1977-ben egy 49 éves német (nyugatnémet) sörfőzdei alkalmazott, bizonyos Erwin Kreuz úgy döntött, hogy hozzányúl a megtakarításaihoz, és végre valóra váltja régi álmát: ellátogat a távoli, egzotikus vadnyugatra, vagyis konkrétan San Franciscóba. Herr Kreuz az egész életét egy kis bajorországi faluban élte le, és korábban – leszámítva egy rövid svájci kiruccanást – soha nem járt még külföldön. Természetesen angolul sem beszélt egy szót sem, de hát ugyan miért is beszélt volna.
A derék bajor sörfőző tehát októberben repülőre szállt Németországban, és elindult a mesés Kalifornia egyik legturistacsalogatóbb nagyvárosába, a Golden Gate híd, az Alcatraz és az ellenkultúra hazájába, ahol a meredek dombokon özönvíz előtti kábelvasút kanyarog a szép rendben sorakozó viktoriánus házak között, és ahol Steve Jobs és Steve Wozniak éppen egy évvel korábban alapították meg az Apple Computer Company névre keresztelt vállalkozásukat.
Erwin Kreuz (Fotó: bangordailynews.com)
Kreuz gépe először a Maine állambeli Bangorban szállt le, hogy üzemanyagot tankoljon. Bangorról nagyjából annyit érdemes tudni, hogy egy nyugodt, kellemes és kulturált, lakosságszámát és méreteit tekintve kb. Mosonmagyaróvárral összevethető város az Egyesült Amerikai Államok északkeleti csücskében, több mint ötezer kilométerre San Franciscótól. Ja, és itt él Stephen King is, de azért 1977-ben ez még nem számított akkora durranásnak.
Szóval a gép leszállt Bangorban, és az egyik utaskísérő, aki éppen akkor adta le a műszakot, búcsúzóul kellemes San Franciscó-i vakációt kívánt Erwin Kreuznak, aki ezt a gesztust – amúgy teljesen logikusan úgy értelmezte, hogy meg is érkeztek Kaliforniába, szóval rögvest taxiba vágódott, és nekiindult, hogy felfedezze a azt a várost, amelyről már annyit álmodozott. Vagyis, hát majdnem azt a várost. Apró, ám fontos mellékkörülmény, hogy a férfi – hűen a származásához, illetve a hivatásához – naponta rendszerint úgy 15-17 sört ivott meg, ami nyilvánvalóan nem sokat segített a tájékozódásban.
Bangor és San Francisco a Google Mapsen
A gyanútlan Herr Kreuz három teljes napot töltött Bangor messze földön híres turistalátványosságainak felfedezésével: megcsodált például két kínai éttermet (ilyesmik akkoriban még NSZK-ban sem nagyon voltak!), aztán a Penobscot folyón átívelő, kissé rozsdás hidat, amely a várost kötötte össze a szomszédos Brewerrel, valamint csalhatatlan szimatával talált egy remek kocsmát is, ahova a városnéző túrák után be-betért lazítani egyet. Kreuz természetesen nem volt teljesen hülye: egy idő után azért leesett neki, hogy nem pontosan abban a gigászi metropoliszban van, ahová eredetileg készült, hanem valószínűleg annak valamiféle külvárosában. Sajnos azonban ez a felfedezés sem vitte őt közelebb a célhoz, ugyanis a taxisok – ki tudja, miért – nem voltak hajlandóak őt San Franciscóba szállítani, hiába kérte. Az egyre tanácstalanabb férfi a kocsmában próbált valahogy kézzel-lábbal magyarázva némi információhoz jutni, de a nyelvi akadályokon sem ő, sem a pultoskisasszony nem tudott átvergődni. A helyzetet végül egy helyi csehszlovák emigráns, Gertrude Romine mentette meg, aki egész jól beszélt németül, így egyrészt felfogta, hogy mi Herr Kreuz problémája, másrészt meg el tudta neki magyarázni, hogy nem egészen San Franciscóban van, hanem az ország másik végében.
