A Nirvana egészen magától értetődő zenét játszott, amihez nagyon könnyű volt viszonyulni, akár tetszett az embernek, akár nem. Valószínűleg éppen emiatt az is adta magát, hogy Kurt Cobain halálának huszonötödik évfordulóján ne akarjunk nekiállni magyarázni az utolsó rocksztárról és az utolsó zenekarról, ami tényleg csavart egyet a világon, hanem egyszerűen csak mondjuk el, mi hogy viszonyulunk ehhez az együtteshez. Volt persze, aki letudta annyival a dolgot, hogy „nekem ez kimaradt, amikor a Nirvana menő volt, én épp nem voltam szomorú”, de elég hamar felsorakozott a szerkesztőség rajongóbbik fele is, és összerakta az NLCafé saját Nirvana-playlistjét. Mindenki egy számot delegált, és persze el is mondta, hogy miért éppen azt, amit – a végeredmény itt alább hallgatható és olvasható. Vigyázat: félrefordított dalszövegek, lopott kazetták, kacsintó Kurt Cobain-poszterek és egyéb nosztalgikus csacskaságok!
(A YouTube-ot preferálók kedvéért a playlist itt is elérhető.)
About a Girl (MTV Unplugged in New York)
Wappler Veronika szerkesztő: Valamiért ez maradt meg tőlük. Amíg nem figyeltem oda rá, hogy miről szól, tipikus kis szerelmes számnak hittem, az iskolában pedig rengeteg fordításpróbálkozás is keringett olyan szövegekkel, mint például a „száradni hagynak kint”, meg „könnyű fülre van szükségem”. Később derültek csak ki a turpisságok.
Kurt Cobain az 1992-es MTV Video Music Awardson (Fotó: Jeff Kravitz/FilmMagic, Inc./Getty Images)
School (Bleach)
Leéb Ádám képszerkesztő: Mindegyik lemezről tudnék dalt mondani, az Incesticide-ról az Aneurysm az igazi Freddy Krueger-pulcsis rock and roll, az In Uteróról a Heart-Shaped Box rengeteget pörgött, amikor tinédzserként „őrülten szerelmes” voltam, az Unpluggedról a My Girl lehetne az easter egg. De a School is nagy kedvencem, igazi húsevő grunge, „nem akarsz elöl állni, mert eltaposnak” típusú Nirvana-dal. A gimis idők jutnak eszembe róla, és egy lány, akinek állítólag volt a szekrényében egy Kurt-poszter valamelyik Bravóból vagy Popcornból. Azt mondta, egyszer rákacsintott.
Come As You Are (Nevermind)
Sári Veronika újságíró, közösségimédia-szerkesztő: Valamikor a kilencvenes évek felé, még bőven általános iskolásként konkrétan loptam egyet apám féltve őrzött kazettái közül, hogy legyen valami, amire barátnőm át tudja venni nekem többek között ezt a számot is. Emlékszem, elsőre vagy tízszer hallgattam meg egymás után. Azóta is nagy kedvenc, nincs olyan élethelyzet, amiben ne tudna jólesni. Az első tíz másodperc instant libabőr. Minden. Egyes. Alkalommal.
Tök mellékes, de amúgy mint kiderült, még rímel a kedvenc Cobain-idézetemmel is („Wanting to be someone else…”).
Love Buzz (Bleach)
Szabó Sz. Csaba újságíró: Azt is lehet szeretni Kurt Cobainben, hogy nemcsak született dalszerző volt, hanem elkötelezett fanboy is, akinek kifogástalan popzenei ízlésére ma is egészen nyugodtan rábízhatjuk magunkat, és akinek a kedvenc lemezei között tényleg volt minden, az amerikai stadionrocktól az obskúrus walesi posztpunkon át a távol-keleti rágógumipopig. A Nirvana viszonylag sok emlékezetes feldolgozást is rögzített, de talán ez lett a legjobb, vagy legalábbis a legradikálisabb. A Love Buzz eredetijét egy szép magyar cigány lány, Veres Mariska énekelte 1969-ben, a Shocking Blue nevű holland rockzenekar tagjaként, és bár önmagában is egy kisebb remekmű, azért sistergő gitárokkal és artikulálatlan üvöltözéssel feldobva talán még meggyőzőbb.
