Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

„Az, hogy a drogdílert le kell nyomni a földre, nem etikai kérdés, hanem szükségszerűség”

Mondunk egy meglepő dolgot: a Sziget, a Balaton Sound és a VOLT fesztivál biztonsági csapatának vezetőjét úgy hívják, dr. Kókai Nagy Viktor, és szeptembertől májusig teológiát oktat a Debreceni Református Hittudományi Egyetem, illetve a komáromi Selye János Egyetem docenseként. A Sziget vége felé a fesztivál egyik csendes szegletében, egy elkerített játszótéren ültünk le vele egészen szabadon beszélgetni erről a különleges kettős karrierről.

Még el sem kezdődött az idei Sziget, máris meglett minden idők legnagyobb drogfogása a fesztiválon, aztán az első nap jött az Ed Sheeran-koncert a maga következményeivel. Milyen Szigete van a biztonsági főnöknek?

Meglepően nyugodt, leszámítva ezt a két eseményt. Ami a drogfogást illeti, nekünk rutinfeladat figyelni, hogy vannak-e dílerek, ebből azért lett hír, mert a mennyiség rekord a Sziget történetében. A másik esetben pedig nézőrekordról beszélünk, és azt hiszem, hogy ezzel elértük a falat – ilyen sok embernél már ezt okozza, ha nincs még egy olyan program a fő fellépőn kívül, ami érdekelné a tömeget. Ha lett volna olyan koncert az A38 színpadon, ami Ed Sheeran közönségét jobban érdekli, lehet, hogy nem alakul ki ez a helyzet. Az ilyet viszont nagyon nehéz előre látni, és aki rendszeresen jár a Szigetre, az tudja is, hogy néha csak egy-másfél óra alatt fog kijutni, mert a K-híd kapacitása olyan, amilyen. Voltak törekvések ennek a kiváltására, és most is gondolkodunk természetesen, úgy gondolom, lesz is megoldás, de ez egy sokszereplős játék. Befelé szerintem nagyon jól kezeltük a tömeget, fennakadás nélkül behúztuk, de amikor egyszerre akar kimenni ugyanez a tömeg, a híd bedugul. Viszont semmilyen baleset, tragédia nem történt, és ez szerintem fontosabb annál, hogy másfél órát kellett sorban állni.

Nem titkolja, hogy az elsődleges hivatása ma már az egyetemi oktatás. Az ilyen kellemetlen események nyomán inkább örül, hogy ön kezelte a szituációt, vagy az jut eszébe, hogy jó lenne már kimaradni ebből?

Ha nem lennék itt én, biztos lenne más helyettem, mert senki nem pótolhatatlan. Inkább fáradtnak meg öregnek érzem magam néha, amikor végignézek a közönségen. 

Emlékszem, az döbbenetes élmény volt, amikor bejött hozzám az első olyan vizsgázó az egyetemen, aki később született, mint hogy én elkezdtem a Szigeten dolgozni.

De hát az élet így hozta: egyelőre még én vagyok itt.

Mi tartja itt?

Sok minden. Elsősorban a barátok, akikkel nem járunk össze, de itt mindig találkozunk. Amikor 1992-ben gimnazistaként először dolgoztam a budapesti Monsters of Rock koncerten, majd valamivel később visszatértem egy Metallica-fellépésen, még az hajtott, hogy ingyen láthatom a zenekarokat, sőt megkeresem egy alkalommal az ösztöndíjam kétszeresét. De egy idő után már mindegy volt, mi a zene, Jean-Michel Jarre vagy Rapülők, mentem csak a társaság miatt. Eleinte színpadot építettünk, de akkor még átjárhatóbbak voltak a feladatkörök, beálltunk szekuzni is, ha kellett, és a biztonságiak is bontottak, ha mi nem voltunk elegen. Máig tartó ismeretségek, barátságok születtek akkor: a jövedelem is számított persze, de előfordult, hogy lementünk csak azért két órával korábban a Balatonra, hogy a munka előtt fürödjünk egyet. Ezért szeretem ma is nagyon az építési időszakot, amikor még nincs közönség, de mi már összefutunk, megiszunk egy kávét, ne adj, isten, este egy sört. De öröm az is, amikor megtervezzük a rendezvényt, és összeáll, hogy hova hány embert állítunk, mi hogy lesz, és az agyelhagyós első nap után beáll a rend. És persze az is nagyon jó, amikor a fesztivál végén az ember úgy tud hazamenni, hogy nem történt semmilyen nagy baj, tragédia, amit ne tudnánk megbocsátani magunknak, mert a saját mulasztásunk volt. Hál’ istennek ez az eddigi 26 évben így zajlott, remélem, az ideit is így fejezzük be.