Stephen King háza Bangorban (Fotó: Wikipedia)
És ezen a ponton akár vége is lehetett volna a történetnek, ám az igazán izgalmas csavarok még csak ezután következtek. Az eltévedt bajor sörfőző történetét ugyanis másnap megírta a helyi újság, a rákövetkező napon átvette az országos sajtó, és ahogy az lenni szokott – bizony, még az internet előtti időkben is –, hamarosan már az egész világ tudott róla. A Bangorban dekkoló Erwin Kreuz valóságos híresség lett, és a városban ekként is kezelték:
- Tiszteletbeli tagjává választotta a helyi penobscot indián törzs
- Dalt írtak róla
- Bulit szerveztek az ötvenedik születésnapjára egy McDonald’sban
- Ő lett a bangori Oktoberfest díszvendége
- Megkapta a város kulcsait
- Vendégül látta Maine kormányzója
- Kapott ajándékba egy félhektárnyi földdarabot
- A sajtó állandóan a nyomában volt, és még abból is óriási címlapsztorit kreáltak, hogy megtekintett egy Andre nevű fókát az állatkertben
És egyébként is mindenki nagyon kedvelte a kissé furcsa, ám rendkívül nyájas és udvarias német turistát, aki meg cserébe természetesen el volt ragadtatva a bangoriak vendégszeretetétől, és ezt minden adandó alkalommal szóvá is tette.
Még San Franciscóba – mármint az igazi San Franciscóba – is meghívták, ahol szintén filmcsillagoknak kijáró fogadtatásban részesült: George Moscone polgármestertől megkapta a város kulcsait, a nézők pedig álló tapssal köszöntötték a Cow Palace nevű stadionban rendezett rodeóbajnokságon, ahol stílszerűen egy cowboykalapban jelent meg.
Erwin Kreuz a következő évben ismét visszatért Bangorba, immáron egy teljes hónapra (illetve más források szerint két hétre). Megnyitotta az új bevásárlóközpontot, számolatlanul itta az ingyensöröket a Oktoberfesten, és közben komolyan fontolóra vette, hogy Maine-be költözik. Annál is inkább, mert a németországi munkaadójával időközben kissé fagyossá vált a viszonya: a Schaller sörfőzde ugyanis azt szerette volna, ha a férfi – aki már tényleg minden újságban benne volt a Time Magazine-tól a Bildig – nyilvános szereplései alkalmával reklámozza a sörüket, csakhogy ezért nem kapott volna plusz juttatást (vagy nem eleget), úgyhogy Kreuz megsértődött, és részint naivitásból, részint meg direkt trollkodásból azt nyilatkozta egy német újságnak, hogy ő kizárólag a konkurencia sörét fogyasztja. Már ezzel sem szerzett jó pontot a főnökeinél, és az, hogy pont a német sörgyártás csúcsidőszakában, októberben ment el vakációzni Amerikába, végképp betette a kaput: Erwin Kreuzot kirúgták a Schallertől.
Erwin Kreuz egy amerikai újságban (Fotó: The Town Talk/sfgate.com)
1979 elején még egyszer, utoljára szerencsét próbált Bangorban, de az érdeklődés ekkorra már érezhetően lanyhulni kezdett iránta. Noha felajánlottak neki egy nem túl jól fizető gondnoki állást a bevásárlóközpontban (amit, ugye, pár hónapja még ő nyitott meg díszvendégként), úgy döntött, hogy mégsem kezd új életet a világ másik végén. Búcsúzóul adott még egy interjút a Bangor Daily Newsnak, amelyben elmondta, hogy nincs benne semmi keserűség, és továbbra is nagyon hálás a vendégszeretetért, az eddigi fantasztikus kalandokért, valamint az állásajánlatért, de ez a harmadik út sajnos tévedésnek bizonyult. Aztán hazarepült az NSZK-ba és soha többé nem tért vissza.
Hogy miként alakult a további sorsa, arról sajnos nincs információ: az biztos, hogy a félhektáros maine-i birtoka utáni adót még 1984-ben is befizette. Bangorban pedig a mai napig afféle népmesei hősnek számít.
