Joséphine Fodor-Mainvielle (leánykori nevén Joséphine Fodor) a 19. század első felének egyik legünnepeltebb énekesnője volt, akit imádói legszívesebben valószínűleg pajzsra emelve hordozták volna körbe Párizs, London, Bécs, Nápoly, Velence és Szentpétervár utcáin. Az angol nyelvű Wikipedia egyértelműen francia származásúként tartja nyilván, ha pedig kicsit továbbkattintunk, még az is kiderül, hogy holland apától (Josephus Andreas Fodor) született. De a szemfüles hazai olvasókat természetesen nem lehet ilyen átlátszó hazugságokkal megtéveszteni: mi pontosan tudjuk, hogy ezzel a vezetéknévvel csakis magyar lehetett (pláne, ha olvastuk az Egy magyar nábobot, amelyben Jókai hosszú fejezeteken keresztül idézi fel alakját).
Fodor Jozefina portréja (forrás: Wikipedia)
És valóban: Joséphine Fodor, azaz pardon, Fodor Jozefina (vagy Jozefa, ha úgy jobban tetszik) nagyapja, Fodor Károly egy magyar huszárkapitány volt, aki 1750 körül – ki tudja, miért – kivándorolt Hollandiába, és egy bájos kisvárosban, Venlóban telepedett le, a továbbiakban pedig éppoly nyugodt, kiegyensúlyozott és polgári életet élt, aminőt az ilyen bájos holland kisvárosokban szokás. Feleségétől, a holland zenészcsaládból érkezett Maria Elisabeth Messemaeckertől három fia született, akik már igen fiatalon kitűntek zenei tehetségükkel. Kiváltképp a legidősebb, József vitte sokra, aki a korszak nagy hegedűművészének, a berlini Franz Bendának a tanítványa volt, és harmincas évei közepére már olyan hírnévre tett szert Európában, hogy maga Montmorency herceg hívta meg Párizsba udvari karmesterének.
A következő néhány évben Fodor József élete meglehetősen jól alakult: feleségül vette a hercegné egyik komornáját, Marmet Genovéva kisasszonyt, és 1793-ban megszületett a lánya is, a kis Jozefina. Sajnos azonban az ugyanebben az évben beköszöntött jakobinus terror, illetve az ezzel járó sajnálatos események gyorsan véget vetettek az idillnek. A Fodor család – rövid hollandiai kitérőt követően – így inkább Szentpétervárra tette át a székhelyét.
Miután több sikeres hangversenyt is adott az orosz birodalom fővárosában, Fodor Józsefet valósággal körülzsongták a helyi előkelőségek, mint például a befolyásos alkancellár, a későbbi bécsi és párizsi nagykövet, Alexander Kurakin, aki zenei igazgatói állást kínált neki. Ezt vétek lett volna visszautasítani, úgyhogy Fodorék maradtak Szentpéterváron. A kis Jozefina a hercegi gyermekekkel együtt nevelkedett, és ennek köszönhetően már tízéves korában egyforma könnyűséggel beszélt és írt oroszul, franciául, olaszul, németül és angolul. Hamar kiderült, hogy örökölte édesapja tehetségét:
Tizennégy esztendős volt, amikor először szerepelt nyilvános hangversenyen, nagy és idegen közönség előtt. Apjával együtt lépett föl s zongora- és hárfajátékával elragadta a közönséget. Két esztendővel később már nemcsak hárfázott és zongorázott — sokkal érettebb tudással és mélyebb átérzéssel, mint a bemutatkozó hangversenyen, hanem énekelt is. Orosz, olasz és francia operaáriákat és dalokat. Amikor először csendült meg ezüstös, tömör, átható erejű szopránhangja, a közönség fölugrott helyéről, és önfeledt elragadtatással tapsolt és tombolt. Ekkor határozta el, hogy nem muzsikus lesz, hanem énekes.