Kókai Nagy Viktor

Fotó: Neményi Márton

Vezetőként már csak tervezői, koordinátori munkákat végez? Tehát ha mondjuk két óra múlva verekedni kezdek a nagyszínpad előtt, már nem fordulhat elő, hogy ön emel ki?

De, ez előfordulhat, mert pont a tapasztalatom és a higgadtságom miatt én szoktam elöl futni. Akkor tudok felelősséget vállalni, akkor tudom megítélni a helyzetet, ha látom, mi történt, ahhoz meg ott kell lenni, hallomásból ez nem megy. Nem egy konténerben ülve rádiózgatok, hanem reggelig kint vagyok a területen, motorozok, futok, ha kell.

Olyan helyzet volt már, amikor a hite tartotta vissza a cselekvéstől, vagy épp az sarkallta valamire?

A hit nem egy különálló tényező az emberben, az én életemnek ez ugyanolyan szerves része, mint az, hogy lélegzem. 

Úgy gondolom, mindenki emberként reagál az őt érő helyzetekre, csak a hívő ezután elszámol a tetteivel Isten előtt is. De általában nem szokott konfliktust okozni a hitemben egy-egy döntés.

Utólag persze sokszor elgondolkozom, hogy lehetett volna-e jobban csinálni, előjön az idegesség is, de amikor döntök, szerencsére higgadt vagyok. A hitemet pedig nem kapcsolgatom ki-be, az mindig ott van.

Otthonról hozza ezt a hitet, vagy saját maga talált rá?

A szüleim nem voltak hívő emberek – vagyis hát valamiféle hitük volt, de apám járási KISZ-titkár volt, tehát semmi ilyen hátterem nincs. Egy örömteli gyerekkori eseménynek köszönhető ez, egy olyan lelkész mellé kerültem, aki kvázi pótszülőmmé vált a szüleim mellett. Onnantól nekem egyértelmű volt ez a pálya: már tízévesen kijelentettem, hogy lelkész akarok lenni. Igaz, végül nem az lettem, hanem teológiatanár, mert az egyetemen azt éreztem, hogy ez közelebb áll hozzám, de azt a tízéves koromban tett elhatározást soha nem bántam meg. Szerintem ez a legszebb tudomány a világon, amit az ember művelhet, tanítani pedig nagyon szeretek. Ilyenkor nyáron van is hiányérzet bennem, hogy elmegy másfél-két hónap az életemből, amikor nem tudok mondjuk szakirodalmat olvasni.

Hogyan érintkezik ez a két közeg az életében, mit szólnak egymáshoz?

Van persze furcsálkodás, de nekem egyáltalán nem furcsa ez a kettősség, a két dolog szerves egységet alkot. Az itt végzett munkám a többi ember biztonságát szolgálja, tehát egy pozitív dolog. Hogy van negatív oldala is, az a világ negatív oldalából adódik. Az, hogy a drogdílert le kell nyomni a földre, nem etikai kérdés, hanem szükségszerűség. Ez a része nem feltétlenül hozható összhangba azzal, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat, bár egyébként ez sem igaz, mert így rengeteg felebarátomat megóvom a drogoktól. Komplex kérdés ez, de konfliktust sosem okozott bennem. És a két közeg is elfogadta a dolgot: nyáron nem nagyon keresnek olyasmivel, hogy cikket, tanulmányt kellene írni, év közben pedig az In-Kal tartja tiszteletben azt, hogy két egyetemen tanítok.

Kókai Nagy Viktor

Fotó: Neményi Márton

Én leginkább arra gondoltam, hogy az egyetemi tanáré egy magas társadalmi presztízsű szakma, a biztonsági embereket viszont sokan lenézik.

Társadalmilag lehet, hogy megbecsült szakma az egyetemi tanáré, de államilag szerintem addig nem az, amíg kevesebbet keresek, mint egy buszvezető. A felsőoktatásban dolgozók alulfizetettsége nagyon nagy probléma, és így eleve nem is kérhető számon, hogy az ember más munkákat is vállal. Ami pedig a biztonságiak lenézettségét illeti, ebben fordulatot látok. A múltkor egy rádióműsorban fiatalokat kérdeztek erről, és ott is az derült ki, hogy nőtt a bizalom a biztonságiak felé, ez pedig annak köszönhető, hogy a szakmabeliek mentalitása is megváltozott. Amikor elkezdtem ezt, majdnem mind egyetemisták voltunk, a taposóban mellettem álló srác például később modern amerikai irodalomból doktorált. Utána jött egy mélyrepülés a szakmában, de most megint egyre több a nyelveket beszélő egyetemista munkatárs.

