„Kész. Vége. Eltévedtünk.” Mielőtt április végén nekivágtunk volna a kéthetes japán nászutunknak, nem igazán tudtam volna romantikusabb dolgot elképzelni annál, hogy a szó igazi értelmében elveszünk valahol a férjemmel – lehetőleg a világ egy kellően távoli pontján. Ennek ellenére amikor ez a bizonyos elveszés a japán utunk harmadik napján meg is történt, valahogy mégsem a romantikus volt az első szó, ami beugrott.
Ott álltunk Kiotóban, valahol Arasijama bambuszerdeje és Rjóan-dzsi világhírű zenkertje között félúton, konkrétan a semmiben, vagyis, hogy egész pontos legyek, a semmi egy négysávos változatánál, és fogalmunk se volt, merre induljunk tovább. Wifink nem volt, a magunkkal cígölt térképből pedig nyugodt szívvel hajtogathattunk volna csákót is – legalább akkora segítség lett volna, tekintve, hogy az utcaneveket nem tudtuk elolvasni. Végső kétségbeesésünkben egy benzinkútra mentünk be, abban bízva, hogy az ott dolgozók tudnak legalább annyit angolul, hogy útba igazítsanak bennünket.
Meglepetés: nem tudtak. Egy hangot se. Cserébe viszont iszonyú lelkesek voltak, és ahelyett, hogy elhajtottak volna minket, minden erejükkel segíteni próbáltak. De tényleg. Nem telt el öt perc, már a kút összes dolgozója ott sürgölődött körülöttünk, hogy a maga módján (Google-fordítóval vagy épp hagyományos, mutogatásos módszerrel) elmagyarázza, merre találjuk a keresett villamosmegállót. Hiába igyekeztek, nem lettünk sokkal okosabbak a korábbiaknál, ami nagy valószínűséggel látszott is rajtunk, mert az egyik dolgozó végül önként vállalta, hogy – a feladatait bizonytalan időre hátrahagyva – gyalog kísér el minket a megállóba. Amitől, mint utóbb kiderült, egyébként jó tízperces sétára voltunk.
Össze se tudom számolni, hányszor meséltem már el ezt a történetet azóta, hogy hazajöttünk. Nagyon sokszor. És főleg azért, mert két hét turistáskodás után számomra ez az, ami a legjobban összefoglalja Japánt és a japán embereket, nem pedig az, amit a kiutazásunk előtt gondoltam, hittem vagy épp olvastam róluk, vagyis hogy ridegek, távolságtartóak, merevek, nem mellesleg pedig masszív idegengyűlölők.
Odáig vannak Budapestért
Persze ezen a ponton joggal merül fel a kérdés, hogy akkor, mikor megint medve kóborol a Bükkben, és patkányok miatt nem mehetnek iskolába a zuglói gyerekek, miért kellene, hogy bárkit is érdekeljen, milyenek is valójában a japán emberek. Pláne itt, Japántól alsó hangon is 9000 kilométerre. Nos, ha másért nem is, azért mindenképp megérdemelnek egy kis extra figyelmet, mert rajonganak értünk. Egész pontosan Magyarországért. Olyannyira, hogy két hét alatt szinte alig-alig találkoztunk köztük olyannal, akinek ne csengett volna ismerősen Budapest neve, ne készült volna valamikor ideutazni, vagy ne járt volna már itt legalább egyszer.
Közülük is a legnagyobb kedvencem a tokiói szállásunk egyik recepciósa volt, egy legfeljebb negyvenesnek kinéző 59 éves japán nő, aki a közelmúltban az után határozott úgy, hogy Budapestre látogat, miután megnézte a Mission: Impossible – Utóhatást. Nagy szemeket mereszthettünk a vallomására, mert ezután gyorsan hozzátette, a filmet nézve szeretett bele annyira a fővárosunkba, hogy élőben is meg akarja nézni.
Ha egy szóval kellene leírni a japánokat…
…akkor én egész biztosan a segítőkészséget választanám. És segítőkészség alatt most nem azt értem, mikor valaki udvariasságból felajánlja, hogy megcsinál valamit, közben pedig forrón reméli, hogy a másik fél el fogja utasítani a szívességet. A japánok tényleg segítenek, sőt ha turistákról van szó, hajlandóak és az esetek többségében készek is extra erőfeszítésekre, ha úgy tetszik, elmenni a falig. Ahogy tette például a bevezetőben említett benzinkutas fickó vagy az az épp hazafelé igyekvő öltönyös, akit az első napok valamelyikén láttunk a kiotói buszpályaudvaron. Ő még a sorból is kiállt, hogy az őt megszólító, teljesen elveszett turistának megmutassa, merre keresse a buszát, ami arrafelé őrült nagy dolog.
Tévedés ne essék, a segítőkészség eme japán válfajának köze nincs a szívjósághoz. Ez inkább afféle kötelesség. Valami, amit a japánok egészen pici gyerekkoruktól kezdve szívnak magukba, és ami annyira fontos a mindennapjaikban, hogy még nevet is adtak neki: omotenasi. Ezt magyarul legjobban talán a vendégszeretet szavunk írja le, de az sem teljesen – kivéve persze, ha vendégszeretet alatt mi is valami olyasmit értünk, hogy
- a vendéggel mindig, minden körülmények között szívélyesek és előzékenyek vagyunk,
- lessük minden kívánságát, sőt megpróbáljuk előre kitalálni azokat,
- és ha épp az kell a boldogságához, akkor extra erőfeszítéseket is teszünk érte.
