A három felcser
Csoda, hogy ebből a szívet melengető és látványos történetből még nem készített egész estés feldolgozást a Disney. Az extrém önsebészet, az ember-állat kimérák és a felelősségvállalás témaköreit alaposan körbejáró Grimm-mesében három katonaorvos érkezik egy út menti fogadóba, ahol egy egészen speciális produkcióval ejtik ámultba a tulajdonost: az első felcser levágja a saját kezét, a második kivájja a szemeit, a harmadik pedig egyenesen a szívét dobja az asztalra, és nem csak metaforikusan. De hát mégis, melyikünk nem próbált még soha hasonló módon lenyűgözni egy vadidegen kocsmárost?! Na ugye. A jó doktorok az eltávolított testrészeiket aztán a konyhaszekrénybe zárják (hova máshova), majd teljes nyugalommal elvonulnak aludni. Éjszaka egy fiatal leány ügyel a fogadóra, illetve csak ügyelne, mert helyette inkább vacsorát készít az udvarlójának, egy éhenkórász katonának.
Aki arra tippelne (egyébként teljesen jogosan), hogy véletlenül az öncsonkító sebészek különféle darabjait szolgálja fel a daliás bakának, az kivételesen téved; ugyanis ezeket a házi macska lopja el a véletlenül nyitva maradt szekrényből. Szerencsére a fiatalok gyorsan feltalálják magukat, és egy disznó szívével, egy macska szemével, illetve egy akasztófára került tolvaj levágott kezével helyettesítik a hiányzó részeket. Másnap reggel a mit sem sejtő felcserek visszaoperálják magukra (illetve magukba) a napi normális működéshez többé-kevésbé elengedhetetlen szerveiket, majd továbbállnak. De már semmi nem olyan, mint korábban: a macskaszemű orvos nem lát, a disznószívű folyton a sárban akar fetrengeni (na nem mintha ebben bármi rossz lenne), a harmadikat meg hatalmába keríti a kleptománia. Visszatérnek hát a fogadóba, ahol megfenyegetik a tulajdonost, hogy porig égetik a házát, ha nem fizet valami jóvátételt. A derék fogadós végül annyit fizet, hogy a felcserek nyugdíjba vonulhatnak, nyilván egyenesen dr. Moreau szigetére – látszólag tehát megnyugtatóan zárul a történet, de azért nyilván minden szereplőben maradt némi keserű szájíz.
A három felcser (forrás: Wikipedia)
Az egér, a madár és a kolbász
Egy igazi elfeledett klasszikus, amely szokatlan szereplőválasztásával és szürreális fordulataival hívja fel magára a figyelmet. Ahogy a címből is kitűnik, igen, ebben a Grimm-mesében tényleg egy egér, egy madár, valamint egy kolbász megrázó kalandjait követhetjük figyelemmel, ami már önmagában garancia a minőségre. A három jóbarát szigorú, ám eszményi munkamegosztásban él egy kis házikóban, nyilván az elvarázsolt erdő közepén: a madár fát gyűjt az erdőben, az egér vizet hord, begyújtja a tüzet, és megterít, míg a kolbász süt-főz – a takarítást, úgy fest, egyikük sem vállalta.
A tündérmesei idill azonban borul, amikor a madár megelégeli, hogy ő dolgozik a legtöbbet (pedig nem is, hanem az egér), és azonnali változásokat követel. Ezentúl tehát a kolbász gyűjti a fát, az egér készíti az ebédet, és ő, azaz a madár végzi az egér korábbi teendőit; a horizonton pedig máris felsejlik az elkerülhetetlen, tragikus vég. Az erdőben bóklászó kolbászt felfalja egy kutya (állítása szerint egyébként azért, mert a kolbász hamis papírokat hordott magánál, amit mi képtelenek vagyunk elhinni), az egér megsüti magát egy szerencsétlen konyhai balesetben, a madár meg belefullad a kútba. Nagy tanulság, hogy még kolbászként se mászkáljunk hamis vagy legalábbis annak látszó papírokkal az erdő mélyén.
