Bő egy évszázadnyi filmtörténelmi tapasztalat mutatja azt, hogy ha valaki egy szerelmi történetet akar megnézni a mozivásznon, az általában olyan filmre ül be, ami arról szól, milyen viszontagságok közepette jönnek össze a szerelmesek, hogy a végén aztán egy nagy csókkal és happy enddel érjen véget a történet, mi, nézők pedig hatalmas mosollyal az arcunkon konstatáljuk, hogy léteznek még igazi, pozitív érzelmek a világban, és mindnyájunk számára adott a lehetőség, hogy egyszer majd megtaláljuk az igazit, aki mellett boldogan élhetünk, míg meg nem halunk.
Csakhogy a szerelem nem csak ennyiből áll, sőt általában a szerelmi történetek nagy részében a megismerkedéshez és összejövéshez vezető út csak az első fejezetet jelenti. A szakítás pedig az utolsót és a legkevésbé pozitívat (bár mondjuk egy bántalmazó kapcsolatból való menekülés esetében felérhet egy happy enddel), így érthető, hogy Hollywood nem bombáz minket szakítós filmek tömkelegével, sőt kifejezetten ritkán nyúlnak a témához. Most hirtelen a Szakíts, ha bírsz című Jennifer Aniston film és az 500 nap nyár című Joseph Gordon-Levitt opusz ugrik be a témában a mostani évezredből. A szakításról szóló sötétebb sztorikat meghagyják az agyasabb és érzékenyebb art filmek készítőinek, akik ilyen formában is a nyakunkba önthetik világfájdalmukat. Azonban ebből a fájdalomból időnként egészen csodálatos filmek születnek, mint például a Netflixen pár napja látható A befejezésen gondolkozom.
Az első látogatás a párod szüleinél
Talán Lucynek hívják. Vagy másképp. Ez nem derül ki pontosan a filmből, de az biztos, hogy ez a történet vele kezdődik, és ő az, akinek a szemén keresztül megismerhetjük ezt a nagyon furcsa, kifordított szerelmi történetet. Tehát itt van ez a fiatal nő, aki közel két hónapja ismerte meg új pasiját, Jake-et (őt biztosan így hívják), és most arra vár a hóval teli utcán, hogy a férfi felvegye őt, és együtt menjenek el meglátogatni Jake szüleit. Igen, ez az a klasszikus pillanat, amikor az egyik fél jelzi a másik felé, hogy annyira komolyan veszi ezt a kapcsolatot, hogy úgy érzi, itt az ideje beemelni az új párját a családjába. Feszültségekkel teli, meghatározó pillanat ez még egy minden szempontból boldog párkapcsolat esetében is, hiszen komoly feszültségforrás egy kapcsolatban, ha a partnerünk szülei nem csípnek minket. Szóval nagy a tét.
Ha pedig nem is olyan nagy a szerelem, akkor ez egy olyan találkozó, aminek egyszerűen nem szabadna megvalósulnia. Minek ismernéd meg valaki szüleit, aki pár nap vagy hét múlva már nem lesz az életed része? A fiatal nő azonban nem tud nemet mondani a kedves meghívóra, és bár úgy érzi, hogy Jake egyáltalán nem az a pasi, akinek az oldalán szeretne megöregedni, mégis vele tart az útra, ami legjobb esetben is minimum kellemetlen élménynek ígérkezik. Ráadásul a hó is szakad, neki pedig másnap reggelre vissza kellene érnie, mert fontos munkája van.
Egy csapdában vergődő kapcsolat
Az első látogatás a párod szüleinél hálás filmtéma, Robert De Niro és Ben Stiller egy egész trilógiát (Apádra ütök-filmek) épített rá, itt azonban érezzük, hogy ennél azért többről van szó. A film lassan, de biztosan adagolja azt, ahogy ez a közös kis kirándulás egyre bizarrabb elemekkel bővül. Ráadásul a narrációnak köszönhetően a fiatal nő gondolatait is halljuk. A befejezésen gondolkozom egyből a mély vízbe ránt minket: húsz percig ugyanis csak a téli havazásban autózó párost látjuk, ott vagyunk bezárva velük ebben a kellemetlen helyzetben, ahol a fiú amiatt izgul, vajon mit fognak szólni a lányhoz a szülei, illetve a lány mit szól majd a szüleihez, a lány pedig azon agyal, hogy mit keres ő itt egyáltalán, miért volt olyan gyenge, hogy nem mert nemet mondani a meghívásra. Sőt, mit keres ebben a kapcsolatban egyáltalán?