Kötelesség vagy sem, turistaként a magam részéről minden országban receptre íratnám fel az omotenasit. Ennek köszönhetően ugyanis csordultig vagyok szép emlékekkel segítőkész helyiekről, lehetetlent nem ismerő recepciósokról, mosolygós eladókról és arról az idős nőről, aki, miközben épp a bőröndjeinkkel szerencsétlenkedtünk a zsúfolt nagojai metrón, teljesen váratlanul megszólított, csak azért, hogy szép időtöltést kívánjon.
Mi már rég halomra öltük volna egymást
Miközben két hét alatt több sokmilliós nagyvárost is bejártunk, a feldolgozhatatlan méretű embertömeg miatt konkrétan csak egyszer éreztem halálfélelmet: Tokióban, a világ talán legforgalmasabb zebrájánál, a Sibuja kereszteződésnél, ahol mikor zöldre vált a lámpa, átlagosan 2500 ember kel át a zebrákon – minden irányból. Na, itt néhány pillanatra tényleg elkapott a rossz érzés, de ezt az egy esetet leszámítva soha nem éreztem úgy, hogy zavaró lenne a tömeg, ami elég nagy szó, mert finoman szólva tömegiszonyos vagyok. Pedig tömeg, az volt. Mindig, mindenhol: a szentélyektől kezdve a bevásárlóutcákon át a legapróbb ramenezőig.
Hogy is ne lett volna? A nagyjából 377 ezer négyzetkilométer területű Japánnak csupán 25 százaléka lakható, és erre a 25 százalékra jut nagyjából 126 millió ember. Naná, hogy mindenhol sokan vannak – a csoda az, hogy ez sokkal többször nem tűnik fel, mint ahányszor igen. Ez pedig teljes egészében a japán embereknek köszönhető, vagyis annak, hogy minden létező módon kerülik még a lehetőségét is annak, hogy kellemetlenséget okozzanak.
Mondok egy példát. Ha itthon esik az eső, gyakorlatilag lehetetlenség úgy végigmenni az utcán, hogy legalább egyszer ne akadjunk össze valakivel a szembejövők közül. Japánban ugyanez úgy néz ki, hogy megyünk a legszűkebb, legforgalmasabb utcán esernyővel, jönnek szembe szintén esernyővel, és… nem történik semmi. Lehet, hogy ez azért van, mert a japán esernyők zöme áttetsző anyagból készül, de én valamiért mégis azt tippelem, hogy odaát valahogy megtanultak úgy közlekedni, hogy azzal a nyamvadt ernyővel ne nyomják ki a másik szemét.
Ha egy kicsit jobban belegondolunk, teljesen érthető ez is: sokan vannak, szűkös a hely. Ha fegyelmezett és békés egymás mellett élés helyett arcoskodnának, minden apróságért beszólogatnának, és lépten-nyomon megkeserítenék egymás életét olyan nemtörődömségekkel, mint hogy hangosan telefonálnak a metrón, vagy kiszúrják egymás szemét az esernyővel, valószínűleg már rég halomra ölték volna egymást. Naponta minimum kétszer.
A legtöbben ilyen esernyőt használnak, mégsem nyomják ki vele egymás szemét
Csak a jéghegy csúcsa
Segítőkészség, kedvesség, fegyelem, pontosság, tisztaság. És persze mosoly és hajlongás. Egy külföldinek a japánok (igen, így általánosságban) maximum ennyit hajlandóak megmutatni magukból. Az, hogy ez igaziból csak egy gigantikus jéghegy csúcsa, és hogy ők ennél sokkal, de sokkal többek, sokszor csak véletlenül derül ki, vagy még akkor sem.
Amikor Kiotóban az utolsó napon ránk esteledett, épp a híres-hírhedt gésanegyed közepén voltunk. Furcsa, de erről az estéről mégsem a vörös lampionok vagy az éttermek maradtak meg, amelyek közül jó pár olyan is akadt, ahova külföldi még a lábát sem tehette be, hanem a gésa. Nem azok a bérelt kimonóba bújtatott külföldiek, akikkel amúgy Dunát lehetne rekeszteni, hanem az igazi, akit véletlenül pont láttunk megérkezni. Akit, miközben egy vörös selyemkimonóban belibbent az őt szállító autóból a lefüggönyözött étterembe, legalább négyen óvtak a kíváncsi szemek elől.
A Gion gésanegyed
És hogy ezt miért mesélem el? Mert számomra ez volt az a pillanat, mikor egyszer és mindenkorra tudatosult, hogy sosem fogom igazán megismerni a japánokat: a valódi énjüket ugyanis éppen ugyanannyira rejtegetik és óvják, ahogy aznap este a múltjuknak ezt a misztikus és titokzatos darabkáját védték Gionban.
