Mikor jutott arra az elhatározásra, hogy Szolnokon színházigazgatóként befejezi a pályafutását?
Volt korábban háromszor négyévnyi megbízatásom, és az utolsó négyéves időszak után a polgármester úr megkért, hogy még vállaljak el két évet, mert addigra készen lesz a színház felújítása, és szeretné, ha azt én adhatnám át. Nagyobb volt a feladat, mint gondoltam volna. Már régen az új színházban kellene működnünk, mégsem így alakult a felújítás csúszása miatt. A szerződésem csak júniusban jár le. Tavaszra fény derülhet az utódom kilétére, szóval várhatóan lesz még egy olyan időszakom, amikor igazgatóként próbálom majd átadni neki az intézményt, és megválaszolni azokat a kérdéseit, amikre kíváncsi. Készülök még ezen felül egy rendezésre, amit szeretnék megcsinálni. A többit majd meglátjuk.
Rosszul esik önnek, hogy pont a Covid-járványra esett az utolsó időszaka, amikor az évad jó részében a közönség nem mehetett színházba?
Ez tavaly március hatodika óta fáj. Korábban az jelentett terhet, hogy az Aba-Novák Kulturális Központba kellett áthurcolkodnunk. Bár nagy színpada van, és körülbelül annyi széke, mint a színházunknak, de mégsem színház, hanem egy kultúrközpont. Már berendezkedni is komoly munka volt: elérni, hogy legyen titkárság és az összes háttérdolgozónak meglegyen a helye. Ott vagyunk már második éve, és ez hosszú távon nagyon fárasztó. Nemcsak a művészeknek, hanem mindenkinek. Ez egy többfunkciós épület tévéstúdiókkal, satöbbi, nem arra találták ki, hogy színházként működjön, mégis itt kell kibekkelnünk azt az időszakot, amíg felépül a színházunk. Eredetileg már tavaly októberben át kellett volna adniuk a kész színházat, és a helyzet az, hogy még mindig nem tudjuk, mikor lesz kész.
Balázs Péter, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója (Fotó: MTI / Bugány János)
Elmondható, hogy a színház felújítása lesz az ön öröksége Szolnokon?
Nem illik ilyet mondanom, és nem is hangzik jól.
Csak arra gondoltam, hogy egy új igazgató új típusú színházat csinálhat ugyan, de az épület marad.
Nem hiszem, hogy nagy irányváltás várható, mert ez a színház jól megy. Tizennégy év alatt kialakult itt egy olyan vegyes repertoár, amit szeretnek az emberek. Ezt én népszínháznak hívom, de hívhatja bárminek. Nálunk a drámától a vígjátékig, az operettől a magyar írók műveiig minden jelen volt. Tizennégy év alatt száznegyven darabot mutattunk be, és mondhatom, hogy volt köztük húsz, ami egészen remek volt, és további nyolcvan nagyon tetszett a közönségnek. Ez azért nem rossz arány. Annak is örülök, hogy a tizennégy évem alatt sikerült a dolgozók fizetését közép-európai szintre emelni, országos szinten igencsak elöl állunk. Ez azért van, mert magam is színész vagyok, és tudom, hogy három dolog kell a jó színházhoz: jó szerep, jó színész és pénz. A pénz nem elhanyagolható, mert nem mindegy, milyen körülmények közé kell bejárni az embereknek dolgozni. Ezért építettem színészházat is, hogy olcsón és kulturált körülmények között lakhassanak a színészeink. Az új színházban pedig még edzőterem is lesz, ami lehetőséget ad majd az alkalmazottaknak, hogy jó fizikai állapotba kerüljenek, ami kell is ehhez az iszonyatosan sok munkához. Végigdolgoztam az életemet, a munkaszeretetemet pedig próbáltam átadni, szerencsére sikerrel: sok színészem dolgozik sokat. Nálunk egyik nap drámát, másik nap komédiát, harmadik nap meg musicalt lehet játszani, ami a színészkedés eldorádója. Sokkal jobb ez, mint egy drámában elmondani napi néhány mondatot, aztán rohanni a büdös kis alagsori szobába a mikrofon elé a szinkronstúdióba. Én is sokat szinkronizáltam, én már csak tudom. Mondjuk az én időmben még jobb munkakörülmények voltak.