Állítólag már másnap meghívást kapott I. Sándor orosz cár udvarmesterétől a Téli Palotába, ahol mindjárt le is szerződtették a szentpétervári udvari operához. A debütálás minden képzeletet felülmúlt:
Az Udvari Opera az utolsó helyig megtelt a bemutatkozó előadásra. Az egész cári család, az udvari méltóságok, az arisztokrácia, a polgári közönség és (amennyire akkor lehetett) az alsóbb társadalmi osztályok képviselői is megjelentek, igen sokan a birodalom távoli városaiból is. A siker egészen kivételes volt. sokkal nagyobb, mint amilyent azelőtt európai hírű művészek és művésznők elérhettek. Fodor Jozefina ezen az estén az Udvari Opera elsőrangú tagjai között is az első lett. Hatvanszor egymásután kellett föllépnie ebben a szerepben.
Két évvel később, 1812-ben Fodor Jozefina már az operaház első számú primadonnája volt; ekkor ismerkedett meg az Oroszországban vendégszereplő neves francia drámai színésszel, Jean-Baptiste Tharaud-Mainvielle-lel, akivel csakhamar egymásba is szerettek, majd összeházasodtak, a következő évben pedig kislányuk született.
Fodor Jozefina, ezúttal kalap nélkül (forrás: musicologie.org)
Ám a történelem ismét közbeszólt. Miután Napóleon császár 1812-es hadjárata csúcspontjaként porig égette Moszkvát, a franciáknak többé nem volt maradásuk Oroszországban. Mainvielle tehát vándortársulatot szervezett, amellyel Stockholmban, Koppenhágában és Hamburgban lépett fel, felesége pedig hűségesen (habár nem túl nagy kedvvel) követte, közben rendületlenül operaszerepeket tanult, és arról álmodozott, hogy újra a színpadon áll. Ahogy az várható volt, nem is viselte sokáig a vándoréletet és a mellőzöttséget. 1814-ben, huszonkét éves korában visszatért hát rég nem látott szülővárosába, Párizsba, ahol ismét az opera legragyogóbb csillagává emelkedett. Igaz, a kezdeti lépései még némileg bizonytalanok voltak:
Előbb az Opera Comique-ban lépett föl, ahol csakis francia operákat adtak. Nem volt sikere. A közönség és a kritika nagyon neheztelt rá, mert a francia kiejtése nem volt hibátlan. Hangjának megvesztegető színe, tiszta csengése, lényének egész varázslatossága nem tudta megbékíteni a színház közönségét. Egyik kritikus ezt írta róla: „Közepes tehetség, erős, de nem kellemes hang. Nem jósolhatunk neki nagy jövőt.” Az első sikertelenség és az elfogult kritika nem bátortalanította el. A Théatre Feydeau-hoz szerződött, ahol olasz operákat adtak s itt kivételesen nagy sikere volt. A közönség (s most már a kritika is) annyira ünnepelte, hogy az Odeon színház meghívta az olasz operák főszerepeire. Most már ő volt a legünnepeltebb primadonna Párizsban. Óriási fizetése volt. Ezt abból állapíthatjuk meg, hogy később, amikor az Odeon a híres Catalani kezébe jutott, és Fodor Jozefina az igazgatónő művészi féltékenykedése miatt otthagyta a színházat, tizennégyezer frank pönálét fizetett.
