Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján alkotó Piero Manzoni(1933-1963) olasz konceptuális művész volt, aki még ebben a műfajban is igazi különcnek számított: rövid, ám annál intenzívebb karrierje alatt az avantgárd (vagy poszt-avantgárd) legvégső határait és legszélsőségesebb formáit kutatta, de közben óriási viccet is csinált az egészből, és egy pillanatig sem vette magát komolyan. Egyszer random járókelőket – köztük állítólag az akkor még nem annyira híres Umberto Ecót – avatott élő szoborrá, vagyis műalkotássá, máskor hosszú (nagyon-nagyon hosszú) vonalakat húzott papírlapokra, de állított ki főtt tojásokat is, szám szerint összesen hetvenet. Szóval egy színes, szórakoztató és érdekes figura volt. Ráadásul ő, a közismert vicc orosz avantgárd művészével szemben, még a zongorába is bele mert szarni.
Vagyis nem pontosan a zongorába.
Manzoni 1961-ben, két évvel a halála előtt alkotta meg talán legizgalmasabb művét,
a konzervdobozba töltött emberi ürüléket.
Ami természetesen a művész saját székletéből készült. Ahogy neve is mutatja: Merda d’artista, vagyis a Művész szara. Az alkotó összesen 90 darab művet gyártott le: a konzervek 4.8 X 6.5 centiméteresek, egyenként kb. 30 gramm székletet tartalmaznak és mindegyik címkén ugyanaz a felirat olvasható négy nyelven, azaz olaszul, franciául, angolul és németül:
- A művész szara
- Nettó tömege 30 gr
- Frissen tartósítva
- Készült: 1961 májusában
A 83-as számú konzerv (Fotó: Wikipedia)
Ezeken kívül egy sorszám, valamint a művész aláírása is ott van a konzervdobozokon, jelezve, hogy eredeti Manzoni-féle szarral van dolgunk, és nem holmi hitvány utánzattal. Abban ugyebár biztosak lehetünk, hogy ha valaki emberi ürüléket állít ki, illetve árul műalkotásként, az valami nagyon határozott és nagyon kritikus állásfoglalást kíván tenni: hogy Manzoni a művészvilágot vagy az úgynevezett fogyasztói társadalmat akarta-e megfricskázni, az nem tudjuk (persze az is lehet, hogy mindkettőt), de az akció bizonyos értelemben nagyon is sikeres volt.
Bár kezdetben még annyira nem csigázta fel a művészetbarátokat a szokatlan konzervdoboz-kollekció, az alkotó halála után alaposan megélénkült az érdeklődés, és lassan minden példány gazdára talált, időnként egészen hajmeresztő árakon: az ezredforduló környékén a Tate Galéria például több mint húszezer fontot fizetett egy doboz szarért. További érdekes csavar a történetben, hogy Manzoni egyik barátja, Agostino Bonalumi 2007-ben elárulta: a konzervekben csupán gipsz van, és nem ürülék. Ezt az állítást viszont nehéz ellenőrizni, ugyanis egy nyitott konzerv – akárcsak egy megrongált márványszobor – jelentősen veszít az értékéből (mondjuk egy Bernard Bazile nevű művész egyszer állítólag félig felnyitott egy ilyen konzervet, de mivel csak valami azonosíthatatlan, alaposan becsomagolt tárgyat látott a belsejében, annyiban is hagyta.)
