A konzervnevetés jellemzően az amerikai vígjáték-sorozatok sajátja, ami alól az olyan szériák képeznek csak kivételt, mint például a Jóbarátok, amelynek az epizódjait általában élő közönség előtt vették fel, vagy napjaink egyik legsikeresebb sorozata, az Agymenők, amely szintén így készül. A vicces(nek szánt) mondatok után következő konzervnevetéstől sokan a falra másznak, most azonban a tudomány választ ad arra a kérdésre, hogy mégis mire jó mindez.
„A nevetés sokkal összetettebb dolog, mint sokan gondolják – magyarázta Sophia Scott kognitív idegtudománnyal foglalkozó kutató, a University College of London munkatársa a Popular Science-nek nyilatkozva. – A nevetést általában a viccekkel és a komédiával kapcsolják össze, de mi ennél sokkal árnyaltabban kezeljük ezt a jelenséget.”
A szakember rámutatott, hogy egy-egy nevetéssel palástolhatunk zavart vagy egy hazugságot is, de egy kacaj ugyanúgy képes felszítani egy parázs vitát, mint lecsillapítani egy stresszes helyzetet. Persze ez nem mindenkire igaz: egy 2002-es tanulmány kimutatta, hogy az autizmussal diagnosztizált gyerekek csak ritkán reagálnak nevetéssel, mosolygással mások nevetésére. Egy két évvel ezelőtti kutatás pedig azt találta, hogy a gyerekek általában jobban élvezik a konzervnevetéssel felturbózott rajzfilmeket – kivételt ez alól is épp az autisták jelentenek.
Az őszinte nevetés hatására viccesebbnek érezzük a poénokat (Fotó: iStock)
Ez sarkallta Scottot és kollégáit arra, hogy megvizsgálják, miként dolgozza fel az agyunk, amikor mesterséges nevetést illesztenek egy jelenet alá. Az erről szóló kutatási anyag most hétfőn jelent meg a Current Biology szakfolyóiratban: a kutatók arra jutottak, hogy a valódi, spontán nevetést hallva még a gyengébb poénokat is viccesebbnek fogjuk találni.
Ehhez a kutatók két csoportra osztották a vizsgált önkénteseket: egy neurotipikus csoportra, vagyis egy olyanra, akiknek az idegrendszeri fejlődése nem tér el a megszokottól, illetve egy autistákból álló csoportra. Ezután kifejezetten fárasztó, az angol szlengben „apukaviccnek” (dad joke) nevezett vicceket meséltek nekik, és azt figyelték, hogy jobban reagálnak-e ezekre, ha konzervnevetést kevernek alájuk.
Ehhez azonban először felvételeket kellett készíteniük nevetgélő emberekről, ráadásul szükségük volt valódi, őszinte nevetésre és erőltetett kacagásra is, hogy a különbségeket fel tudják mérni. Sophia Scott elmondása szerint ez volt élete egyik legjobb munkával töltött napja.
Ezután felvették, ahogy egy komikus felolvas 40 szörnyen fárasztó faviccet, ezek fele alá pedig „valódi”, a másik fele alá mesterséges konzervnevetést kevertek, majd mindezt meghallgattatták 24 autista és 48 neurotipikus felnőttel. Az önkénteseknek ezután értékelniük kellett, hogy egy skálán mennyire találták viccesnek az adott tréfákat.
Az eredmények annyiban meglepőek, hogy a konzervnevetés működik, de a kutatók tapasztalatai szerint az őszinte nevetés hatására sokkal viccesebbnek találták a poénokat a hallgatók.
„Bármilyen nevetést is hallunk, attól viccesebbnek érezzük, amit hallottunk, de az őszinte érzelemkifejezés sokkal hatékonyabb” – magyarázta Scott.
Érdekes módon a kutatók arra is rájöttek, hogy az autizmussal diagnosztizált önkéntesek viccesebbnek találták a poénokat, mint a neurotipikus felnőttek. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a neurotipikus résztvevők sokkal inkább tisztában voltak azzal, hogy „gyerekes” vicceken nevetgélnek.
A kutatók a következő vizsgálatban azt szeretnék felderíteni, hogy az autistáknál vajon ugyanazok az agyterületek lépnek-e működésbe a nevetésnél, mint a neurotipikus embereknél.