Az egér, a madár és a kolbász (forrás: etc.usf.edu)
A szalmaszál, a szén és a bab
Ismét egy fantasztikus trió, és ismét egy katasztrófába torkolló történet. Hőseinkkel egy gazdasszony konyhájában találkozunk először: a szalmaszál a begyújtásban segédkezik, a szén a tűzhelyet tartja melegen, míg a babból (vagyis babszemből) vacsora lesz, vagy legalábbis ez az eredeti terv. Ám azután, hogy egy szerencsés véletlennek köszönhetően végül mindhárman a konyhapadlón kötnek ki, úgy döntenek, hogy az elevenen elégés és felfalatás helyett inkább új kihívásokat keresnek maguknak, és nekivágnak a nagyvilágnak. De sajnos a nagyvilág meglehetősen veszélyes és barátságtalan hely az egyszerű konyhai kisegítő személyzet számára.
Pedig látszólag még a legnagyobb rendben megy minden, mikor egy patakhoz érnek: a szalmaszál hídként keresztülfekszik a vízen, a széndarab meg elindul a túlpartra. Azonban az út közepén váratlanul pánikba esik a lába alatt fenyegetően hömpölygő víztömegtől, és nem hajlandó egy tapodtat sem mozdulni. Addig szerencsétlenkedik, amíg lángra nem lobbantja a szalmaszálat, és a két barát tehetetlenül zuhan alá a mélybe; velőtrázó halálsikolyukat részvétlenül visszhangozzák a komor hegyek. És hogy mit csinál eközben hű harcostársuk, a babszem? Utánuk veti magát? Segítségért kiáltozik? Zokogva borul a földre, és üvöltve átkozza az isteneket? Nos, nem. A babszem természetesen hangos, kontrollálhatatlan röhögésbe kezd, de annyira, hogy fel is reped az oldala. Mázli, hogy éppen arra jár egy rokonszenves cipész, aki megfoltozza.
A szalmaszál, a szén és a bab (forrás: de.grimmbilder.wikia.com)
A hálátlan fiú
A hálátlan fiú meséje egy lakonikusan rövid, de annál zavarba ejtőbb példabeszéd arról, hogy ha nem tiszteljük eléggé a szüleinket, akkor felzabál minket az arctámadó. A címszereplő éppen egy kiadós sült csirkét készül elfogyasztani a verandán, amikor észreveszi, hogy agg édesapja közeledik a kertkapu felől. Mivel nem óhajtja megosztani ebédjét, inkább elrejti az öreg szeme elől, és türelmesen kivárja, amíg az kiszolgálja magát némi itallal, majd távozik. A fiú ekkor visszatér a csirkéhez, azonban döbbenten tapasztalja, hogy a nem sokkal korábban még oly fejedelminek tűnő (és megnyugtatóan mozdulatlan) étel időközben egy undorító és nagyon is eleven varangyos békává változott, ami kétségkívül nem mindennapi esemény.
Hát még az nem mindennapi, ami ezután történik: a démoni varangy ugyanis ráveti magát szerencsétlen fiú arcára, és többé nem is hajlandó leszállni onnan. Ugyan a falusiak eleinte még megpróbálják valahogy eltávolítani, de mivel a béka ilyenkor azzal fenyegetőzik, hogy átugrik arra, aki még egyszer hozzáér, a hálátlan fiú mellől lassan (vagy nem is olyan lassan) elmaradnak a jó szándékú barátok, és a továbbiakban kénytelen együtt élni az arca közepén trónoló, rücskös bőrű kétéltűvel. Amit ráadásul folyamatosan etetnie kell, mert különben az állat az arcát kezdi felzabálni, ahogy az az ilyen párhuzamos dimenzióból érkezett parazitáknál szokás.
