Valódi kincsek ezek a népszokások, ezért fontos, hogy amikor tehetjük, vagy épp arra kirándulunk, gyönyörködjünk benne, majd vigyük hírét másoknak is. A hagyományőrzők gyakran panaszkodnak arról, hogy nehezen találnak olyan fiatalokat, akiknek átadhatnák a tudásukat, így biztosítva annak folyamatosságát. Éppen ezért fontos tudnunk ezekről az értékekről nekünk is, ezzel is biztatva a helyieket arra, hogy folytassák a szívmelengető munkájukat, és adják tovább a tudást.
Kádártánc Erdőbénye
Erdőbényén, ebben az apró, tokaj-hegyaljai faluban pár évtizede volt egy mondás: ha valaki feldob egy botot, amikor az leesik vagy kőfaragót, vagy kádárt talál fejen. Ezek az idők sajnos már rég elmúltak, a falu már inkább csak a boráról, mint a kézműveseiről híres, de szerencsére a kádártáncot még mai napig tudja az a pár szakember, aki a hordókészítő mesterséget űzi.
A kádártánc egy mesterség tánc, amelyben a kádármesterek és segédeik a hordókészítés folyamatát táncolják el, egészen a fa kiválasztásától, a fűrészelés, az abroncs ráverésig, sőt, az abroncs szakadását is elrejtik táncukban. A tánc fénypontja, amikor a pohárforgató kádár egy kengyelre állít egy pohár tokaji bort, amit olyan ügyesen forgat, hogy a tánc végeztével azt egy nézőnek hiánytalanul átnyújt kóstolásra.
Borsodnádasdi molnárkalács
Ilyen a molnárkalács Borsodnádasdon (Fotó: Borosdnádasd önkormányzata)
A molnárkalács nevével ellentétben egy hatalmas ostyalap. Borsodnádasdon az 1880-as években már hagyománya volt a molnárkalács-sütésnek. Az ostyát egy ollószerűen szétnyitható sütővas tányérjai között sütik. Minden sütővasnak egyedi mintája, szövege van. A két világháború között, több mint 300-an sütöttek vele a faluban. A sütővasak nem véletlenül kerültek pont Borsodnádasdra, 1864-tól ugyanis itt működött a Lemezgyár, aminek a lemezeiből a szerszámot készítették. A molnárkalács elnevezés onnan ered, hogy valamikor a helyi malomban az búzaőrlésre váró gazdákat ilyen finomsággal vendégelte meg a molnár és felesége.
Gyékényszövés Tápén
A gyékényszövés mesterségét a 16. század közepétől űzték Magyarország szerte, 1896-ban a történelmi Magyarország területén még 3000 család megélhetését biztosította a gyékény, mára viszont szinte csak Tápén találkozhatunk ezzel a népi hagyománnyal. Tápé valamikor önálló község volt, mára azonban egybeolvadt Szegeddel.
A munkát valaha az egész falu apraja-nagyja megosztotta egymással. Az alapanyagot férfiak gyűjtötték, majd a levelek széléről lehúzott selyemből a gyerekek, fiatalok és öregek sodorták a felvetőszálat, a szövést pedig az asszonyok végezték. Tápén a 9-10 éves kislányt már „beültették a gyékénybe”. Először csak a legegyszerűbb munkákat kellett végezniük, majd évről évre ügyesedtek.
Bár felnőtt korukban csak a nők szőttek, a fiúknak is kötelező volt elsajátítani a szövést. A 6-14 éves fiúk beletanultak a munka minden fázisába, így később, ha szükség volt rá, tudtak segíteni.
A Heller Ödön Művelődési Ház állandó kiállításán megtekinthetők a tápéi gyékényszövők alkotásai.
Tikverőzés Mohán
A tikverőzés a farsang utolsó napján kerül megrendezésre Mohán. Húshagyókedden a 14-20 év körüli legények maskarába öltöznek: bohócnak, fehér ruhás szalmatöröknek, szerencsehozó kéményseprőnek, és a legkisebbek pedig alakoskodók lánynak. Így összeverődve végig járják a falu házait, minden házba betérve, hogy összegyűjtsék a tavasz termékenységi szimbólumát, a tojást.
Tikverő alakoskodók (Fotó: Moha község önkormányzata)
A tyúkoknak szerencsére nem esik bántódásuk, de a bohócok jelképesen megütögetik a tyúkok fenekét ezzel szimbolikusan arra ösztökélve őket, hogy többet tojjanak, jobban szaporodjanak. A varázslás részeként korommal bekenik a házak lakóit, manapság pedig a tikverésre kíváncsi turistákat, gyerekeket is. Aki kap a koromból, az a varázslat részesévé válik. A tikverőzőket manapság a házaknál már nem csak a tyúkok alatti tojással, hanem fánkkal és borral is kínálják, de az összegyűjtött több száz tojás sem megy pocsékba, a hagyományos esti mulatságon rántotta készül belőle.
Halasi csipkevarrás
Kiskunhalason több mint 100 éves hagyománya van a csipkevarrásnak. Bár sokan azt gondolják, hogy a csipkeverés ősi, népi hagyomány, ez nem igaz. Ugyanis csak 1902-ben indította útjára Dékáni Árpád helyi rajztanár és Markovics Mária, fehérneművarrónő. A halasi csipke varrásának hagyományát tulajdonképpen nekik köszönhetjük. De Priscos Rhetor bizánci krónikás szerint már Atilla király udvarában a hunok szolgái, a kunok is csipkét varrtak.
A halasi csipke nagyon aprólékos kézimunka, amely hajszálvékony cérnával, és a szinte láthatatlanul vékony tűvel történik. A csipkevarrás aranykorában, száz évvel ezelőtt 80–100 asszony foglakozott csipkevarrással, de manapság is 11-en végzik ezt a gyönyörű munkát. 1935 óta halasi csipke hivatalos védjegye a három egymáson keresztbe fektetett hal. Ez a motívum még a legapróbb, mindössze 2 centis miniatűr csipkében is megtalálható. A halasi csipkék még mindig az eredeti motívumok alapján készülnek se az öltésmódszerek, se a minták nem változtak.
A halasi csipkevarrás élő hagyománya 2010 óta hivatalosan is A magyar szellemi kulturális örökség része.
