A paráználkodásban és a kivégzésekben egyaránt nagy örömét lelte a római szexcsászárnő

Az időszámításunk szerinti első században, Claudius császár dicstelen (vagy legalábbis ellentmondásos megítélésű) uralkodásának idején élt Rómában egy szép szőke prostituált, akinek elképesztő munkabírásáról valóságos legendákat szőttek a bordélyokat előszeretettel látogató derék polgárok. Az örök városban csak Lycisca, azaz Farkasszuka néven ismerték; meztelenül, bearanyozott keblekkel, és igen nyájas modorban fogadta vendégeit, akik egymás után porladtak hamuvá lángoló ágyékénak melegétől, ugyanis a nő olyan fáradhatatlannak és kielégíthetetlennek bizonyult, akár a mitológiabeli nimfák. Étvágyát még ezek a hosszúra nyúlt, tucatnyi férfiszereplőt felvonultató szexuális ámokfutások sem tudták csillapítani, és hajnalonként rendszerint kimerülten, ám a végsőkig felajzva tért haza. Problémájával ma már valószínűleg pszichológus foglalkozna, akkoriban viszont még szép hexameterekben állítottak neki emléket. Alakját többek közt maga Juvenalis, a neves római szatíraíró, a korának erkölcseit rendületlenül ostorozó nagy moralista örökítette meg:

„…Egy rongyfüggönyös és fülledt bordélyba nyitott, hol
várt az üres szoba rá, s aranyos mellel, ruha nélkül,
csalva: Lycisca nevén árulta magát, s mutogatta
ott az ölét, fejedelmi Britannicus, életadódat.
Nyájasan fogadott mindenkit, kérte a pénzt is,
s háton nyelte mohón be akárki döféseit ágyán.
Majd, hogy a bordélyos haza küldte a lányokat, ő is
ment búsan, s ha tehette, szobáját mint legutolsó
zárta be, lángolt még dagadó ágyéka a vágytól;
ellankadva, de nem kielégülten haza indult,
és szennytől belepett arccal, mocskosan a lámpa-
füsttől vitte a bordélybűzt ágyába magával…”

Azért azt mondjuk nem árt tudni, hogy Juvenalis a fenti sorokat egy jó emberöltővel Lycisca epikus bujálkodásai után írta, szóval legfeljebb csak másod-harmadkézből értesülhetett a mohón nyelt döfködésekről, a vágytól dagadó ágyékről és egyebekről. Illetve hát az sem elhanyagolható szempont, hogy ez a rész a hatodik szatírában található, amelyet Juvenalis szinte teljes egészében az elkeseredett, kontrollálatlanul áradó nőgyűlöletének szentelt, és amely nagyjából arról szól, hogy a szerző dühös, mert más emberek összevissza kefélnek, ő meg nem.

Jelenet a Messalina (1960) című filmből

Na, de miért foglalkozott egyáltalán Juvenalis egy egyszerű prostituálttal, ráadásul ilyen hosszan? Hát azért, mert Lycisca nem egy egyszerű prostituált volt, hanem Róma, és így végső soron az egész ismert világ legelső, legnagyobb hatalmú asszonya, Claudius császár felesége, Messalina, aki éjszakánként kiszökött a palotából, szőke parókát húzott barna fürtjeire, leheveredett a bordély egyik szobájában, és hagyta, hogy átmenjen rajta egy fél hadsereg; illetve talán helyesebb, ha úgy fogalmazunk, hogy ezen alkalmakkor ő ment át egy fél hadseregen. Csak úgy hobbiból. Talán még a bordélyház is az ő tulajdonában állt.

Juvenalis szatírájában bizonyára van némi anekdotikus túlzás, azonban az tény, hogy a legendás császárné alapvetően két dologgal töltötte idejét üstökösszerű pályafutása alatt: mértéktelen promiszkuitással, illetve rendszerint kivégzésekbe torkolló hatalmi intrikákkal.

Emellett azért dinasztikus feladatait is teljesítette, és szült egy fiút Claudiusnak.

Korai éveiről nem sokat tudunk. Valamikor i. sz. 20 körül született, előkelő római család sarjaként. 38-ban adták férjhez a nála jóval idősebb, testileg rokkant, és lelkileg sem teljesen egészséges Claudiushoz, akiről talán soha nem hallottunk volna, ha 41-ben, a Caligula meggyilkolása utáni kaotikus időszakban nem lesz belőle – Suetonius szavaival – szinte csodával határos véletlen folytán római császár. De az lett (alighanem kedve ellenére), és ezzel Messalina napja is felragyogott. Az újdonsült szexcsászárnő akkora lendülettel kezdte hajszolni a kielégülést, mintha csak a birodalom jövője múlt volna rajta.

Szeretői közé tartozott egyebek mellett Decrius Calpurnianus, a tűzőrség parancsnoka, Titus Proculus és Pompeius Urbicus római lovagok, a gladiátoriskola felügyelője, Sulpicius Rufus, Iuncus Vergilianus és Plautius Lateranus szenátorok, az orvos Vettius Valens, és még számos magas rangú és nevezetes római (vagy akár külhoni) férfiú, mint például az előkelő római hölgyek egyik dédelgetett kedvence, Mnester, a színész. Utóbbi egyébként többször visszautasította a császárné közeledését a császár iránti tiszteletére hivatkozva, ám Messalinának nem lehetett nemet mondani; a megsértett asszony a férjéhez fordult, és arra kérte, parancsoljon rá Mnesterre, hogy mindenben engedelmeskedjen az ő – mármint Messalina – akaratának. Azt persze nem részletezte, hogy pontosan milyen feladatot is szán a színésznek.

