A kisnemesi származású Joseph Ducreux (1735–1802) megbízható és sokat foglalkoztatott portréfestő volt XVI. Lajos francia király udvarában; egy igazi, kipróbált profi, aki valószínűleg még álmából felkeltve is lazán kirázott az ingujjából egy keccsel, kellemmel és bájjal teli szép rokokó portrét vagy valami dekoratív kis miniatűrt. Ducreux nem csak tehetséges művész és még tehetségesebb mesterember volt, hanem minden bizonnyal elsőrangú udvaronc is: kiváló szolgálataiért bárói rangra emelték, Mária Antónia közbenjárására pedig elnyerte a királyné első festője címet is, noha ez utóbbit hivatalosan egyébként nem kaphatta volna meg, hisz nem volt a Festők és Szobrászok Királyi Akadémiájának tagja.
További érdekesség még, hogy Ducreux egy ízben Mária Terézia magyar királynő portréját is megfestette, illetve ő örökítette meg utoljára XVI. Lajost (igaz, csak rajzon), mielőtt szegény uralkodót el nem söpörték a történelem sajnálatos eseményei. Mikor kitört a forradalom, alighanem Joseph Ducreux is érezte, hogy Franciaországban most egy ideig nem lesz különösebben nagy igény bárókra, udvaroncokra és udvari festőkre, úgyhogy 1789-ben vagy ’90-ben Londonba távozott; egyébként itt fejezte be a fentebb már említett királyi portrét.
Aztán pár évvel később, mikor hazájában már valamelyest csillapodtak a kedélyek, visszatért Párizsba, ahol továbbra is megbecsült festőként dolgozott. Rezidenciáján írók, zenészek és egyéb művészemberek adták egymásnak a kilincset, ő pedig remekbe szabott portrékat készített róluk. Számos gyermeke közül talán legidősebb lánya, a sajnos fiatalon elhunyt Rose-Adélaïde Ducreux festő és komponista vitte a legtöbbre: elbűvölő hárfás önarcképe a maga műfajában máig igazi klasszikusnak számít.
Mária Antónia mint leendő királyné Joseph Ducreux festményén (Forrás: Wikipedia)
Joseph Ducreux neve a halála után sem merült feledésbe; hát, vagy legalábbis a korszakkal foglalkozó műtörténészek, valamint Mária Antónia királyné rajongói (ezek számát még véletlenül se becsüljük le!) valószínűleg többé-kevésbé tisztában voltak a munkásságával. De azért nem kellett kardlappal oszlatni a szenvedélyes művészetbarátokat, ha valahol feltűnt egy szép Ducreux-kép.
Aztán úgy bő egy évtizede valami megváltozott. XVI. Lajos francia király egykori udvari festője ugyanis némileg meglepő módon az egész internetet letaroló mémként éledt újjá, és az így szerzett hallatlan népszerűsége a mai napig mit sem fakult. Erről a képről van szó; valamilyen formában már biztos mindenki találkozott vele:
Ducreux halhatatlan mémportréja (Forrás: Wikipedia)
Erről eddig ugyan szándékosan nem ejtettünk szót, de Joseph Ducreux-ről – aki mellesleg nagy híve volt a fiziognómia, azaz az arcismeret tudományának – még fontos tudni, hogy korántsem csak mereven és szertartásosan feszítő előkelőségekről készült portrék szerepeltek a repertoárjában, hanem néhány furcsa, játékos és meglepően modern önarckép is, amelyeken hétköznapi élethelyzetekben, időnként kimondottan előnytelen és vicces grimaszokat vágva örökítette meg saját magát – mint afféle rokokó önpaparazzi. Ezen például ásítás közben látható:
Itt meg az arcán rettegéssel vegyes megdöbbenéssel:
Ezen meg nyilván valamilyen udvari intrikába vagy gáláns kalandba bonyolódik éppen, és diszkrécióra int minket, mintha csak a korszak nagy botrányregényéből, a Veszedelmes viszonyokból lépett volna elő (itt jegyezzük meg, hogy Ducreux egyébként a mű írójáról, Choderlos de Laclos-ról is készített portrét):
A sorozat leghíresebb darabja persze a már fentebb is bemutatott, azóta mémmé nemesült festmény, amelyen a sétapálcára támaszkodó művész gúnyosan vigyorog, és közben illetlenül mutogat az ujjával. Hogy kit cikiz ekkora szakértelemmel, azt nem tudjuk, de semmiképpen nem szeretnénk az illető helyében lenni. Joseph Ducreux kifogástalan 18. századi eleganciája és az arcára kiülő kaján kifejezés közötti termékeny feszültség internetezők tömegeit (százezreit? millióit?) ihlette meg: a képre eleinte kortárs hiphop- és popszámok dalszövegeinek részleteit írták rá régiesnek és választékosnak hangzó fentebb stílben, aztán jöttek a filmidézetek, és a többi (például egy vicces Steve Buscemis mutáció). Így lett például a Fuck the police-ból – nagyjából – Bujálkodjék a zsandárokkal:
A Who let the dogs outból: Uraim, megkérdezhetem, hogy melyikük eresztette szabadjára a kopókat?
Az I like big butts and I cannot lie-ból pedig valami olyasmi, hogy Élvezettel mustrálom a méretes női tomporokat, minek is tagadnám – csak hogy pár egyszerűbben magyarítható szöveget mutassunk. Aki meg többre kíváncsi, az kattintson mondjuk ide.
Szóval Joseph Ducreux népszerűbb, mint valaha; és ezt nem annak köszönheti, hogy uralkodókat és egyéb kiválóságokat festett meg szakmányban, hanem annak, hogy – akárcsak mi mindannyian – rendkívül hülye fejeket tudott vágni, és ezt, talán elsőként az önarcképfestészet történetében, nem is félt vászonra vinni.
További történetek a francia királyi udvarból:
- Marie Antoinette majdnem megfagyott, amíg az udvarhölgyek végre kitalálták, hogy melyikük adhatja rá az inget
- Nemet mondott Mozartnak, inkább királyné lett
- Marie Antoinette kedvenc festőnője filmbe illően kalandos életet élt
- Véres látványosság volt XVI. Lajos kivégzése
- Kiszúrt három helyesírási hibát, utána felakasztották
