A ráckeresztúri drogmissziót 1984 óta működteti a református egyház, Erdős Eszter lelkész vezetésével. Az egész drogterápiás otthon az ő kezdeményezése volt, mára hat különböző részlegen segítenek drogfüggőknek a józan élet felépítésében.
Én egy drogfüggő vagyok.
Drogos vagyok.
Nem volt könnyű beismerni, hogy szenvedélybeteg lettem,
rabja a kábítószereknek.
Sokáig hazudtam magamnak és másoknak.
Azért jöttem ide, mert szeretnék őszintén szembenézni a múltammal,
megérteni, hogyan jutottam el idáig, és megtalálni a kivezető utat.
Így kezdődik a KIMM (Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió) „hitvallása”, amit minden jelentkezőnek el kell fogadnia, ha szeretne részt venni a programban. A ráckeresztúri felnőtt részleget látogattuk meg, ahol kizárólag férfiak laknak és dolgoznak – ez egy önkéntes rehabilitációs otthon, senkit nem hozhatnak be akarata ellenére, és mindenki akkor távozik, amikor kedve tartja. A bekerülés feltétele, hogy a kliens kimondja magának: drogfüggő vagyok. Ez egy iszonyú nehéz lépés, onnantól pedig minden egyes nappal még nehezebb lesz.
Fotó: Hernád Géza
Bár behozni senkit sem lehet, sőt első lépésként az egyik előgondozóban kell jelentkezni, orvosi szakvéleményt, beutalót kérni, vizsgálatokon átesni, mégis sokan szülői nyomásra vagy partnerük kérésére érkeznek. Itt még átfordulhat a történet, van olyan, hogy néhány hónap múlva már saját magáért küzdve marad a kliens, de néhányan csak arra játszanak, hogy a tervezett hónapokat „kibekkeljék” itt, valahogy kihúzzák addig anyag nélkül, aztán ha megcsinálták a feladatot, ugyanúgy visszatérhessenek a régi életükbe.
Azonnal észrevenni, ha valakire nem hat a terápia, nem akar megnyílni, nem vesz részt fejlődési folyamatban, csak úgy lézeng itt. A legtöbben viszont komoly munkát fektetnek a személyiségük építésébe, sérüléseik feldolgozásába, és minden egyes nap rendesen megküzdenek magukkal, hogy ne menjenek haza.
Fotó: Hernád Géza
„Drogos a nagyon szegény és a nagyon gazdag családokban születik”
„Hogy milyen itt lenni? Hát nagyon rossz. Én már eléggé mennék innen. Idegen emberek, mindenki tele problémával…” – mondja nevetve a 29 éves Zoli, és nehéz eldönteni, hogy mennyi az irónia a hangjában. Fél éve vesz részt a terápiában, és már minden vágya szabadulni, újrakezdeni az életét. Tele is van tervekkel, dizájnbútorokat szeretne készíteni, ipari alpinistának tanulni, egy kényelmes lakásban lakni, párkapcsolatban élni. Átlagos, rendes életre vágyik, mint nagyjából mindenki itt.
A legtöbben olyan gyerekkorból jönnek, ahol ez a normális élet elérhetetlen álom volt. Ernő, aki hat éve tiszta, és most mentorként, terápiás munkatársként dolgozik itt, egész korábbi életében szégyellte a körülményeket, amelyekbe beleszületett. Szüleivel és testvéreivel egy tizenhat négyzetméteres garzonban laktak, de nagyobb gond volt, hogy a munkahelyén szelíd, visszafogott embernek ismert apja otthon vezette le a sikertelen élete miatt felgyűlt feszültséget: feleségét és gyerekeit is rendszeresen verte. Ami talán még ennél is rosszabb volt, hogy verbálisan folyamatosan azt erősítette Ernőben, hogy tehetségtelen senkiházi, aki ugyanúgy nem fogja semmire sem vinni az életben, mint ahogy ő.
„Egész életemben hatalmas szégyen volt bennem a családom miatt – mesél az életéről. – Iszonyú magányos voltam, és a drogozás csak még magányosabbá tett. Felvettem egy szerepet, eljátszottam a kemény csávót, nehogy kiderüljön, mennyire érzékeny, sérülékeny vagyok valójában. Ha csak egyvalaki megértett volna, ha egy ember lett volna, akinek őszintén megnyílhatok, valószínűleg nem jutok ide.”
Ernő szerint a drogozás mindig menekülés a valóság elől, és erre annak van szüksége, akinek elviselhetetlen, reménytelen az élete. Teljesen rendben lévő család szerinte nem létezik, de ahol a szülők nem bántalmazzák a gyereket se tettlegesen, se verbálisan, ahol őszintén lehet egymással beszélni, ahol szeretetteljes légkörben élnek, a szülők nem maximalisták, nem raknak a gyerekre óriási megfelelési kényszert, ott elég kicsi az esélye annak, hogy a gyerekből drogfüggő lesz. Úgy látja, hogy drogos a nagyon szegény és a nagyon gazdag családok gyerekeiből válik, az úgynevezett normális családból jövő középréteg nagy része megteheti, hogy kipróbálja, alkalmanként használja a kábítószereket anélkül, hogy belecsúszna a függésbe.
