A Disney technikai bravúrjától a vadállatok persze még ugyanúgy kihalnak, de legalább már gond nélkül tudjuk őket digitálisan reprodukálni az utókornak. Gondoljunk csak bele: gyermekeink és unokáink még akkor is vígan futkározó antilopokat és oroszlánokat nézegethetnek a tévében vadonatúj filmek formájában, amikor a bolygónkon ezekből a fajtákból már mutatóban sem lesz. A National Geographic lelkes dokumentumfilmesei a jövőben anélkül mutathatják be nekünk az afrikai vadállatok életét, hogy betennék a lábukat a szavannákra: elég egy méregdrága CGI-céget megbízni, és máris kész a fotorealisztikus természetfilm.
Hogy az előző mondataim borzasztó cinikusak voltak? Aláírom, de épp egy olyan film kritikájához írtam őket, ami maga a merő cinizmus. Merthogy a Disney most élő szereplős változatként akar eladni nekünk egy filmet, amelyben semmi sem élő, ráadásul az új Az oroszlánkirályban szinte semmi fontos újdonság nincs, egyszerűen csak fantáziátlanul újragyártották – sok jelenetben konkrétan snittről snittre másolva az eredetit – az egészet a legújabb és legdrágább csúcstechnika segítségével. Egy jól ismert és szeretett brand újracsomagolva. Ennyit jelent a Disney-nek Az oroszlánkirály.
Újrahasznosítás
Te is azok közé tartoztál, akik már gyerekként a moziban azon morfondíroztak, milyen szuper lenne látni, ahogy Szimba és Nala nem rajzfilmfigurákként, hanem élő állatokként énekelnek a mozivásznon? Timont és Pumbát meglátva rögtön azt gondoltad, hogy hát tényleg cukik és viccesek ezek az állatok, de mennyivel cukibbak és viccesebbek lennének valódi varacskos disznóként és szurikátaként? Szép volt a rajzolt szavanna, és félelmetes volt a rajzolt elefánttemető, de ugye mennyire kúlabbak lettek volna, ha ezeket a helyszíneket egy természetfilmes csapat veszi fel valahol Afrikában? Ha gyerekkorodban azok közé tartoztál, akiknek ilyen gondolatai támadtak Az oroszlánkirály megtekintése közben – tényleg kíváncsi vagyok, hány ilyen ember lehet a világon –, akkor a 2019-es Az oroszlánkirályt neked találták ki.
Újranéznéd a Cápali és Cápetit valódi cápákkal? A Macskafogót valódi macskákkal, egerekkel és patkányokkal? A Némó nyomábant valódi halakkal? A Vukot egy valódi rókával? A határ Jon Favreau filmje után tényleg a csillagos ég! Mert ez Az oroszlánkirály elsősorban erődemonstráció: a Disney látványos formában megmutatja egy kétórás filmben, milyen messzire jutott a valóság digitális reprodukálásában. Csakhogy jó szokásukhoz híven csak annyi érdekelte őket, hogy mi az, amit a mai technológiával meg tudnak csinálni. Azon egy percig sem gondolkodtak, hogy érdemes-e mindezt megcsinálni.
A 2019-es film és az 1994-es rajzfilm (Fotó: Profimedia / Backgrid UK)
Amikor realisztikus vadállatok énekelnek
A Disney animációs filmes könyvtárának élőszereplős újrafeldolgozásai alapvetően nem ördögtől valók. Sok esetben valóban szinte új élményt ad ugyanaz a történet, ha rajzolt szereplők helyett színészek játsszák a karaktereket, és bár kiemelkedő élőszereplős újrázás a Disney háza táján máig sem született, azért élvezhető (pl. Hamupipőke, Aladdin) igen. Csakhogy Az oroszlánkirály remake-jét nem igazán lehet élőszereplősnek mondani, inkább csak egy új, sokkal modernebb animációs technológiával készítették el újra ugyanazt, ráadásul ez az új technológia majdhogynem fotorealisztikus másolata a valóságnak.