Do Re Mi (With the Lights Out)
Megyeri Nikolett szerkesztő: „Ha Kurt Cobain nem halt volna meg, még ma is élne” – ez a mondat 2003 telén, valami kevéssé publikus hajnalon, a megboldogult Kultiplex női mosdójában hagyta el a számat. Szűkebb baráti körömben bizonyos mennyiségű alkohol elfogyasztása után ez azóta is szállóige.
Koromnál és neveltetésemnél fogva a Nirvana ugyan némi fáziskéséssel került nálam képbe, viszont akkor annál inkább… Kedvenc dal jó néhány van. A slágerek közül az In Bloom és a Dumb. A kevésbé ismertek közül ez.
Lithium (Nevermind)
Dávid Imre újságíró: Lovasi egyszer egy interjúban azt mondta nekem: „A Smells Like Teen Spiritet először egy holland kocsmában hallottam. Ott játszottunk aznap a zenekarral, és éppen a koncert utáni feszültséget vezettük le a pultnál, amikor a tévében megszólalt ez a szám. Rögtön össze is néztünk a többiekkel, hogy hú, ebből mekkora sláger lesz!” Az is lett, a Nirvana az 1991-es második albumával hatalmasat gurított; pedig az kivételes év volt, akkor jött ki egy csomó olyan lemez, ami – mint a Blood Sugar Sex Magik a Red Hot Chili Pepperstől, a Ten a Pearl Jamtől, a Badmotorfinger a Soundgardentől vagy a Black Album a Metallicától – a mai napig komoly hatással van a világ könnyűzenéjére. Én akkoriban, vörösboroskóla-mámorban fetrengő, alter fiatalként főleg Joy Divisiont hallgattam – lehetőleg szomorú arccal, tetőn, lobogó gyertyafény mellett –, de a Nevermindra még én is felkaptam a fejem. A legjobban, azt hiszem, a Lithium tetszett – különösen a vége, amikor beindul az a Nirvanára jellemző szent zúzás, amiért annyian megszerették ezt a zenekart.
A Nirvana 1993 decemberében. A képen balról jobbra: Kurt Cobain, Dave Gorhl és Krist Novoselic (Fotó: Jeff Kravitz/FilmMagic, Inc./Getty Images)
Dumb (In Utero)
Kun Gabi szerkesztő: Szerelmes voltam Kurt Cobainbe. De végül is ebben semmi újdonság nincs, mert szerelmes voltam 16 évesen még Mick Jaggerbe, Jim Morrisonba, Axl Rose-ba is, sőt Müller Péter Sziámi is rajongást váltott ki belőlem.
Ha Nirvana volt, akkor barátokkal együtt őrjöngés is volt, meg némi vodka sörrel, csak anyám meg ne tudja. Lázadás volt nekünk a javából akkor, a kilencvenes években, tizenévesen. A Dumb pedig pont azt az életérzést adja át, amit minden második kamasz átél: kívülállók vagyunk, de jól tettetjük, hogy közétek tartozunk.
Meghatározó zene volt számomra, amit ugyan nem hallgatok napi szinten, de a rajongásom nem veszett el, csak átalakult: manapság már inkább nosztalgiázva mutatom a videókat a gyerekeimnek, hogy lássák, mennyire menő nirvanás volt az anyjuk.
