A magyar irodalomban a krimi jó időszakot él: egyre több a zsánert képviselő szerző, és egyre több a népszerű hazai krimi a könyvesboltokban. Ezzel szemben a televízióban és a moziban cefetül áll a helyzet. Bár időről időre megpróbálkozik valaki a műfajjal, ezek a filmek és sorozatok szinte mind alulmúlják a várakozásokat. Ez már csak azért is szomorú, mert a krimi nem feltétlenül drága dolog: jó történetekkel, jó karakterekkel és jó forgatókönyvekkel Magyarországon is simán lehetne olyan színvonalú krimiket készíteni, mint amiket nyugatabbról kapunk.
Most a mozikban épp a Valan – Az angyalok völgye próbálja meg a skandináv krimis hagyományokat magyar (pontosabban erdélyi) környezetbe ágyazni, de azt még nem tudjuk, mit szólnak majd hozzá a nézők – amikor legutóbb az X – A rendszerből törölve próbálkozott ugyanezzel, távol maradtak a mozitermektől. Három magyar forgatókönyvírót kérdeztünk arról, hogy mi lehet a baj a magyar krimikkel, és mi lehetne a gyógyír, amivel mégis népszerűvé lehetne őket tenni nálunk. Mindhárman érintettek a zsánerben: a Londonban élő Forgács W. András első nagyjátékfilmje pont egy régimódi, klasszikus krimi, a Candlestick volt, Kovács M. András két évadon át volt a Hacktion című krimisorozat vezető írója, míg Köbli Norbert az Alvilág című RTL Klub-os sorozat magyarra adaptálásában vett részt, és jelenleg is egy krimin dolgozik Ma este gyilkolunk címmel.
Nem vagyunk fegyvernemzet
Az RTL Klub komoly lehetőséget látott a holland Fű és fehér por című tévésorozat magyarra adaptálásában, ezért is vették meg a jogokat. A széria egyik forgatókönyvírója, Köbli Norbert számára jó lecke volt, hogy mi az, ami jól adaptálható magyar viszonyokra, és mi az, amit nem fogad el a magyar közönség.
Fű és fehér por (2010)
„Minden társadalom kitermeli a maga bűncselekménytípusait – mondja Köbli. – Míg Amerikában ott vannak a tömeggyilkosságok meg a sorozatgyilkosságok és a rengeteg fegyveres bűncselekmény,
Magyarországon hála istennek ilyenek nincsenek, mert nincs fegyvertartási kultúránk, nem vagyunk fegyvernemzet.
A nálunk előforduló gyilkosságok általában családon belül történnek. Erre vannak tök jó magyar filmes hagyományok, de ez a filmtípus – például Szomjas György több filmje – mindig átlóg kicsit a kisrealista szociodrámába vagy a groteszk szatírába, és nem annyira krimiként működik. A másik bűncselekménytípus, ami működhetne nálunk, az a korrupció, a nagyban lopás és a közösből lopás. Erről meg nem készülnek filmek. Ez az a két terület, ahol egy magyar krimi hiteles lehet. Ha elkezdünk valami olyat, mint amit az Alvilággal elkezdtünk, hogy van egy család, akik drogkereskedelemből élnek, de egyébként itt élnek köztünk, akkor már elvesztettük a nézőket. Ahogy előkerülnek a fegyverek, és elmegy egy zsánerirányba a dolog, a nézők ezt már nem tudják elfogadni, mert úgy érzik, nagyon távol áll a hazai viszonyoktól.”
Amikor emlékeztetem, hogy az Aranyéletben is előkerültek a fegyverek, a sorozat mégis sikert hozott a magyar HBO-nak, Köbli azt feleli, hogy ezek a jelenetek csak a második évad derekán jöttek elő, amikor már megkedveltük a karaktereket, és jó néhány jellegzetesen magyaros bűntényben láttuk őket, ráadásul az utcai lövöldözésnél kihangsúlyozták, hogy különleges, egyszeri eset volt. „A kezdeti realizmussal szépen megágyaztak annak, hogy később már el lehessen emelni.”
Kis ország, kis sztori
A köztévé hat évadot megélt egykori krimisorozata, a Hacktion egyik vezető írója, Kovács M. András is egyetért ezzel, szerinte idehaza csak a kisebb volumenű bűneseteket veszi be a nézők gyomra.
„A tétek nagysága eléggé beszűkíti a magyar krimik lehetőségeit. Amerikában simán el tudod adni, hogy egy ellopott urániumtöltet vagy egy identitástolvaj után nyomoznak, nálunk az ilyesmi félig viccnek tűnik.
Nálunk a kisebb volumenű esetek működhetnek jól, ahogy a nyolcvanas években a Derricket és a Két férfi, egy esetet is azért szerették a nézők, mert az epizódokban egyszerű, hétköznapi ügyeket oldottak meg. Ez azonban hosszú távon behatárolja a lehetőségeket.
