Mindenekelőtt talán érdemes lenne tisztázni, hogy egyáltalán mi is az a diktátor. Ha fellapozzuk az internetet, megtudhatjuk, hogy a diktátor az ókori Rómában – még pontosabban: a Római Köztársaságban – nagy veszedelem idején hat hónapra kinevezett, az államot korlátlan hatalommal vezető személy, akit tetteiért nem lehetett felelősségre vonni hivatali idejének letelte után sem. Szóval afféle megbízott problémamegoldó, aki jön, lát, leszámol a köztársaság ellenségeivel, aztán pedig visszatér az eke szarvához. Az utolsó klasszikus diktátort egyébként úgy hívták, hogy Gaius Julius Caesar: mint ismeretes, ő nem mondott le hat hónap után, hanem helyette inkább megszüntette a köztársaságot, valamint megágyazott a császárságnak, de az már egy másik történet.
Bár ez kétségkívül egy igen tiszteletreméltó és érdekes intézménye volt az antik világnak, mi nem egészen erre gondoltunk, és persze nem is mondjuk az ezrek expedíciójának idején magát Szicília diktátorává kinevező Garibaldira, aki inkább volt egy 19. századi romantikus nemzeti hős, semmint valami despota. A mai értelemben vett modern diktátorok ugyanis a 20. században bukkantak fel először, és különféle formákban tulajdonképpen ma is itt vannak velünk – ráadásul a római tisztviselőkkel vagy az olasz egységért folytatott szabadságharc vezetőjével ellentétben ritkán, vagyis inkább soha nem szokták magukat diktátornak nevezni (persze, jóval korábban is akadtak már egészen diktátorszerű vezetők, pl. Robespierre, Napóleon, még régebbről Cromwell, Lorenzo de’ Medici vagy akár a már fentebb is méltatott Caesar, de most őket nagyvonalúan hagyjuk figyelmen kívül).
A diktátorok sokfélék lehetnek: paranoiás, megalomán, népirtó pszichopaták éppúgy, mint hidegfejű politikai kalandorok vagy éppen joviális, a nép atyja-típusú figurák (vagy mindezek egyszerre), és ennek megfelelően a diktatúráknak is számos arca van a totalitárius terrorállamoktól a puha, pitiáner autokráciákig. Egyébként a modern diktatúra, vagyis a független intézmények nélkül működő, parancsuralmi rendszer nem is feltétlenül a demokrácia ellentéte, hanem sokszor inkább annak valamiféle torzulása, vadhajtása, vagy mondjuk szélsőséges formája.
Julius Caesar, a diktátorok ősatyja, a meggyilkolása előtti pillanatokban Karl von Piloty festményén (Forrás: Wikipedia)
És hogy pontosan miről is ismerszik meg a diktátor? Hát, igazából nincs semmilyen hivatalos követelményrendszer, de azért megpróbáltunk összeszedni pár általános jellemzőt:
- Ha nem puccsal vagy ügyes pártbéli helyezkedés révén, hanem szabad választáson kerül hatalomra, akkor rendszerint gondja van arra, hogy a későbbiekben már ne legyenek olyan szabadok azok a választások (vagy egyáltalán ne is legyenek).
- Valami teljesen idióta, rendszerint a kommunizmusból és a nacionalizmusból ilyen-olyan arányban kikevert, helyi viszonyokra alakított ideológiát használ a saját uralma igazolására, és általában a permanens forradalom (vagy háború) állapotában él.
- Családtagjait érdemtelenül fontos pozíciókba emeli.
- Önmagát a nép egyszerű sarjaként és az ún. kisemberek barátjaként határozza meg, de azért kifejezetten igényli a császárkort idéző személyi kultuszt.
- Az állam vagyonát gyakorlatilag a sajátjaként kezeli, időnként pedig teljesen értelmetlen presztízsépítkezésekbe fog.
- Politikai ellenfeleit ellehetetleníti, börtönbe záratja vagy kivégezteti, ha meg kicsit kreatívabb, akkor a saját kreatúráit teszi meg ún. politikai ellenfélnek.
- Elnyomja – vagy akár teljesen meg is szünteti – a független sajtót, illetve az egyéb kritikus hangokat, cserébe viszont teljes hangerővel bömbölteti a saját, többnyire nagyon egyszerű üzenetekre redukált propagandáját.
