően nem bolhátlanította szeretett kutyáját, a Souci nevű kis francia bulldogot; Alexandre Dumas pedig csak egy bizonyos kék színű papírra volt hajlandó lejegyezni prózai műveit, míg a verseihez sárga, a cikkeihez pedig rózsaszín háttér dukált, és ha véletlenül kifogyott valamelyikből, hát annyira szenvedett, mint Monte Cristo grófja If várában.