Színházigazgatóként ugyan visszavonul, de színészként és rendezőként vannak még tervei?
A körülményektől függ. Ha hívnak, megnézem, hogy mire. Ha tetszik, megyek. Van még kedvem rendezni és játszani is, de ez a pandémia mindenkiből kiszívta az energiát. Belőlem is. Közben mellette még felújítok egy nagy színházat, és itt van az igazgatóváltás is. Elfáradtam a végére.
Egy ideig párhuzamosan szerepelt sokat a televízióban és filmekben/tévéfilmekben, ám később inkább a színpad felé fordult. Ez egy szándékos választás volt, vagy csak véletlenül alakult így?
Szándékos volt. Amikor ’95-ben huszonöt év után eljöttem a Vígszínháztól, azon nagyon csodálkoztak, de én eldöntöttem, hogy elmegyek szabadúszónak. Ehhez tizenkét éven át tartottam magam. Szabad és csodálatos időszaka volt ez az életemnek. A budapesti színházak javában rendeztem, több színházban játszottam, és csináltam két céget, amikkel nagyrészt kabaréműsorokat vettünk fel először a TV2-nek, aztán a Magyar Televíziónak. Aztán jött egy politikai változás, és bár én nem politizáltam addig, akkor kinyilvánítottam, hogy nekem tetszett az Orbán-kormány addigi munkája. Odaültem a vesztes csapat mellé, ennek következtében pedig gyorsan megszűntek a televíziós munkáim. Addig szerettek, azután már nem. Kicsivel később történt, hogy meghívtak Szolnokra igazgatónak. Elvállaltam, azután meg még kevésbé szerettek, mert ők mást szerettek volna igazgatónak.
Sosem bánta meg, hogy beszállt a politikába? Egy ilyen lépéssel sok ember szimpátiáját teszi kockára az ember.
Én nem szálltam be a politikába, csak elmondtam a véleményem. Nem lettem politikus, maradtam színházi ember, csak amikor újságírók megkérdezték, mit gondolok egy politikai témáról, akkor én elmondtam. Azt kellett volna mondanom, amit az újságíró gondol? De ez nem jelenti azt, hogy politizálok. Szólásszabadság van, hála istennek!
A hangomról sokan máig felismernek, pedig az utóbbi években már jóval kevesebbet fordulok elő a televízióban (Fotó: MTI / Bugány János)
A filmezés irányába nem akart elindulni?
A filmezésben, ahogy a színházban is kialakulnak csapatok, akik ezzel foglalkoznak, akik együtt dolgoznak. Ha az ember nem vesz ebben részt a kezdet kezdetén, amikor összeállnak a fiatalok, akkor nem tartozik oda igazán. Azok forgatják a filmeket, akik a kezdetektől összedolgoztak azért, hogy filmeket készíthessenek. Néha előfordult, hogy engem is meghívtak, de abban a közegben én mindig kívülálló voltam. A színházi csapatot választottam.
Annak idején ön is szerepelt a Família Kft. pilot epizódjában a Szép család szomszédjának szerepében. Végül a sorozatban miért nem ön játszotta a szerepet?
Három próbarészt is felvettünk, viszont többet nem vállaltam el. Egyrészt nem tetszett nagyon, de a fő okom a visszautasításra az volt, hogy olyan feltételek és körülmények között kellett volna dolgozni, ami számomra nem lett volna előnyös. Túlságosan leszűkítette volna azt a széles repertoáromat, amivel akkoriban rendelkeztem, rengeteg színházi munkát kellett volna visszamondanom. Ráadásul akkoriban egy ilyen sorozat csak szerény összeget fizetett, és ha mellette külső munkát vállalok, a bevételem egy bizonyos részét le kellett volna adnom. Ehhez nem volt semmi kedvem. Ez nem egy olyan szereplehetőség volt, amihez minden áron ragaszkodnom kellett volna.
Akad néhány legendás szinkronszerepe Louis De Funèstől kezdve Danny De Vitón át Poirot-ig és A nagy ho-ho-horgászig. Mikor fedezte fel, hogy a hangját ennyire változatosan és kreatívan tudja használni?
