Ha selymet szeretnénk készíteni, ahhoz először is szükségünk van néhány selyemlepkére; ezek egyébként nagyon szép és áramvonalas kis állatok, amelyek bolyhos fehér kültakarójuknak köszönhetően leginkább úgy néznek ki, mint egy Raffaello golyóval keresztezett, futurisztikus, miniatűr vadászgép, vagy valami ilyesmi. Ha minden jól alakul, a nőstény selyemlepkék petéket raknak – egyszerre szám szerint úgy 500 darabot –, amelyekből aztán kikelnek a kis selyemhernyók. A hernyók úgy hat héten át csak leveleket zabálnak, majd egy elegáns selyemgubót szőnek maguk köré, és bebábozódnak, ahogy azt elődeik is tették, körülbelül két héttel később pedig a bábból imágóvá alakulnak, kirágják a gubó falát, a keletkezett lyukon kibújnak és selyemlepkeként élik tovább az életüket.
Vagyis egy ideális selyemlepke-utópiában ezt történne, azonban a selyemkészítéshez sajnos előbb hidegvérrel, de azért lehetőleg gyengéden el kell pusztítanunk az imágót, hogy ne tegyen kárt az értékes anyagban, és miután illően meggyászoltuk, a gubót 90 °C-os vízben kifőzzük, hogy leváljon róla a szilárd szericinréteg, végül meg lefejtjük róla a kb. 400–600 méter hosszú selyemszálat, amelyet aztán kedvünkre szőhetünk, fonhatunk és festegethetünk – és ez így megy már úgy nagyjából 4-5 ezer éve, mióta a kínai császári udvarban – a legenda szerint egy véletlennek köszönhetően – fel nem fedezték a selyemgubó csodálatos tulajdonságait: állítólag úgy történt, hogy Hszi Ling Si kínai császárné valamikor i. e. 2640 körül véletlenül beleejtett a forró teájába egy selyemgubót, ami a hőtől meglágyult és hosszú, finom fonalat eresztett le. Bizonyára tényleg így történt.
A Bombyx mori, vagyis a selyemlepke (Fotó: Wikipedia)
Az anyag csaknem minden korszakban és minden kultúrában igen népszerűnek számított. Bizonyítja ezt többek közt az a nagyjából 1895 és 1905 között készült, századfordulós francia selyemminta-gyűjtemény, amely a massachusettsi Clark Intézet dekoratív művészeti gyűjteményében található, és valóban felér egy valódi műalkotással, noha eredetileg egyáltalán nem annak szánták, hanem afféle prospektusnak, amelynek segítségével eligazodhatunk a selymek végtelen útvesztőjében; minden oldalon gondosan fel van tüntetve az anyagok súlya, a gyártó (vagy a tervező neve), a szín és minden egyéb nélkülözhetetlen információ. De hát hiába, a Belle Époque időszakában valahogy minden hétköznapi tárgy automatikusan olyan szép volt, mint személyesen Giovanni Boldini festette volna (de hogy egy zárójelben rögtön ellent is mondjunk magunknak: érdekes módon ez a selyemminta-gyűjtemény mintha egyszerre emlékeztetne Emily Dickinson precízen lepréselt virágoskertjére, valamint Sophie Taeuber-Arp posztdadaista faliszőnyegeire, szóval két, határozottan nem századfordulós dologra).