- Gondosan kijelöli a belső és a külső ellenséget, és az sem különösebben zavarja, ha ez a bizonyos ellenség nem is létezik.
- És a többi (azért egy zárójelben még jegyezzük meg, hogy egy diktatúra élén időnként nem valami karizmatikus vezető áll, hanem egy arctalan klikk, de az ilyenekkel most nem foglalkozunk)
Bár ez így leírva nem néz ki túl jól, azért bőven akadnak olyan diktátorok, akik általános megbecsülésnek vagy egyenesen közszeretetnek örvendenek: például mert visszaadták a nemzet önbecsülését, végre rendet csináltak ebben a kuplerájban, csökkentették a külföldi befolyást, megnyerték a háborút, pompásan festettek a díszegyenruhában, jól megmutatták ezeknek-azoknak, esetleg pár évig – nahát! – tényleg hatékonyan kormányoztak és fontos reformokat hoztak. Az elnyomó hatalom glorifikálása különösen a világ kevésbé szerencsésebb részein szokásos gyakorlat, ahol egy otthonos, kiszámítható, rendpárti diktatúra még mindig jobb választásnak tűnhet, mint a kiszámíthatatlan – és néha még brutálisabb diktatúrába torkolló – szabadság.
Két ismert diktátor diktátorkodás közben (Fotó: Getty Images)
A diktátoroknak van még egy nagyon fontos közös jellemzőjük:
szinte kivétel nélkül mind férfiak.
Sőt, talán még a szinte szó is felesleges. Ami már csak azért is furcsa és érthetetlen, mert a régi szép idők csaknem korlátlan hatalmú önkényurai – vagyis úrnői – között jócskán képviseltették magukat a hölgyek is. És micsoda csodálatos hölgyek! A három legismertebb – legalábbis a nyugati világban kétségkívül I. Erzsébet, Nagy Katalin és Mária Terézia, akikről már mi is több ízben írtunk; ám ők nem diktátorok voltak, hanem abszolutista uralkodók, vagy ha valami nagyon csúnyát akarunk mondani (de ezt egyáltalán nem javasoljuk!), akkor mondjuk zsarnokok, ami egy egészen más minőség. Már csak azért is, mert a monarchia – jó esetben – valamiféle évszázados tradícióra épül, van mögötte kultúra, míg a diktatúra szükségképpen parvenü jelenség, és talán épp ezért veszélyesebb.
Akkor sem jutunk sokkal előrébb, ha a huszadik-huszonegyedik század erős, jelentős befolyással bíró, konfliktusokat is felvállaló női nemzetvezetőt vizsgáljuk: bár bizonyára lehet miért kritizálni mondjuk Golda Meirt, Margaret Thatchert vagy éppen Angela Merkelt, azért diktátoroknak aligha nevezhetőek, legfeljebb csak afféle retorikai fogásként.
Persze az is elképzelhető, hogy egyszerűen csak nem jó helyen keresgélünk, és a virágzó demokráciák helyett inkább a periférikusabb országokban kellene körülnézni, hátha valamelyikben végre belefutunk egy épkézláb női diktátorba. És tényleg, jönnek is sorban az ismerős nevek: Elena Ceaușescu, a román nemzet anyja, aki úgy lett az ország legjelentősebb kémikusa, és doktorátusokat halmozó akadémikus, hogy még csak le sem érettségizett; Imelda Marcos, aki gyémántokat, ékszereket, drága cipőket vásárolt és magángéppel repkedett, miközben hazájában, a Fülöp-szigeteken tombolt a nyomor és a sztálinista jellegű diktatúra (érdekesség: Marcosné asszony ma is él, 91 éves); Csiang Csing, vagyis Madame Mao, a kínai kulturális forradalom egyik kulcsfigurája, a négyek bandájának vezetője, aki olyan rutinosan távolította el (vagy végeztette ki) egymás után a politikai ellenlábasait, mintha csak Moszkvában tanulta volna; na és persze az argentinok által máig valóságos szentként tisztelt Eva „Evita” Perón, az önkény és az elnyomás szép szőke angyala, akiről korábban már mi is megemlékeztünk egy hosszabb cikkben.