About a Girl (Bleach)
Kránicz Bence hírszerkesztő: Nem hiszem, hogy bármi újat tudnék mondani a zenekar egyik legnagyobb slágeréről, bár az izgalmas benne, hogy tényleg nagyon slágeres. Slágeresebb, mint általában a Nirvana-számok, kicsit inkább olyan, mint egy R.E.M.-szám, ki is lóg az első lemezükről, a Bleach-ről. Kamaszként hallgattam sokat (nyilván). Az tetszett benne, hogy a refrén („I do”) az igenlésről, a cselekvésről szól, ami persze ironikus, mert a Nirvanában a tagadás, a lázadás, az elutasítás gesztusát, a NEM-et szeretjük. Kurt Cobainnek is volt humora, csak nem szoktunk rajta nevetni.
Territorial Pissings (Nevermind)
Fencsik Tamás szerkesztő: Túl dallamos ez az egész, mondtam, aztán a B oldalon kiderült, hogy ez egy punkzenekar, és a Nevermind bent ragadt a walkmanben. A Pollyt és a Something in the Wayt mindig áttekertem, mert nem szerettem a metálballadákat, aztán kiderült, hogy ezek nem metálballadák, és nem tekertem át őket.
Kurt Cobain & Courtney Love: Stinking of You
Czvitkovits Judit fotóriporter: Nem tudom, hogy mennyire illik bele ebbe a playlistbe, de az én agyamba ez a szám nagyon beégett. Benne van az idill, a harmónia, három ember lehetősége egy szép életre…
(Ez a dal a Spotify korlátozott kínálata miatt csak a playlist YouTube-változatában hallgatható meg.)
Dive (Incesticide)
Bus András felelős szerkesztő: A Nirvana jó, amikor tör-zúz, és jó akkor is, amikor a sarokban szomorkodik, de nekem akkor a legjobb, amikor menetel. Hasonló szám amúgy az Aneurysm is, de az igazi a Dive: Cobain első – amúgy hallatlanul menő – böffenésétől az utolsó dobütésig van benne valami kivagyiság, mintha az alapvetően szorongó és dühöngő zenekar hirtelen rájönne, mekkora erő birtokában van, és a maga gyanakvó, óvatos módján elkezdené jól érezni magát a bőrében.
Kurt Cobain a Nirvana MTV Unplugged in New York[sc_cts_position slug="roadblock040" clear="1"] című lemezének felvételén (Fotó: Getty Images)
Drain You (Nevermind)
Suhajda Zoltán hírszerkesztő: Elsőre a legnagyobb slágerek jutottak eszembe, amelyek a lázadó gimis évekhez – meg a sulibulis pogóhoz – még úgy is tökéletesen passzoltak, hogy fogalmam sem volt, miről énekel ez a csóka. Viszont kicsit újrahallgatva a régi számokat a Drain You volt az, amire felkaptam a fejem: a nirvanás zúzás ebből sem hiányzik, de ritka kivételként jó adag bizakodás van az egészben, mivel ez egy szerelmes dal. A kezdő másodperceket nem lehet megunni! És ha másért nem is, azért mindenképpen a listán a helye a számnak, mert Kurt Cobainnek saját bevallása szerint ez volt az egyik kedvenc Nirvana-dala.
All Apologies (In Utero)
Bánosi Eszter újságíró: Sokat vacilláltam, melyik Nirvana-szám a „best of” a számomra, aztán úgy döntöttem, most már „bevállalhatom” ezt az édes-szomorú dalt, amit anno piros tornacipős nirvanás lányként ciki lett volna, mert ugyebár nem lehet rá pogózni, és még a vonósok is feltűnnek benne. Így is megkaptam szakításunk után a tinikori szerelmemtől, hogy „gumirocker” (értsd: álrocker) vagyok, amiért a Bleach lemez után is képes vagyok Nirvanát hallgatni. Ha tudná pedig, mennyit ábrándoztam arról, hogy Kurt nekem írja az All Apologiest, sőt értem még a „gyilkos hóról” is képes lejönni. Szóval igen, most már kimondhatom, Eszter vagyok, és gumirocker! Ezúton pedig üzenem a volt pasimnak, „bocsánat mindenért”.
