2020. Március 26.

Alkossunk remekműveket a karanténban! Nagy írók önkéntes izolációban

Az egyik évekre bezárkózott egy nagypolgári lakásba, a másik pedig hosszú hónapokra egy föld alatti bunkerbe vonult; de olyan is akadt, aki még a ruháit is biztos helyre záratta a személyzettel, hogy még véletlenül se jusson eszébe elhagyni a házat.

Szabó Sz. Csaba

A valaha élt legnagyobb amerikai költőnő (vagy költő, mindegy), az érzékeny, titokzatos és a végtelenül szégyenlős Emily Dickinson nemcsak a varázslatos költői miniatűrök avatott mestere volt, hanem az otthonmaradás legyőzhetetlen bajnoka is, aki élete utolsó húsz évében egyszer sem hagyta el az amhersti házat és a hozzá tartozó csodás kertet, de előtte sem élt különösebben élénk szociális életet; ám ebben a szinte teljesen légmentes szociális és művészi elzártságban olyan páratlan életművet teremtett, ami semmi máshoz nem fogható. Ahogy azt már egy korábbi cikkünkben összefoglaltuk:

Körülbelül 1800 verset írt, valami furcsa, önmagába zárt, rokontalan virágnyelven: madárdallal és patakcsobogással teli panteista idilleket a szép és irtózatos elmúlásról, meg az önként vállalt magányról és a teljes fizikai, vagy akár szellemi elszigeteltségről – de az is lehet, hogy az öröklétről és a szerelemről. Minden költeménye rövid és szikár, akár egy távirat, de buja és titokzatos is, mint a versailles-i sövénylabirintus. Ebből az 1800-ból legfeljebb tíz jelent meg életében, és azok is névtelenül, erősen átszerkesztve. Úgy lett a huszadik század modern, sőt posztmodern amerikai lírájának egyik megkerülhetetlen alakja, hogy egy percet sem élt a huszadik században, és úgy járt mindig mindenki előtt és mindenkitől távol, hogy közben ki sem mozdult az amhersti családi birtokról, ahol vagy verseket és leveleket írt, vagy imádott virágoskertjét gondozta, és arról álmodozott, hogy majd végtelen kocsiútra viszi őt legkedvesebb udvarlója, az örökifjú gavallér: a Halál.

Emily Dickinson egyetlen ismert hiteles portréja 1847-ből (fotó: Wikipedia

Alighanem Marcel Proust hétkötetes, kábé 3000 oldalon terpeszkedő, több mint 2000 szereplőt felvonultató (természetesen most puskáztunk) regényfolyama, az emlékezés nehézségeiről, a követhetetlenül múló időről, a dekadens arisztokráciáról és egy legendás süteményről szóló Az eltűnt idő nyomában sem készülhetett volna el, ha a szerző mellette mondjuk egy bankot igazgat vagy különféle nők után szaladgál. A nagypolgári jómódban született és nevelkedett Marcel Proust egy ideig egyébként egészen normális társasági életet élt, és az ő társadalmi helyzetében az sem számított kirívónak, hogy egyetem után nem ment el dolgozni, hanem – mint afféle dilettáns irodalmi sznob – inkább nem túl jelentős elbeszélések írásával és műfordítások készítésével múlatta az idejét a szülői ház biztonságában; igaz, törékeny egészsége, tépelődő–szorongó természete és homoszexualitása miatt talán visszahúzódóbb volt az átlagosnál.

Korábban sem gyakran járt Párizson (vagy egyáltalán: Franciaországon) kívül, ám szülei halála után tényleg valóságos remetévé vált: elbarikádozta magát a Haussmann Boulevard 102. alatt található lakásában, ahová sem az utcazaj, sem a napfény nem szűrődött be, és folyamatosan élete nagy művén dolgozott; 1909-től, azaz 38 éves korától egészen az 1922-ben bekövetkezett haláláig. Éjszaka rendszerint írt, nappal aludt, az apja után maradt hatalmas örökségének köszönhetően pedig mással nem is igen kellett foglalkoznia, és anyagi helyzetét az sem rendítette meg, hogy a regényfolyam első kötetét csak saját költségén tudta kiadatni. Étkezéseit olyan körültekintéssel szervezte meg, mintha valamiféle gyarmati expedícióra indulna, ha meg némi kikapcsolódásra vágyott, hát operaelőadásokat hallgatott a Théâtrophone-on. Élete utolsó két-három évét szinte már totális izolációban töltötte, többnyire az ágyában, de talán nem túlzás azt állítani, hogy mindez maximálisan megérte, hisz grandiózus irodalmi vállalkozása, Az eltűnt idő nyomában máig az egyik legfontosabb és legnagyobb hatású 20. századi regénynek számít.