Innentől nem volt megállás: a következő években Fodor Jozefina térdre kényszerítette előbb a londoni Covent Garden közönségét, majd Velencét is, ahol úgy bántak vele, mint valami földre szállt istennővel. A város előkelőségei, a régi patrícius családok sarjai emlékérmet verettek az arcképével, az egyik fellépése pedig konkrétan koronázási ünnepségbe torkollott:
Az első felvonás közben a közönség megbízásából a város legelőkelőbb hölgyei és férfijai megjelentek a színpadon és pompás virágkoronával ünnepiesen megkoronázták. Hatalmas tapsorkán és harsogó Evviva!-kiáltások fejezték be a megható ünnepséget, amely könnyeket fakasztott a meglepett művésznő szeméből. Eladás után a színházat fáklyás emberek vették körül s a város valamennyi terén impozáns fáklyás fölvonulást rendeztek Fodor Jozefina művészetének rajongói. A művésznő kábultan nézte a festői éjszakai képet s az egész város gyönyörködött a nagy kivilágítás pompájában. Velencei ember még sohasem látta olyan fantasztikusan szépnek a tengert és a várost, mint ezen az estén.
Velencei emlékérem Fodor Jozefina portréjával (forrás: Numizmatikai közlöny, 1937)
Ezután újra visszatért Párizsba, ahol talán még a velenceinél is nagyobb sikert aratott a Sevillai borbélyban, mindjárt a megérkezése után. Habár a francia közönség nemigen kedvelte Rossinit, Jozefinával még ez is könnyebben csúszott: a darabot zsinórban nyolcvanszor adták elő, mindig telt ház előtt.
Nápoly következett, majd Bécs, aztán ismét Nápoly, és ismét Párizs; több mint húsz főszerep, tomboló közönség, hódoló főurak, fényes estélyek, siker, pénz, csillogás. Mire visszatért Párizsba, már nagyon ki volt merülve. Aztán bekövetkezett a tragédia:
Az Odeonban lépett föl. Vendégszereplésének első és egyúttal utolsó estéje s kálváriájának első stációja 1825. december 9-e volt. A Semiramist adták, legkedvesebb operáját. Amikor kilépett a színpadra, a közönség fölugrott helyéről, tapsolt, éljenzett, kendőt lobogtatott, tombolt s szeretetét és rajongását olyan viharos módon mutatta meg, hogy a művésznő zokogva állt a színpadon és sokáig nem tudott intonálni. Végre lecsillapodott a közönség, de csak rövid időre. Az első nagy ária közben ismét kitört az éljenzés és a taps orkánja. Jozefina túl akarta harsogni és hirtelen dermedten veszi észre, hogy a hangja nem szól s a torkában irtózatos fájdalmat érez. A taps és éljenzés lecsillapodik, Jozefina ismét megpróbálkozik, de hiába. Semmilyen hang sem jön ki a torkán. A közönség egyszerre átlátja, mi történt. Jozefina zokogva összerogy a színpadon. Kiviszik. A függöny összecsapódik s a zsúfolt nézőtéren minden ember sírva fakad és sírva várja a hírt, mi történt a bálványozott művésznővel. A szerencsétlenül járt Jozefinát az öltözőjébe viszik és orvost hívnak. Az orvos megvizsgálja a torkát. Véres váladék tör föl belőle. A diagnózis kész: beszélőhangja rekedtes lesz, énekelni aligha fog valamikor. Harminckét éves volt és művészetének még tetőpontján, amikor a rettenetes összeomlás érte. Testileg és lelkileg teljesen megtört. S az egész tragédia negyedóra alatt sújtott le rá.
Másnap egész Párizs róla beszélt. Az újságok hosszú tudósítást közöltek a szerencsétlen estéről, és megírták, hogy a közönség sírva távozott a színházból.
Egy-két kósza próbálkozást leszámítva soha többé nem lépett fel; valószínűleg Fontainebleau-ban telepedett le, hol elvonulva tölté napjait, múltja emlékein merengve. 1870-ben, 77 éves korában hunyt el magányosan, s teljesen elfeledve.
Források és idézetek: Sebestyén Ede: Egy régi magyar énekesnő pályafutása (bár a szerző Jozefin néven hivatkozik az énekesnőre, mi a következetesség kedvéért maradtunk a Jozefinánál, úgyhogy az idézetekben is erre írtuk át)/Móra Ferenc: Fodor Jozefa
