Amikor a Vogue tavaly ősszel megkérdezte Liza Minnellit, hogy mit gondol, milyen lesz a Renée Zellweger főszereplésével készült életrajzi film, a Judy, amit Minnelli édesanyjáról, Judy Garlandról forgattak, a színésznő – aki semmilyen módon nem vett részt a film elkészítésében – érdekes választ adott. Íme:
Renée csodálatos színésznő, és biztos vagyok abban, hogy nagyszerű munkát végzett. Viszont reménykedem abban, hogy a film nem csak a nyilvánvalóra fog fókuszálni, és nem csak anyám életének nehézségeit mutatja majd be.
Bár az interjú idején Minnelli még nem láthatta a Zellweger alakítása nyomán nemrég Golden Globe-bal jutalmazott végeredményt, valamire mégis nagyon ráérzett. Garland életének boldog pillanataiból, a személyisége szerethető oldalából – olyan is volt neki, maga Minnelli nyilatkozta, hogy a nehézségek ellenére nagyon is boldog gyerekkora volt az anyja mellett – vajmi keveset kapunk, viszont tragédiából és látványos összeomlásokból annál többet.
Amikor utoljára lehetett sztár
Az életrajzi filmeknek két fajtája van. Az egyik az, ami teljes képre törekedve megpróbálja megmutatni a híresség életét a bölcsőtől a sírig, vagy ha nem is a teljes életét, legalább egy nagyon hosszú, sokéves/évtizedes szakaszát. Aztán ott vannak azok a biopicek – angolul így rövidítik a műfajt –, melyek megelégszenek azzal, hogy egy jól ismert szakaszt vegyenek elő a híresség életéből, és kizárólag arra az időszakra koncentrálva próbálják visszaadni egy ember személyiségének és életének lényegét. Az előbbire egy jellemző példa a Ray Charles életéről szóló Ray, az utóbbira pedig a Steve Jobs életének három pontjába röviden bepillantást engedő Steve Jobs.
Mindkét verziónak megvannak a maga nehézségei. Az előbbinél az a veszély, hogy a túl sok történés és információ között elvész a lényeg, és a film nem lesz több mozgóképes Wikipédia-szócikknél, az utóbbinál pedig az, hogy amennyiben nem elég ügyesek a filmkészítők, könnyen előfordulhat, hogy a filmben terítékre kerülő rövid időszak nem mutatja be kellően a film alanyának életét és személyiségét. A színdarab alapján készült Judy az utóbbival próbálkozik. Nem egész egy évvel a halála előtt, 1968-ban Judy Garland elvállal egy pár hetes londoni koncertsorozatot, ami annak idején óriási hírverést kapott a szigetországban, mert szélsőséges reakciók és botrányok is kötődtek hozzá. A szivárvány vége című színdarab alapján készült mozi megelégszik azzal, hogy erre a rövid időszakra fókuszál, amikor – nem túlzás kijelenteni – Judy Garland minden szempontból élete mélypontján volt.
Garland a tönk szélén
Garland elsősorban azért vállalta el a londoni koncerteket, mert a hatvanas évek végén már iszonyatosan le volt égve. Pont a lánya, Liza Minnelli mesélte róla, hogy mellette kétféle élet létezett: vagy a legmenőbb szállodákban laktak királyi lakosztályokban, és szobaszervizzel rendelték maguknak a luxusételeket, vagy nem volt egyáltalán semmijük. A színész/énekes ugyanis két kézzel szórta a pénzt, aminek kezeléséhez bevallottan egyáltalán nem értett, és akiknek meg kellett volna védeni őt a csődtől (a vagyona kezelésével megbízott exférjekről és menedzserekről van szó), azok nem tették jól a dolgukat. Az utolsó éveiben Garlandot sokszor a rajongói vagy egykori kollégái segítették ki, hogy ne váljon otthontalanná, ugyanis a bank még a házát is elvitte. Súlyos alkoholizmusa, gyógyszerfüggősége és depressziója miatt Amerikában már híre ment, hogy teljesen megbízhatatlan, és legendássá váltak a látványos és kevésbé látványos öngyilkossági kísérletei is, emiatt senki sem akart már együtt dolgozni vele.
Renée Zellweger és Finn Wittrock (Fotó: Landmark / Profimedia)
Akkoriban azonban az óceán még nagy volt, és az internettől is nagyon távol voltunk, szóval Judy Garland Angliában még szupersztárnak számított, akinek a koncertjeivel jó néhány telt házas előadást lehetett biztosítani. Ha valahol jó pénzt akart keresni, hogy törlessze az adósságait, az csakis London lehetett. Azonban hiába a vadonatúj, immár ötödik (!) férj, az angol fővárosba már egy boldogtalan, összetört, szeretethiányos és magányos sztár érkezett, aki teljesen alkalmatlan volt arra, hogy színpadra álljon. Ugyanakkor ha érezte a közönség szeretetét, még ilyen állapotban is képes volt csodát művelni.