(egy tipp: aki nem akarja belevetni magát egy hétkötetes szövegmonstrumba, de azért kíváncsi, hogy mi is ez az egész, az olvassa el inkább az ősforrást, Gérard de Nerval 1853-ban íródott kisregényét, a Sylvie-t; madeleine ugyan nincs benne, de minden más igen, és kábé 120 oldal az egész)

Marcel Proust 1895-ben (fotó: Wikipedia)

Bár Dickinson és Proust esete meglehetően extrém, természetesen akadtak más szerzők is, akik előszeretettel vonultak önkéntes művészi karanténba, hogy aztán a végkimerülésig írjanak.

Honoré de Balzac imponáló és önpusztító munkatempójáról már többször is megemlékeztünk: a francia romantika és realizmus óriása megeresztett kantárszárral vágtatott végig az egész életén, és közben annyit írt, hogy valószínűleg csak a kevésbé sikerült regényeivel vagy a levelezésével is komplett könyvtárakat lehetne megtölteni. Jellemzően kora este feküdt, és éjszaka kelt, hogy aztán szakadatlanul dolgozzon megint kora estig, ami még bőven hihető is, de a balzaci munkaetika legendája azóta olyan nagyra nőtt, hogy elég nehéz kibogozni, mi ebből a valóság, és mi az anekdota. A legextrémebb verzió szerint Balzac akár napi húsz órákat is írt egyhuzamban, mellé megivott nagyjából ötven kávét, és néha, ha éppen elfogyott az ihlet, hát maszturbált egyet-egyet (de soha nem a kielégülésig) – mindezt pedig természetesen szerzetesi csuhában művelte, mert mi másban, nyilván. Ha ugyancsak legendás étkezési szokásait is hozzávesszük, tényleg csoda, hogy egyáltalán az ötvenet megérte.

Victor Hugo, a francia romantika vezéregyénisége korántsem volt valami emberkerülő troglodita, mi több, egymást érték nála a féktelen házibulik, a párizsi bordélyok meg talán csődbe is mentek volna az ő lelkes közreműködése nélkül. Azonban ha egy új nagyregényen dolgozott, már egészen más volt a helyzet: ilyenkor többnyire teljesen, de tényleg teljesen meztelenre vetkőzött, vásárolt egy nagy üveg tintát (bár ezt még vélhetően felöltözve tette), a személyzettel biztos helyre záratta a ruháit és a tárcáját, hogy eszébe se jusson kimenni a házból, és aztán hónapokig fel sem kelt az íróasztala mellől (illetve bizonyos források szerint csak a Párizsi Notre Dame, azaz közismertebb címén a Notre Dame-i toronyőr megírásakor folyamodott ehhez a szokatlan módszerhez).

Az idős Victor Hugo (fotó: Wikipedia)

Jó 1500 évvel korábban hasonló trükköt eszelt ki Démoszthenész, az egyik legismertebb görög szónok, aki pályája elején még csupán egy gátlásos, beszédhibás fiatalember volt. Amint azt Plutarkhosz is írta a Párhuzamos életrajzokban: „Első nyilvános szereplései alkalmával szavai még elvesztek a zajban, kinevették szokatlan beszédmódját, amely hosszú körmondatokkal zsúfolódott és bonyolult, nehezen érthető érvelésekkel terhelődött. Hangját is gyengének találták, kiejtése nem volt tiszta, lélegzete kihagyott, és ez zavarta beszédének értelmét, mert megszakította a körmondatokat.” Ugyancsak Plutarkhosztól tudjuk, hogy egy különösen gyászos nyilvános szereplése után – részben Szatürosz, a színész tanácsára – építtetett magának egy földalatti dolgozószobát, és oda elvonulva hosszú hónapokon át csak a szövegeit gyakorolta és az előadói képességeit csiszolgatta. Annak érdekében, hogy egy-egy gyenge pillanatában még véletlenül se hagyja el a szónoki bunkert, állítólag igen radikális megoldást választott: fejének csak az egyik oldaláról nyíratta le a haját, így nyilván fel sem merült benne, hogy emberek közé menjen.