Neményi Márton fotóriporter: Ahogy kamaszként kábé minden együttestől, tőlük is a lassabb, elkínzottabb számok tetszettek, persze, világos, hogy a Nirvanáról mindenkinek a zúzás ugrik be, már akinek beugrik bármi is, de én valahogy mindig úgy éreztem, hogy ezek a sötétebb cuccok az igazán őszinték tőlük. A szövegeket akkor mondjuk még nem értettem, csak sokkal később esett le, hogy teljesen stimmelt a megfelelési kényszerre meg az „engem senki sem ért meg” depire az egész, ráadásul van a számnak egy enyhe tingli-tangli jellege, amitől végképp ironikus lesz. Szóval tudom, hogy nem ez a Nirvana legjobb dala, de mégis ez csípődött be a legjobban.
* * *
Rejtett bónusztrack
Kimaradt volna valami? Ja, igen, az. Hát, nem véletlenül: ahogyan képszerkesztő kollégánk fogalmazott, „a Smells Like Teen Spiritet tilos lejátszani, ahogy Wayne világában sem voltak lépcsők a mennyországba”. Na jó, ezt mi sem gondoljuk komolyan, valójában mi is szeretjük, és nem is hagynánk cserben senkit, aki ezért jött. Íme a Smells Like Teen Spirit – de akkor már álljon itt hozzá egy vallomás a másik oldalról, egy nem túl nagy Nirvana-rajongótól is.
Pethes Ágnes újságíró: 9 éves voltam, amikor a Smells Like Teen Spirit kijött. Ahogy talán sokan, az MTV-n találkoztam először a számmal és a videóklippel. Előrebocsátom, hogy ezen az egy Nirvana-művön kívül egyet sem ismerek. Kultúrbarbárság ide vagy oda, egyszerűen semmi sem űzött a zenekar felé. Talán túl boldog és kiegyensúlyozott voltam még akkoriban…
Az viszont biztos, hogy a tornacsarnokban forgatott, pom-pom lányokkal tarkított videó erős nyomot hagyott bennem. A fullasztó, nyomasztó hangulat teljesen új volt számomra. Egyáltalán nem értettem, miért lóg az énekes szemébe a haja, miért van folyton félrebillentve a feje, vagy hogy miért csoszog úgy, mintha beteg lenne. A cheerleader lányok mellén látható anarchiajelet – hála az idősebb testvéreimnek – ismertem már, de így is (vagy épp ezért) félelmet keltett bennem. Az egymást lökdöső, „pogózó” fiatalok látványa már tényleg csak hab volt a tortán. Totális értetlenséggel álltam az egész jelenség előtt, miközben nem nagyon tudtam elfordítani a fejem.
Később a középiskolában aztán tucatjával jöttek szembe a hasonlóan öltözködő „alter” fiatalok. Akik az élet terhétől meggörnyedve, hasonlóan kócos hajjal jártak fel és alá. Persze az órán aztán marha jól teljesítettek, lévén elit iskoláról volt szó, és valójában mindenki jó eredményeket akart elérni. Úgyhogy szépen-lassan elmúlt az értetlenség, és valamilyen anyaiösztön-szerű érzés lépett a helyébe, hogy ó, szegények, fogalmuk sincs egyelőre, mit akarnak (nyilván nekem sem volt, de amennyire emlékszem, nem próbáltam valamilyen stílus álcája mögé bújni).
Ez a kép és asszociáció maradt meg számomra a Smells Like Teen Spirit – és összességében a Nirvana – kapcsán. Az otthoni áramlatok miatt ha nagyon rosszul akartam érezni magam, URH-t és Balatont hallgattam, nagyjából óvodás koromtól kezdve, Cobainék munkássága így teljesen kimaradt. Nem tudom, ha majd egyszer igazán boldogtalan leszek, lehet, végighallgatok pár albumot. Csak ki ne derüljön, hogy jók, és elvesztegettem 25 évet!