Egy ideig érdekesek ezek a kisebb sztorik, de ha nem lépünk szintet, nem jönnek durvább esetek, nagyobb nyomozások, a néző is elveszítheti az érdeklődését. Ez a probléma egyébként még az amerikai bűnügyi sorozatokat is érinti – meg lehet figyelni, hogyan növekszik évadról évadra a magánéleti szálak aránya. Mi mindenesetre kis ország vagyunk, bár történnek grandiózusabb esetek, még mindig nem olyan könnyű hiteles sztorikat találni, mint az Egyesült Államokban” – fogalmaz Kovács.
Hacktion (2011)
A kis lépték azonban nemcsak a történetmesélésre igaz, hanem a költségvetésre is. Egy magyar krimisorozatnak a Helyszínelőkkel és annak különböző leágazásaival kell versenyre kelnie, miközben mérföldekkel kevesebb pénzből készül. Kovács M. András szerint egy csomó potenciális nézőt elveszítenek már akkor, ha látszik egy sorozaton az, hogy nem volt sok pénz rá. A Hacktionben például az okozott gondot, hogy a büdzsé miatt egy-egy epizódnak maximum a 30 százaléka játszódhatott külső helyszíneken, miközben egy jó krimiben a nyomozók rendszeresen kijárnak a tetthelyekre, tanúkat kérdeznek ki stb. Az ország mérete azonban nemcsak a büdzsére volt hatással: egy idő után elkezdtek kifogyni a bevethető színészekből is.
Minden részbe rengeteg epizódszereplő kellett, mert új ügy jött, új gyanúsítottakkal és tanúkkal. Néhány évad után szembesültünk azzal, hogy bedaráltuk a magyar színészszakmát, mert minden részben elfogyasztottunk öt-hat színészt, akiket később már nemigen lehetett visszahozni.
Krimi a szocializmusban
Míg a nyugati filmekben és sorozatokban a kemény, de igazságos zsaru/nyomozó karaktere mindennaposnak mondható, egy hasonló figurát magyar filmben/sorozatban mintha nehezebben fogadnának el a nézők. Forgács W. András annyit finomít azért a megállapításon, hogy elmondja: a krimi zsáner már a megjelenésekor is a hatóságok tehetetlenségét mutatta be. „Ha megnézzük a legkorábbi detektíveket, azok mindig önállóan, jellemzően egyedül dolgoztak. Egyfajta egzisztencialista gondolat, hogy a nagyméretű rendszerek, mint amilyen a rendőrség, pusztán a méretükből kifolyólag nem működhetnek elég rugalmasan és jól, mert mindig lassabban reagálnak. Ezzel szemben az önállóan dolgozó detektív szabadabban és gyorsabban tevékenykedhet. A krimiknek emiatt mindig volt egy autoritásellenes rétege nyugaton is.”
Forgács W. szerint az autoritással szembemenő nyomozó karakter a szocializmus idején nálunk egyszerűen nem létezhetett. Bármilyen nagyszájú és akaratos is volt Linda, a rendszerváltás előtti egyik legsikeresebb magyar sorozat rendőrnője, arra még ő sem vetemedhetett, hogy szembeforduljon a feletteseivel, és megtagadja a parancsukat. Ez eléggé behatárolta, milyen hősei lehetnek egy magyar kriminek, de ugyanígy voltak szabályok arra vonatkozóan is, kik lehettek a bűnözők az ilyen történetekben. Magyarok például nem.
Görbe Nóra, a Linda című sorozat sztárja taekwondo-bemutatót tart a rajongóknak (Fotó: Story-Best Archívum)
Amikor annak idején Bujtorék megcsinálták a Pogány Madonnát, sokáig problémát okozott, hogy az elkövető nem lehetett magyar, mert nincs szervezett bűnözés Magyarországon, meg különben is, a Magyar Népköztársaság állampolgárai nem bűnözők. Ezt úgy kerülték ki, hogy a tettes egy disszidált magyar lett. Az 56-ban külföldre ment, de onnan később hazajött bűnöző magyar egy sokszor visszatérő elem volt a magyar filmgyártásban.
Nyugati kontra keleti rendőr
Kelet-Közép- és Kelet-Európában az embereknek teljesen más viszonyuk volt a rendőrséggel, mint nyugaton. „A rendőrök nimbusza elveszett a rendszerváltásra. Lejáratódtak azáltal, hogy ők voltak az állampárt őrei. Ott van a rengeteg rendőrvicc, az egésznek a kisszerűsége, a pitiáner korrupció, amit fejben a rendőrséghez kapcsoltunk: ezek után nehéz elhinni egy magyar nézőnek egy hős rendőrszereplőt. A másik tipikus krimifőszereplő pedig az újságíró, és ez a másik olyan szakma, amit nem sokra becsül a magyar. Nincs nálunk becsülete ennek a szakmának. Nem hisszük el, hogy az igazságért mindenre képesek, vagy ha igen, akkor úgysem publikálhatják a kiadó miatt. Amennyire a hetvenes években az amerikai film elhitte, hogy az újságírók az igazság kutatásának bajnokai, Magyarországon ez egyáltalán nem működött, és máig sem működik” – magyarázza Köbli.