Messalina Henrique Bernardelli festményén (Forrás: Wikipedia)

Ha szexről volt szó (és többnyire arról volt szó), a császárné fantáziája kimeríthetetlennek bizonyult. A császári palotában – gyakorlatilag az uralkodó orra előtt, ám annak tudta nélkül – rendszeresen bizarr orgiákat szervezett, amelyeken nemes római hölgyeknek kellett minél több vadidegen férfival közösülniük, mindezt természetesen a férjeik jelenlétében, hogy minél izgalmasabb legyen a mulatság. Azokat a férjeket, akik zokszó nélkül működtek közre tétlen nézőkként ebben az antik swingerklubban, Messalina kitüntetésekkel és magas hivatalokkal jutalmazta, akik viszont húzódoztak, azokat egy életre tönkretette. Aztán ott volt még az a nevezetes eset, melynek során maratoni szexversenyre hívta ki (persze inkognitóban) a kor leghírhedtebb prostituáltját, bizonyos Scyllát, és fölényes győzelmet aratott – összesen 25 férfit elégített ki 24 óra alatt. Legalábbis így meséli Plinius, a híres római enciklopédista. Az mondjuk érdekes kérdés, hogy miért foglalkoztak ily nagy buzgalommal a császárné vélt vagy valós szexklandjaival ezek a köztiszteletben álló művészek és gondolkodók, mint Juvenalis, Suetonius, Plinius és a többiek, de hát nyilván csak tudományos érdeklődésből. 

Messalina nemcsak a férfiakat fogyasztotta ilyen bámulatos tempóban; ellenfeleivel is hasonló lendülettel számolt le, mindig szigorúan a törvényesség keretein belül maradva, ebben pedig hűséges szabadosai voltak segítségére. Szépséges és fiatal unokahúgát, Julia Livillát egy szigetre száműzte, majd kivégeztette – a lány állítólag nem adta meg neki a kellő tiszteletet. Ezután saját mostohaapját, Appius Junius Silanust ölette meg, mert az nem volt hajlandó ágyba bújni vele. A császárság ellen sikertelen lázadást szító dalmát helytartó, Camillus Scribonianus, valamint társai perében különösen nagy élvezettel vett részt, és minden bizonnyal az ő tevékeny közreműködésének köszönhető, hogy az ügy során végül egy egész sor magas rangú római polgár halt borzalmas kínhalált Claudius parancsára.

Napestig lehetne még sorolni a vérszomjas Messalina áldozatit: az ismert társasági hölgynek, Poppaea Sabinának azért kellett meghalnia, mert viszonya volt Mnesterrel, a színésszel, a konzul Marcus Vinitius Valerius Asiaticus – Silanushoz hasonlóan – köszönte, de inkább nem kért a császárnéval való gátlástalan üzekedésből, és ezért rövidült meg egy fejjel, Valerius Asiaticusnak pedig az lett a veszte, hogy túlságosan szép birtokai felkeltették az asszony kitüntető figyelmét.

Eugène Cyrille Brunet Messalina-szobra (Fotó: Wikipedia)

Szinte hihetetlen, de Messalina szexuális és zsarnoki tombolása mindössze szűk hét éven át tartott. Elbizakodottságában ugyanis elkövetett egy súlyos és utóbb végzetesnek bizonyuló hibát; pontosabban kettőt. Először is valamiféle mondvacsinált indokkal kivégeztette egyik cinkosát, Polibiust, a felszabadított rabszolgát, amivel elidegenítette magától a többi bizalmasát, hisz innentől kezdve már egyikük sem érezte magát biztonságban a császárné közelében. Ezt követően pedig titokban férjhez ment (nagy valószínűséggel szerelemből) egy Gaius Silius nevű jóképű és fiatal konzulhoz, akivel Claudius megbuktatásáról szőttek közös terveket, noha sem a hadsereg, sem a nép nem állt mögöttük. Messalina szabadosai tudták, hogy eljött az idő: miközben az ifjú pár borban és testnedvekben úszó orgiát tartott Rómában, értesítették az Ostiában pihenő Clauidiust, aki meglepően gyorsan és határozottan cselekedett, és katonái élén azonnal a fővárosba vonult.

Szinte mindenkit kivégeztetett az ünnepség résztvevői közül. Utoljára Messalinát hagyta, aki Valerius Asiaticus volt birtokán húzta meg magát. Amikor a katonák rátörték az ajtót, a bukott császárné öngyilkossággal kezdett fenyegetőzni, és a drámai hatást fokozandó időnként remegő kézzel a nyakához illesztette tőrét, de hiába; a különítmény parancsnokának nem volt érzéke az ilyen katartikus nagyjelenetekhez, és egyszerűen keresztüldöfte a szívét.  

Messalina meggyilkolása Georges-Antoine Rochegrosse festményén (Forrás: Wikipedia)

Halálhíre nem különösebben rendítette meg a császárt – állítólag csupán még egy pohár bort kért. A szenátus határozata alapján Messalinát damnatio memoriae-ra ítélték, szobrait megsemmisítették, nevét pedig mindenhonnan törölték. De azzal valószínűleg a bölcs szenátorok is tisztában voltak, hogy egy ilyen kaliberű asszonyt nem lehet csak úgy kiradírozni a történelemből. És valóban: Messalina emlékezete ma is él. Ő a kéjvágyó – és ennélfogva veszélyes – nő típuskarakterének első számú megszemélyesítője, valamint a züllött, dekadens és lenyűgözően izgalmas ókori Róma legfőbb védőszentje. De hát keményen meg is dolgozott érte.