Színpadon erős, színpadon kívül nem annyira
A film rendezője, Rupert Goold elsősorban színházban ismert rendező, és ez érződik is a filmen. Nem azért, mert színpadias lenne, hanem amiatt, hogy pont azok a legjobb pillanatai, amikor Garlandot előadás közben, színpadon láthatjuk. Ha Zellweger nem is rendelkezik olyan hangi adottságokkal, mint Garland, kudarcot semmiképp sem vall, és akkor is nagyszerű, amikor csúcsformában előadja a Trolley Songot, de olyankor is, amikor látványosan összeomlik a közönség előtt, akik kifújolják és megdobálják őt. Ezek a pillanatok jelentik a Judy csúcspontjait, és Zellweger is láthatóan itt érzi magát igazán elemében: szó szerint másolhatja Garlandot, ahogy azt Rami Malek is tette Freddie Mercuryval a Bohém rapszódiában.
Jelenet a Judy című filmből (Fotó: Landmark / Profimedia)
Bár a Judy egy zenés életrajzi film, az első színpadi jelenetre több mint háromnegyed órát kell várni, vagyis a történet nagy része és lényege nem a reflektorfényben, hanem azon kívül történik. Csakhogy amennyire biztosan mozog Rupert Goold és Renée Zellweger a színpadon, annyira bizonytalanul azon kívül. Ilyenkor a film mintha Garland önsorsrontó anekdotáinak gyűjteménye lenne: egyik kínos részegséget követi a másik, majd jön egy vállalhatatlan begyógyszerezés, a gyerekei veszélyeztetése, a kínos megbízhatatlanságának és az önbizalomhiányának látványos pillanatai…
Jól érezte Liza Minnelli: az alkotók valósággal tobzódnak abban, hogy megmutassák a csődtömeggé váló sztárt, de ezenfelül nem sokat láthatunk belőle. Oké, azt megmutatja a film, hogy szerette a gyerekeit, és hiányoztak neki Londonban, de ezt is nehéz komolyan venni, mert közben látványosan veszélyeztette őket. Talán az egyetlen igazán szerethető színpadon kívüli megnyilvánulása az, amikor beül két meleg rajongójával iszogatni egy előadás után. Itt pislákol fel valamennyire, hogy miért szerették annyira a hívei, és miért válhatott a melegek egyik ikonjává.
Nagyot, de nem mélyet
Szinte csak a rosszat kapjuk meg Garlandból két órába sűrítve, és valószínűleg Goold is érezhette ezt, amit néhány gyermekkori flashbackkel próbált feloldani. Ezekből tudhatjuk meg, hogy a gyerekszínész Garlandot az MGM Stúdió nagyhatalmú vezetője, Louis B. Mayer gyerekként zaklatta, állandó fogyókúrázásra kényszerítette, és azzal, hogy folyton kövérnek nevezte, kegyetlen önbizalomhiányt alakított ki nála. A törvények akkoriban még nem védték a gyerekszínészeket, és hogy a kislány ne fáradjon el a forgatásokon, és tovább bírja, gyógyszerekkel pumpálta fel, ami később az egész életére jellemző függőségéhez vezetett. Olyan sokszor adagolta túl a gyógyszereket, hogy a nagylánya inkább vett egy gyomorpumpát otthonra, hogy szükség esetén bármikor gyorsan segíteni tudjon édesanyján. Erősek és hatásosak ezek a visszaemlékezős jelenetek, azonban nem szolgálnak mással, csak magyarázattal Garland felnőttkori viselkedésére. Rövid összefoglalója ez annak, hogy honnan ered az önpusztítás.
Fotó: Landmark / Profimedia
Goold és Zellweger a legendát mártírszerepbe helyezik: ő a show business, vagyis Hollywood kizsigerelésének áldozata. Tény, hogy az is volt. A filmben mutatott dolgok valóban megtörténtek. Ennek ellenére a Judy nem tudja elég közel hozni hozzánk Garlandot, mert csak az összetört roncsot láthatjuk, és nem azt a nőt, aki hatalmas sikereket élt át, aki óriási közönségkedvenc volt, akinek öt házasságából három gyermeke született, és aki a látványos hibái ellenére maga is szerethető ember volt. Legendákat zengenek például híres humorérzékéről és cinizmusáról, ami a film során maximum egy-két alkalommal villan meg. A Judy megelégszik azzal, hogy egy látványos haláltusa legyen, egy-két mozgalmas és szórakoztató színpadi betéttel színesítve, ami lehetőséget ad arra, hogy Renée Zellweger nagyot alakítson. Nagyot, de nem mélyet.