Kovács M. András szerint azért nem működnek már olyan jól a hős nyomozók, mert egy sokkal kiábrándultabb világban élünk. Szerinte már az amerikai mozikra se jellemzők a tiszta hőskarakterek, nálunk meg igazából sosem működtek, mert itt, a keleti blokkban mi mindig is cinikusabbak voltunk. Ami korábban csak a keményvonalas krimikre volt jellemző, már egyre inkább általános, vagyis a főhősnek van ugyan egy tulajdonsága, ami szerethetővé teszi (szociális érzékenység, erős igazságérzet…), de ha azt kivonnánk belőle, csak egy sima seggfejjel állnánk szemben.
A szabályt erősítő kivételek
A fent említett nehézségek ellenére néhány magyar kriminek mégis sikerült sikert aratnia a magyar nézők körében, például a már emlegetett Lindának és A Pogány Madonnának. „A Linda titka a humor volt. Még a felépítménye is vígjátéki, hiszen a főhősnőn kívül minden szereplője eltúlzott, komikus karakter. Már akkor sem hitted el, hogy Linda a háromszor nagyobb csávót leküldi egy karaterúgással, de elnézted neki, mert jól szórakoztál. Ahogyan A Pogány Madonnán, és a többi Bujtor-filmen is.
Nálunk mintha kötelező elem lenne a krimi mellett a humor, részben talán épp a korábban említett hitelesség, komolyan vehetőség miatt, amit ezzel felül lehet írni. Amelyik krimi megbukott Magyarországon, az szinte mind komolyabb hangvételű volt
– magyarázza Kovács M. András.
Bujtor István és Kern András A Pogány Madonnában
2016-ban a mozik sikerrel játszották A martfűi rém című sorozatgyilkosos krimit is, és Sopsits Árpád filmjére nem lehet azt mondani, hogy a humorával fogta meg a nézőket. Forgács W. András szerint A martfűi rém titka az volt, hogy inkább működött period piece-ként, egy régi, letűnt korszak tablóképeként, mint krimiként. Ott a gyilkosságsorozat háttere volt igazán fontos. Kovács M. András szerint nyilván sokat segített az is, hogy a film igaz történetet dolgozott fel, és bár egy sorozatgyilkosságról szólt, ami egyáltalán nem mindennapi Magyarországon, a film az eset egyediségét és különlegességét alaposan kihangsúlyozta.
Gigor Attila 2008-as A nyomozó című filmje pedig Forgács W. András szerint azért arathatott sikert, mert inkább az Anger Zsolt által játszott különleges, egészen unikális főszereplő karakterén és az ő korrumpálódásán volt a hangsúly, amihez képest a krimiszál másodlagos volt. Egy vérbeli character piece-t láthattunk.
Mitől lehet jó egy magyar krimi?
Egy jó, hihető és kliséktől mentes főszereplőtől például mindenképp. Köbli Norbert szerint valahogy kisszerűségükben kell ábrázolni a dolgokat, és jól kell tudni egyensúlyozni a hősies és a snassz pillanatok között. A történelmünk miatt nehéz nekünk, magyaroknak bármit értékként elfogadni, az elmúlt száz év nagyon cinikussá tett minket. Ezért van arra szükségünk nézőként, hogy a hős mindig kicsit be is sározódjon, és akár nagyon is földhözragadt legyen.
A martfűi rém (2016)
Forgács W. András pont a fent említett sikeres kivételekben látja a jövőbeni sikerek titkát. „Azokra a dolgokra van szükség, amik egyedivé tették A martfűi rémet, A nyomozót vagy a Lindát is. A nézők értékelik az unikális ízt és szempontot.”
Köbli Norbert például annyira hisz a műfajban, hogy jelenleg pont egy krimi forgatókönyvén dolgozik, és tanulva a korábbiakból, ebben már biztosan lesz humor. „Írtam egy krimivígjátékot, aminek az a címe, hogy Ma este gyilkolunk. Most fogunk vele pályázni. Egy Agatha Christie-szerű sztori, ami nem próbálja túl komolyan venni magát. Egy színész-öregotthonban játszódik, ott történik egy gyilkosság, és az egyik öreg színész, aki régen ilyen Poirot-szerű nyomozót játszott, elkezd nyomozni, de nincs könnyű dolga, mert körülötte mindenki jó színész, vagyis született hazudozó. A zsáner elemeivel próbálok operálni, és kiforgatni azokat, ez most számomra is egy kísérlet.”
Bujtorral, vagy túl Bujtoron
Tény, hogy a krimik nem a magyar filmgyártás ékkövei, de ettől még akad pár elég jó köztük. Ha már Bujtort említettük, akkor az ő főszereplésével készült 1969-es Az oroszlán ugrani készül ebbe a halmazba csúszik, illetve az egyik legjobb magyar akciófilm, az 1982-es Dögkeselyű is. A Dögkeselyű csavaros története egyszerre korrajz is: a Cserhalmi György által megformált elvált, a pénz miatt taxizó mérnök eszelős trükkökkel szerzi vissza a tőle ellopott pénzt. A vége persze dráma, a történethez és az évhez nem is illene hepiend. (Fencsik Tamás)