A függés egy problémára, lelki sérülésre adott válaszreakció, tünet, amely talál magának egy tárgyat, eszközt: ez lehet drog, alkohol, szerencsejáték, de a társfüggést is ide kell sorolni. A függés tárgya csak annyiban jelent különbséget, hogy mennyi idő alatt építi le vele magát és az életét az ember – ilyen szempontból a terapeuták visszasírják a heroinos időket, annak a hatásaival ugyanis lényegesen könnyebb volt mit kezdeni, mint a manapság divatos dizájnerdrogok okozta lelki és fizikai károkkal.
Fotó: Hernád Géza
„Anyám mindig kihúzott a szarból. Bár ne tette volna”
A KIMM-ben lakók többsége vagy szegény családból származik, vagy verték a szülei, szexuálisan bántalmazták, végignézte, ahogy a szülők évtizedeken át veszekednek, verekednek, csalják egymást. A lelki sérülések változatosak, de olyan nem nagyon akad, aki nem érezte magát borzasztó magányosnak egész életében, mielőtt kábítószerfüggő lett volna.
Zoli akkor ébredt rá, hogy komoly a gond, amikor egyszer kis híján kicsúszott az ablakon. Akkor már évek óta nézte, hogy az összes ismerőse boldogul az életben, karriert épít, házat vesz, családot alapít, ő meg sehova sem halad. Elvesztette a kapcsolatot a barátaival, a szüleivel is alig tartotta, teljesen antiszociálissá tette a szerhasználat.
Elviselhetetlen ember voltam, és úgy éreztem, hogy senkit se érdemlek, és senki se érdemel meg engem
– meséli.
Ernő elég sokáig elment, hogy megszerezze a napi adagját, adott pillanatban egyáltalán nem érezte abszurdnak, hogy a villámhárító póznán mászik le az ablakból, mert a barátnője bezárta a lakásba, hogy ne vehessen anyagot, illetve hogy olyan kapcsolatban él, ahol a lány a pénztárcájával megy zuhanyozni, annyira nem bízik benne. Az első terápiája után pár hónappal visszaesett egy baleset után, mert nem mert szólni az orvosoknak, hogy ne ópiátszármazékkal altassák a műtéthez, hiszen heroinfüggő. A kórházból már egyenesen a díleréhez vezetett az útja, és néhány hét alatt az utcán találta magát.
Robinak szintén az otthonról, a szülei rossz viszonya elől való menekülést jelentette az anyagozás, de neki volt olyan jó viszonya a szüleivel, hogy az anyja mindig kimentette, ha nagyon nagy bajba került.
„Bár ne tette volna, bár ne segített volna. Akkor nem jutottam volna ennyire mélyre” – magyarázza. Szerinte a legrosszabb, amit a szülő tehet, hogy akkor akar segíteni, amikor már késő, és pénzt ad a gyerekének.
Robi (Fotó: Hernád Géza)
Ernő is annak a fontosságát hangsúlyozza, hogy idejében kell odafigyelni a gyerekre, az iskolában kiszúrni, ha valaki mindig magányos, beszélgetni vele, megbélyegzés helyett segíteni neki beilleszkedni. A szülőnek stabil érzelmi hátteret biztosítani, amiben a gyerek mindent őszintén elmondhat, ahol érzi, hogy fontos, elfogadják és megértik.
A prevenciót sem azzal kezdené, hogy „gyerekek, ne drogozzatok, mert a drog rossz”, sokkal inkább arra hívná fel a tanárok, szülők és a többi gyerek figyelmét, hogy a családi hátteréről nem tehet az ember, és merjen segítséget kérni, ha úgy érzi, egyedül nem tud kimászni a bajból. Tartanak is ilyen előadásokat iskolákban, az a tapasztalata, hogy sokkal nagyobb hatása van a szavaknak, ha egy volt szerhasználó szájából hangzanak el.
A szakértelem önmagában semmit sem ér
A KIMM-ben és a Református Egyház Drogmissziójának tinirészlegén is egyre nagyobb arányban dolgoznak volt kliensek. Erdős Eszter, az intézmény vezetője elmondja, hogy nyugati országokban ez abszolút bevett gyakorlat, még végzettséghez sem kötik, hogy valaki rehabon dolgozhasson, és nagy sikereket érnek el így. Ő mint lelkész, aki sosem került még csak a kábítószer közelébe sem, és rengeteget dolgozott drogosokkal, úgy gondolja, nem ezen múlik, hogy valaki tud-e empátiával és szeretettel fordulni a gyógyulni vágyók felé, de elfogadja, hogy sok drogfüggő könnyebben nyílik meg olyannak, aki maga is megtapasztalta ugyanazokat a mélységeket. Itthon a terápiás munka feltétele, hogy legalább folyamatban lévő tanulmányok legyenek, de azt Erdős Eszter is elismeri, abszolút nem a diplomán múlik, hogy valakiből jó segítő lesz-e.