Viszonylag magas hangon beszéltem, ami fiatalon sok fejtörést okozott nekem: azon izgultam, hogy ilyen hanggal hogyan lesz belőlem drámai színész. Elkezdtem hangképzéssel foglalkozni, de soha nem gondoltam szépnek a hangom, mert nemcsak magas volt, hanem mindig volt benne egy kis rekedtség is, amit én nagyon utáltam. Egyszer a buszon mondta valaki, hogy „Maga a Balázs Péter? Magának olyan gyönyörű hangja van!” Csak azt tudtam felelni, hogy „Maga nem tudja, mit jelent az, hogy gyönyörű”. (nevet) Az emberek szeretik az orgánumom. A hangomról sokan máig felismernek, pedig az utóbbi években már jóval kevesebbet fordulok elő a televízióban. Viszont a régi szinkronmunkáimat gyakran ismétlik, ami jó dolog egy színésznek, mert életben tartja, hiszen folyton találkozik vele a közönség.
Kit szeretett a leginkább szinkronizálni?
Poirot és Funes áll a legközelebb a szívemhez. Funest fiatalon nagyon élveztem, jó nagy marhaság volt. Őt szuperül lehet szinkronizálni, mert össze-vissza beszél, rengeteget gesztikulál, és ez hangban is sok játékosságra ad lehetőséget. Kiváló színész volt egyébként. Egy időben sokat szinkronizáltam, ám egy idő után már csak néhány szerepre hívtak vissza, mert annyi más munkám lett, hogy nem értem rá folyton szinkronstúdiókba járni.
Fotó: MTI / Bugány János
Várkonyi Zoltán a Vígszínházas évei elején mondta önre, hogy „De jó bohóc!”…
Szegedi Erikával és Bárdy Gyurival játszottam egy darabban, előbbi játszotta a feleségem, utóbbi a főnököm. Mondtam a darabban Erikának, hogy ki kell mennem a wc-re, ő meg azt válaszolta, hogy még ne menjek a főnököm miatt. Azt kellett eljátszanom, hogy majdnem bepisilek, és ez nagyon tetszett a közönségnek. Várkonyi épp megnézte az előadásnak ezt a részét – arról volt híres, hogy egyben nem nézett meg előadásokat –, és annyira nevetett a színpad melletti igazgatói páholyból, hogy még mi is hallottuk. Ekkor mondta rám, hogy „Jaj, de jó bohóc!”
Nehezen viseli, hogy vígjátékszínészként tartják számon? Ez kellemetlen skatulya?
Ez egy szakma, és ha az ember a szakma valamelyik részében az átlagosnál jobb teljesítményt képes nyújtani, annak örülni kell. Ez persze nem jelenti azt, hogy mást ne csinálhatnék. Ott van például Kaley Cuoco, aki tizenkét évig játszotta az Agymenők című sorozat egyik főszerepét. Mindenki komikaként ismeri, de múltkor láttam tőle egy filmet, és leesett az állam, hogy milyen drámai alakítást nyújtott benne. A lehetőségeket meg kell ragadni. Láttam már olyan színészt, aki elkezdett bizonyos szerepfajtákat visszautasítani: mást aztán nem kapott, nem is maradt sokáig a szakmában. Ez egy nagyon érzékeny területe a színészi pályának. Igazgatóként ezért is kellett gonddal odafigyelnem a színészeimre. Két-három évente egy színésznek biztosítani kell egy őt előre vivő nagy szerepet, és a köztes időben is méltó szerepeket kell kapnia.
Az igazgatói visszavonulásra lehetőségként tekint? Több ideje lesz új dolgokra?
Ez egy helyzet, amiről tudtam, hogy előbb vagy utóbb el fog jönni. Utóbb jött el. Amikor először megpályáztam a munkát, magam sem gondoltam volna, hogy ennyi éven át fogom csinálni. Persze nem kacagva megyek el, mert ez azért megfogja az embert, de ez így helyes. Egyszer minden véget ér. Tovább kell lépni, át kell adni, és nem keseregni azon, hogy nem én csinálom tovább. Annak viszont örülhetek, hogy nemsoká 78 éves leszek. Pillanatnyilag az a legfontosabb számomra, hogy Herczeg Ferenc Déryné ifiasszony című darabját még megrendezhessem, a másik legfontosabb pedig, hogy a feleségemmel végre megkapjuk az oltást, mert az talán elviszi ezt a szörnyű vészt a fejünk fölül.