Azonban ennek a történetnek a főszereplői állatok, és nem emberek, ami kissé trükkössé teszi ezt a módszert. Az alkotók is tudták, hogy csúnyán ütközik a realizmusra való törekvésük azzal, hogy ezek az állatok a sztori szerint nemcsak beszélnek, hanem énekelnek is, sőt a musicales részeknek még koreográfiájuk is van, de vagy nem törődtek ezzel az ellentmondással, vagy törődtek, de nem sikerült megoldást találniuk, ezért annyiban hagyták. A végeredmény így egy borzasztó furcsa, a nézőket elidegenítő hibrid lett, melynek látszólagos realizmusa a beszélő és éneklő állatokkal kísérve már-már zavarba ejtő.
Halott állatokat látok
Az animációs filmek állatszereplőit jellemzően erősen antropomorfizálni szokták a filmesek. Ez nemcsak a beszédben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy mind a gesztikulációjuk, mind a mimikájuk emberszerűvé válik, aminek köszönhetően könnyebben tudunk kötődni hozzájuk. Persze volt már példa arra, hogy valódi állatokkal vegyenek fel filmeket, sőt a Babe-ben még szájmozgást is animáltak rájuk, de ezt évtizedekkel ezelőtt még sikerült úgy megoldani, hogy ne legyen zavaró…
Az 1994-es Az oroszlánkirály egy igazán érzelmes klasszikusa a Disney-katalógusnak, mely a kilencvenperces játékideje alatt érzelmek széles spektrumát mozgatta meg bennünk. Kár lenne letagadni, hogy ehhez a teljesítményhez nagyban hozzájárult az is, ahogyan a szereplők arckifejezéseit megrajzolták. Az érzelmeket az új változatban pusztán a szinkronszínészek hangja és az állatok mozgása segítségével próbálták visszaadni, és nem mondom, hogy minden esetben kudarcot vallottak, de nagy többségben igen.
Teljesen más egy gyűlölettel teli, intrikus Zordont látni a vásznon, mint egy olyat, akit csak az különböztet meg a többi nagymacskától, hogy van az arcán egy sebhely. Nem ugyanaz az érzelmi hatás Szimba és Nala viszontlátásakor, ha nem láthatjuk az arcukon, hogy mit éreznek egymás iránt. Ugyanez a helyzet a szereplők szemeivel is. A realisztikus állatok szemére ugyanis mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy kifejező. Pumbát például nehéz elfogadni viccelődő varacskos disznóként, mikor a szeme gyakorlatilag egy fekete gomb, és első ránézésre olyan, mintha élőhalott lenne.
Hosszú, unalmas, de profi
Jon Favreau (Vasember, A dzsungel könyve) filmje ráadásul meglepően hosszú. Feltűnő, hogy a sztorihoz szinte alig nyúltak hozzá, a játékidő mégis közel fél órával hosszabb lett, és ezt nem lehet teljesen a felduzzasztott stáblistával magyarázni. Valószínűleg a Disney-nél is tudták, hogy ma valami bizarr okból már nem divatosak a másfél órás mozik, így töltelékdalokkal és alibi tájképekkel tették vontatottabbá a történetet.
Van annyi profizmus és pénz a 2019-es Az oroszlánkirályban, hogy a hibái sokasága ellenére se legyen nézhetetlen, de még a legnagyobb jóindulattal is csak halovány árnyéka az eredetinek, ami ráadásul csak technikai megvalósításában próbál újítani, kreatív szempontból biztonsági játékot játszik, és megelégszik az eredeti másolásával. Azért készült, hogy a jól bejáratott brandre építve egy csomó pénzt gyűjtsön a mozilátogatóktól, és ezt a célját nyilván ügyesen teljesíti, de ezt leszámítva ez egy teljesen szükségtelen újrázás, ami csupán erődemonstrációként ér valamit. Vajon a Disney annak idején az élet körforgása alatt valójában azt értette, hogy pár évtizedenként minden filmjük újra feltámad egy új formában?
Az oroszlánkirály 2019 (Fotó: Walt Disney Studios/Profimedia, Landmark)