Erdős Eszter (Fotó: Hernád Géza)
A KIMM-ben a terápiás módszerek alappillére a múltfeltárás és -feldolgozás, amelynek rengetegen köszönhetik végleges gyógyulásukat. Nem egy a kliensek közül korábban kipróbált másfajta rehabilitációt, olyat, ahol csak a függőségre mint tünetre koncentráltak, de mivel a múltbéli lelki sérülések megoldatlanok maradtak, hamar visszaestek.
Itt a javasolt minimális bentlakás egy év, ez idő alatt a drogfüggő élete strukturálttá válik, mivel a ház önfenntartó; részt vesz munkaterápiában, mindennap csoportban és egyénileg is dolgozik a többiekkel és a kijelölt mentorával, bibliaórán és istentiszteleten vehet részt, mindeközben megtapasztalhatja, hogy – sok esetben életében először – hisznek benne, bíznak benne, szeretettel veszik körül, és elfogadják. A kliens elmélyíti az önismeretét, megtanul asszertíven kommunikálni, felfedezi rejtett erősségeit, képességeit, és mentora segítségével felépít egy reális elvárásokon alapuló jövőképet.
„Amikor bekerülnek a fiúk, két hét után a stáb dönt arról, hogy kinek ki legyen a mentora. Nekem mindig az a szempontom, hogy olyan fiúkat válasszak, akiket senki sem akar, a fogatlan, roma gyerekeket, hisz ez nekem is egy hatalmas fejlődési lehetőség, hogy mit tudok belőlük kihozni” – mondja Ernő.
A sikert itt nem kilóban mérik. Elég relatív, hogy mikor tekinthető sikeresnek egy terápia, van olyan, hogy valaki tizenhat hónap után szó nélkül, a cuccait otthagyva lelép, de olyan is, hogy kikerülve elveszíti a kapcsolatot a mentorával, majd néhány hónap után újra jelentkezik, és szépen helyrerakja az életét.
„Mint egy falevelet, ide-oda lökött a szél”
A fiúk többsége sosem tapasztalta meg, hogy bármilyen befolyással van a saját életére. Többségük tinikorában kezdett drogozni, Ernő szerint ilyenkor az ember meg is áll a személyiségfejlődésben, és évekre abban az életkorban ragad. Eleinte persze jó a kábítószer, de aztán a hiánya még lejjebb visz, mint ahol előtte volt az ember, és egy idő után csak azért kell a napi adag, hogy legalább azt az alapszintet elérje, ahol elviselhető a létezés. A függő közben végignézi, ahogy a világ elmegy mellette, ő meg egy helyben áll, sőt egyre mélyebbre kerül.
„Egész életemben úgy éreztem, hogy mint egy falevelet, ide-oda lök a szél – meséli Ernő. – A drogtól teljesen felborult az észjárásom, az anyag irányított, az mondta meg, hogy mit csináljak. A KIMM által megtapasztaltam, hogy van egy másik oldala is a világnak, ahol én döntök magamról. Ahol érvényesíthetem a személyiségem, és nem kell folyton elnyomnom a saját akaratom, hogy megfeleljek. Most nyelvvizsgákon meg iskolákon gondolkozom, egy csomó mellékállást vállaltam, hogy legyen félretett pénzem. Autót vettem, ha akarom, fogom magam, és lemegyek a Balatonra. Korábban ez elképzelhetetlen lett volna.”
A jelenlegi kliensek szemében is egy ehhez hasonló élet reménye csillog, és azt is látják, hogyan fogják megvalósítani. Nincsenek irreális álmaik, a mentorukkal közösen egy olyan tervet építenek fel, amelynek a lépései megvalósíthatók, tarthatók. Ha valaki kikerül innen, nem engedik el a kezét, igényelhet kedvezményes lakhatást, és segítenek neki abban, hogy fix munkahelye legyen, mire kiköltözik. A program vége felé már minden héten ki kell mennie a valós életbe, interjúkra járnia, családdal, barátokkal találkozni, így nem a nulláról kezdi el a józan életét a kiköltözés napján.
A kérdésre, hogy mi sarkallja őket a maradásra és arra, hogy mindennap megküzdjenek önmagukkal, illetve a múltjukkal, mindannyian ugyanazt válaszolják: egyrészt a szörnyű emlékek a magányos, drogfüggő időszakról, másrészt a saját magukba vetett hit és a józan élet csodája, annak a megtapasztalása, hogy képesek irányítani az életüket, saját erejükből elérni mindent, amire vágynak.