Imelda Marcos Lyndon B. Johnson amerikai elnökkel táncol (Fotó: Wikipedia)
Bár a fentebb sorolt nők – és rajtuk kívül még ki tudja, hány diktátorfeleség – valóban hatalmas szerepet vállaltak a férjeik nevével fémjelezett diktatúrák kiépítésében és működtetésében, ráadásul tényleges hatalom összpontosult a kezükben, mégsem ők ültek a diktátori bőrfotelben; legfeljebb csak mellette (valamivel különösebb Juan Perón harmadik feleségének, Isabel Martíneznek az esete, aki férje halála után, 1974 és 1976 között volt Argentína elnökdiktátora, mármint papíron, mert helyette valójában a népjóléti miniszter, José López Rega, egy sötét, baljós, Raszputyin-szerű alak kormányzott. Szóval Perónné még kevésbé tekinthető igazi diktátornak).
Ám aggodalomra semmi ok – ha nagyon igyekszünk, azért találhatunk női diktátorokat. Vagy legalábbis egyet biztosan.
Indira Gandhi és II. Erzsébet királynő 1983-ban (Fotó: John Shelley Collection/Avalon/Getty Images)
A fantasztikus Frankenstein menyasszonya típusú frizurájáról már messziről is könnyedén felismerhető, befolyásos politikuscsaládból származó Indira Gandhi (aki egyébként semmiféle rokonságban nem áll a másik híres Gandhival) volt India első – és mindmáig utolsó – női miniszterelnöke, egyúttal a történelem egyik első női kormányfője, aki 1966 és 1977 között irányított az országot. A kemény, céltudatos, rettenhetetlen nemzetvezető hírében álló, az erős és független India ideáját kergető Gandhi a klasszikus jó diktátor/nagy reformer figuráját hozta igen tehetségesen, vagyis az országlása alatt valószínűleg tényleg jobban mentek a dolgok – például látványosan javult a nők helyzete –, ugyanakkor
- központosította a hatalmat
- sikeres háborút vezetett a szomszéd – jelen esetben Pakisztán – ellen
- dagonyázott a korrupcióban és a nepotizmusban
- katonai erővel verte le a tüntetéseket
- elhallgattatta a kritikus hangokat és maximumra csavarta a propagandát
- politikai ellenfeleit börtönbe záratta és időnként meg is kínoztatta
- a szegénység problémáját a nyomortelepek erőszakos felszámolásával és tömeges sterilizációval kívánta megoldani (bár ez utóbbi lehet, hogy elsősorban a fia, Szandzsaj Gandhi lelkén szárad)
Az 1975-ben kihirdetett, 21 hónapon át tartó vészhelyzet vagy rendkívüli állapot, amikor tényleg teljhatalmú diktátorként uralkodott, azóta is a modern India egyik legsötétebb időszakának számít. Ennek ellenére Gandhi 1980-ban simán vissza tudott kapaszkodni a hatalomba (egészen 1984-ig maradt, amíg a saját szikh testőrei agyon nem lőtték), megítélése pedig ma is inkább csak ellentmondásos, semmint egyértelműen negatív.
Ilyen nagy formátumú női diktátorok, vagy ha úgy jobban tetszik, diktátornők sajnos azóta sem nagyon tűntek fel: noha Dél-Amerikában talán volt/van egy-két erős versenyző, azért mondjuk az Argentínát 2007 és 2015 között vezető Cristina Fernández de Kirchner innen messziről nézve inkább tűnik csak egy sima korrupt, populista politikusnak, mintsem valódi diktátornak. Ahogy a mianmari kormányfőt, a korábban világszerte hősként ünnepelt, Nobel-békedíjas, újabban viszont a rohingyák elleni népirtáshoz lelkesen asszisztáló, újságírókat lecsukató Aun Szan Szu Kjit (vagy Aung Szan Szú Kji) is elég nehéz autonóm diktátorként értékelni, ha egyszer a hadsereg kezében van az igazi hatalom.
Esetleg még Kim Dzsongun mostanában viszonylag sokat szereplő húgától, az észak-koreai propagandaminisztériumot vezető, baziliszkusztekintetű Kim Jodzsongtól várhatunk valamit, ha már a bátyja halálra ette és cigarettázta magát, de hát ez is inkább csak találgatás.
Aun Szan Szu Kji 2012-ben (Fotó: Paula Bronstein/Getty Images)
Az mindenesetre megállapítható, hogy egyelőre még nem köszöntött be a női diktátorok aranykora; és ugyan mi lelkes hívei vagyunk a nemek közötti teljes egyenjogúságnak, nagyon reméljük, hogy nem is fog. Akkor már jöjjön inkább egy női pápa, elvégre olyan sem volt még.