Ezek a gondolatok persze szóban nem hangzanak el köztük, de végig uralják az autóban uralkodó klausztrofób hangulatot. Egy csapdában vergődő, sehová sem tartó kapcsolat tárul fel előttünk, amiben a felek még megpróbálják tettetni, hogy amúgy minden a legnagyobb rendben van köztük, a normalitás látszata mögé pakolva a kétségeiket és gyarlóságaikat. Aztán megérkezünk a szülők vidéki tanyájára, és ami eddig kissé bizarr volt, mégis hétköznapi, elkezd sokkal groteszkebbé és torzabbá válni.
Irány a szürreál!
Az anya például kényelmetlenül hosszú ideig integet az ablakból, hogy aztán a szülők kényelmetlenül hosszú ideig ne jöjjenek le az emeletről fogadni a vendégeiket, de mind közül talán az a történet a legkellemetlenebb, amit Jake mesél el a pajtában a disznóikról, akiket az apja vérben fagyva talált meg ott több évvel ezelőtt, mert egy csapatnyi húsevő féreg kirágta a gyomrukat, és a vérük még ma is látszik a fapadlón. Igen, ez egy olyan szakítós film, amiben ez is előfordulhat, és ahogy már a címben is említettem, nincs benne igazi szakítás. Van helyette két megmagyarázhatatlanul viselkedő szülő, egy éjszakai látogatás Jake egykori iskolájában, egy modern, lírai táncbetét (!), és egy titokzatos, idős iskolai takarító, akinek valahogyan köze van a történethez, amit nézünk, csak nem egészen világos, hogyan.
A befejezésen gondolkozom (Fotó: Netflix)
Bizonyos szempontból A befejezésen gondolkozomat úgy a legjobb nézni, ha minél kevesebbet tudunk róla (bár regényadaptáció, de az eredeti regényen is sokat változtattak), de igazságtalan lenne azt ígérnem, hogy aki belekezd a filmbe, az egy teljesen hagyományos filmélménnyel lesz gazdagabb. Ez a film ugyanis inkább egy óriási rejtvényként működik, ahol a játékmester sorra adagolja nekünk a nyomokat a végső, nagy megfejtéshez, és elismerem, hogy sokaknak biztosan nagyon frusztráló lesz, hogy nem fog a fejükben összeállni. Ez azonban pont az a mozi, ami szinte kiköveteli magának az újranézést, mert például David Lynch egyes filmjeivel ellentétben és a látszat ellenére az itt látottaknak van értelme, és nemcsak egy szürreális ámokfutást kapunk két és negyed órában. Ha pedig nincs időd újranézni, ér az internetről puskázni: e sorok szerzője is sok apróságot csak utánaolvasás után értett meg. Elszoktunk már attól, hogy egy film megdolgoztasson minket, pedig időnként szükség van arra, hogy ne csak elkényelmesedett fogyasztóként tömjük magunkba a tartalmakat.
Egy film, ami elveszi a reményt, mégis elvarázsol
A Befejezésen gondolkozom ugyanis annak a Charlie Kaufmannak a filmje, akinél nagyobb szakértője az emberi kicsinyességnek, a meghasadt elméknek, a bizonytalanságnak és a depressziónak, nem szaladgál Hollywoodban, amit az olyan filmjeivel már tökéletesen bizonyított, mint A John Malkovich-menet, az Adaptáció, az Egy makulátlan elme örök ragyogása vagy a zseniális bábfilmje, az Anomalisa. Még véletlenül sem akarok spoilerezni, de ezt a filmjét is az emberi elme működési oldaláról érdemes megközelíteni, és a gyerekszobás jelenet az, ahol különösen érdemes odafigyelni.
A befejezésen gondolkozom (Fotó: Netflix)
Kaufman a szülőbemutatós estét már-már szürreális horrorfilmmé alakítja, de sosem megy el a falig, és mindig visszafordul, amikor már épp elkezdenénk félni a látottaktól. Ez ugyanis nem horrorfilm, hanem ízig-vérig párkapcsolati dráma, ezt azonban olyan megközelítésben láthatjuk, mint soha korábban. A Befejezésen gondolkozom alattomosan a bőröd alá kúszik, és akkor sem enged el, ha fikarcnyit sem értesz a látottakból, mert képes arra, hogy mindvégig csúcsra járassa a kíváncsiságodat. Egy film, ami nem ad reményt, sőt a reménytelenség mélyébe taszít, mégis elvarázsol. Tudom, kissé homályosan fogalmazok, de senkinek a filmélményét nem szeretném elrontani azzal, hogy túl sokat árulok el róla. Mert ez igazi filmélmény, az biztos. A főszerepet játszó Jessie Buckley-ban (Csernobil) pedig biztosan a jövő nagy filmsztárját köszönthetjük.