Most is itt dolgozik két diákom a biztonsági csapatban. Az persze kicsit meglepő ebben a közegben, amikor ráköszönnek az emberre, hogy áldás, békesség, de örülök neki, hogy látják ők is, milyen szép munka ez, amikor mondjuk kihúzunk valakit a tömegből rosszullét miatt, és utána a párja nem győz hálálkodni, vagy éppen a tömeg terelésével elkerüljük a nagyobb bajt.

De mondhatnám azt az esetet is, amikor nyolc vagy kilenc évvel ezelőtt egy vendég taposóaknát hozott ki a Dunából, és úgy sikerült kezelni a helyzetet, hogy a száz méteres körzetben tartózkodók észleltek belőle valamit, a Sziget azonban meg sem érezte. Ilyenkor is lehet azt mondani, hogy ez megérte: csináltam valamit, ami nem hétköznapi, és jó célt szolgált. A szakma renoméja tehát szerintem vissza fog térni. Más kérdés, hogy mennyien maradnak a szakmában, mert a hozzám hasonló öreg motorosok kevesen vannak… (Ebben a pillanatban egy biztonsági ember érkezik, hogy kiküldjön minket az elzárt területről, de amikor meglátja, hogy kit akar elzavarni, elnézést kér, és távozik. Aztán egy-két másodperc tétovázás után visszafordul, és szól, hogy a játszótéren dohányozni viszont nem szabad.) Jogos, oké! (Elnyomja a szivarkáját.)

Szabad ilyet, hogy rászólnak a főnökre?

Ő másik cégnek dolgozik, de egyébként persze, szóljon rám bárki. Én azon sem sértődöm meg, ha megállítanak, és elkérik a passomat. Látja, el is fogadtam a figyelmeztetést – mondjuk sok gyereket nem zavartam, de igaza van. És a stílus is teljesen rendben volt, ez korrekt intézkedés, jár a jó pont. Hol is tartottunk?

Kókai Nagy Viktor

Fotó: Neményi Márton

Kérdezek egy újat. Mind a két hivatásában fiatalokkal foglalkozik, generációkat látott már felnőni. Miben másak a maiak, mint a tíz-húsz évvel ezelőttiek?

A fesztiválokon azt látom, hogy egyre fiatalabb a közönség. 1993-ban, amikor elkezdtük ezt, sokkal kevesebb 14–16 éves fiatal volt, most meg már a Balaton Soundon is megfiatalodott a közönség, ami szerintem nem feltétlenül jó. Persze a magyar törvények megengedik ezt, de én – bár van még addig öt nyugodt évem – a saját gyerekemet nem fogom elengedni ennyi idősen. Nem azért, mert nem bízom benne, hanem mert egyszerűen nem az ő világuk ez. Egy 16 éves nem úgy reagál egy pánikhelyzetre, mint egy 19 éves. Ne akarjanak hamar megnőni, maradjanak gyerekek, ameddig lehet. Ha pedig az egyetem oldaláról nézem, azt tudom mondani, amit mindenki más, a külföldi kollégák is: az olvasás kultúrája leáldozóban van. Mi még simán elolvastunk egyik hétről a másikra ötven oldalt németül, a mostani fiatalok viszont annyira hozzászoktak a gyors, tömör kommunikációhoz, hogy nekik ez nem megy, tisztelet a kivételnek. Persze vannak olyan tulajdonságaik is, amiket meg én nem mondhatok a magaménak: ahogy a feleségem szokott nevezni, én 1.1-es vagyok, az internet világában félanalfabétaként mozgok, mert egyszerűen nem érdekel, és simán megvagyok a mobiltelefonom nélkül is napokig. Vagyis ők meg ránk mondhatják, hogy bénák vagyunk ezekben a dolgokban. De az biztos, hogy a humán tudományoknak ez a tendencia nem kedvez, az csak könyvekkel működik.

Ennek fényében kíváncsi lennék, hogy a hit helyét hol látja ezeknél a generációknál.

Azzal nincs baj. 

A hit nem múlik el, az örök része az embernek. Olyan, mint a szeretet, néha ingadozik, néha lángol, néha apad, de az ember alapvetően hívő lény. Az is egy hit, hogy biztosra vesszük, hogy holnap felkel a nap, belénk van kódolva, hogy bízunk valamiben, ami rajtunk kívül vagy fölöttünk áll.

Hogy ennek adunk egy teológiai vázat, és azt mondjuk, ez keresztyén hit vagy buddhizmus vagy sintoizmus, az egy következő lépés, amikor rájönnek emberek, hogy ugyanazt gondolják, és csinálnak valami közöset – ez lesz az egyház. A hit tehát nem változik, csak kicsit máshogy kell átadni. Rengeteg mai fiatallal beszélek az egyetemen kívül is, és sokuknak van keresztyén hite, csak ők ezt nem a templomban képzelik el. Abban nagy a felelőssége az egyháznak, hogy odavigye őket. Másfelől pedig szerintem abban is, hogy a templomok az istentiszteleteken kívül se bezárva, üresen álljanak, hanem használjuk ki ezeket a gyönyörű tereket, amik a nem hívő közösségnek is hasznosak lehetnének. De ez egy külön beszélgetés témája lehetne.

Kókai Nagy Viktor

Fotó: Neményi Márton

Elég progresszív gondolatnak tűnik egy református teológustól, hogy a hitnek különféle vázakat lehet adni. Mit szólnak ehhez az egyetemen?

Lehet, hogy félreérthetően fogalmaztam: én azt gondolom, hogy a keresztyénség tökéletes vallás, és itt Esterházy Pétert idézném, aki azt mondja, hogy a tökéletes nem azt jelenti, hogy minden benne van, hanem azt, hogy nem hiányzik belőle semmi. Amit mondtam, azt arra értettem, hogy egy máshol élő ember ugyanígy tökéletesként tudja megélni a buddhista vagy a muszlim vallást is, és én el tudom fogadni, hogy az ő vallási rendszerének más teológiai váza van. Ettől függetlenül a keresztyénség pont attól csodálatos nekem, hogy akármennyit is foglalkoztam más vallásokkal – nem annyit, amennyit kellett volna, de hát még előttem az élet –, azt látom, hogy nincs olyan alapvetően fontos elemük, ami hiányozna a keresztyénségből. Olyat viszont már láttam, ami a keresztyénségben megvan, de a többiből hiányzik: a Biblia Istenének nagyon karakteres és egyedi jellegzetessége, hogy közel hajol az emberhez, sőt megtestesül, emberré válik, ezért bátran megszólítható. Ez nagy erőt ad a hívő keresztyéneknek.

Ne haragudjon, de csak most vettem észre ezt a kitűzőt a passtartóján, és azóta nem tudom levenni róla a szemem. Az áll rajta, hogy „I Hate Festivals”, azaz utálom a fesztiválokat.

Ja, igen, ez a rangjelzésem. Úgy tizenöt éve vettem egy árus kolleginától a VOLT fesztiválon. A többiek ezt mind elmulasztották, úgyhogy amikor mondják, hogy ők is szeretnének ilyet, én mindig azt felelem: ha majd annyi éve csináljátok, mint én, megkapjátok. És mivel az In-Kal alapítóján kívül senki nem csinálja annyi ideje, mint én, soha nem kapja meg senki. Ugyanúgy hozzám nőtt ez már, mint a kalapom: egyszer valaki talált egy ilyen kitűzőt a földön, és rögtön hozzám hozta, mert azt hitte, az enyém. Nem az volt, de azért eltettem. Ilyenem csak nekem legyen.

Kókai Nagy Viktor

Fotó: Neményi Márton

És az üzenete mennyire komoly?

Az nem igaz, hogy utálom a fesztiválokat, hiszen szabad lenne azt mondani, hogy abbahagyom, de vannak mélypontok. Amikor újra ugyanazt a problémát látom, ugyanúgy értetlenek az emberek – nem feltétlenül a vendégek, hanem a sajátjaim –, olyankor tud ez sok lenni. De ma már nem is csinálom azt, mint régen, amikor nyáron albérletre sem volt szükségem, mert állandóan lakókocsikban aludtam. Ma már csak a nagyobb rendezvényeket viszem, kiváló a stábunk, a kisebbeket megoldják ők.

Olyan azért még előfordulhatna, hogy egy koncert miatt azt mondja a kollégáinak, gyerekek, kérek másfél óra szabadidőt?

Volt, amikor kértem, aztán húsz perc után visszakapcsolódtam a rádióforgalomba azzal, hogy jó, láttam eleget. A feleségem szokta mondani, hogy el kéne menni koncertre, aztán elmegy a barátnőivel. Persze azért vannak esetek, mondjuk kétévente egyszer – a U2 360° turnéját például én is megnéztem Bécsben –, de a feleségem ilyenkor is mindig mondja, hogy nem vagyok normális, mert a biztonsági őröket figyelem a koncert helyett. És változik is az ember – ahogy idősödöm, inkább már a klasszikus zene felé hajlok. Persze hangulatfüggő, hallgatok Rammsteint is, vezetéshez meg mondjuk Metallicát, de munkához Rahmanyinovot teszek be. Megférnek ezek békésen egymás mellett, mint a két hivatásom is.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.