Milánói beszélgetés Umberto Ecóval

Egy szép júliusi napon, délelőtt tíz órára vagyunk hivatalosak Umberto Ecóhoz. A Bestseller című MTV-sorozattal éveken át sikertelenül próbálkoztunk nála, mígnem végül idén tavasszal a Könyvfesztivál díszvendégeként gyanútlanul Budapestre látogatott. Ez alkalomból egy négyfogásos ebédet sikerült elköltenem a jobbján, s kulturált táplálkozási szokásaimat látva már nem tudott nemet mondani tervezett olaszországi kirándulásunkra…

Virág az asszonynak…  

Lévai Balázs

Milánó központjában könnyen megtaláljuk a megadott címet, a Castello Sforzesco erődszerű építményére néző, második emeleti lakásában fogad minket. Mint később megtudom tőle, az év jó részét ebben a furcsa alapterületű, hatalmas, zegzugos lakásban tölti, de írni legjobban a Milánótól nem messze található vidéki házában szeret. Eco nagyon barátságos, mosolygós, a keresztnevemen szólít, hiába no, ha valaki tud enni, az tud enni. Biztat, hogy nyugodtan rendezzük át a lakását forgatási igényeinknek megfelelően, s még a Kőrösi András operatőr barátom szemében felcsillanó spontán lakberendezési vágy sem rémíti meg. Nem vitás, kipróbált, a médiamunkások elvetemültségét alaposan ismerő riportalanyba botlottunk. Persze én sem bízom semmit a véletlenre, német feleségének hatalmas csokrot viszek, nem felejtve jeles riporterkollégám intelmét, miszerint híres emberek feleségeit muszáj elkötelezni a nemes ügy mellett. Renate el van ragadtatva a virágtól, kifejti, hogy ilyen szépet csak magyarok tudnak hozni. Szerényen mosolygok, hát igen, jótékonyan hallgatva a tényről, hogy jelbeszéddel adtam az olasz virágosfiú tudtára, hogy egy ugyanolyan csokrot szeretnék, mint az előző vásárló. A rózsa neve szerzője sem panaszkodhat, még el sem kezdődött a nap, máris egy üveg tokaji és némi libamáj társaságában nézheti ablakából a délelőtti milánói csúcsforgalmat. Jobb megalapozni a beszélgetést, sutább kérdéseink is jobb elbírálás alá esnek, ha látják rajtunk az igyekezetet („Buta, buta, de a mi fiunk.”).







Először utolsó regényének (Loana királynő titokzatos tüze) olaszországi fogadtatásáról fecsegek a mesterrel. Minden rendben volt, meséli mosolyogva, a három Eco-gyűlölő kritikus megírta, hogy ilyen rosszat még az életében nem olvasott, szóval, még nekik is tudott meglepetést szerezni. Kedvenc esete A rózsa neve idején történt, mikor egy nagynevű kritikus az egekig magasztalta az akkor kis példányszámban megjelenő könyvet, majd egy év múlva, amikor már ötszázezer eladott példánynál járt a kötet, írt még egy recenziót, hogy ő is ember, ő is tévedhet. Még Umberto Eco sem lehet próféta a saját hazájában.

Umberto Eco Alessandriában, egy észak-olaszországi kisvárosban született, 1932. január 5-én. Tudományos pályafutását középkor-kutatóként kezdte, 1954-ben Aquinói Szent Tamásról írt filozófiai doktori disszertációt a torinói egyetemen. Később vizuális kommunikációt és esztétikát tanított különböző észak-olasz egyetemeken: Torinóban, Milánóban és Bolognában, emellett szerkesztőként dolgozott a RAI-nál és a Bompiani kiadónál. Az évek alatt a szemiotika elismert tudósa lett, ám az igazi világhírt irodalmi munkássága, közelebbről A rózsa neve című regénye hozta számára. A középkori krimit Hollywood is filmre vitte, Sean Conneryvel és Christian Slaterrel a főszerepben. Második regényében, A Foucault-ingában saját gyermekéveit meséli el alteregója, a naiv-cinikus kiadói szerkesztő Jacopo Belbo írásain és emlékezésein keresztül. A tegnap szigete már igazi nehéz, barokk műveltség-regény: egy hajótörött montferratói ifjú elmélkedéseit írja le a 17. századból. Negyedik regénye, A Baudolino egy kedves-ravasz történet egy nagyotmondó fraschetai fiúról, akit Barbarossa Frigyes magához vesz, kitaníttat, majd javakorabeli emberként elmeséli kalandos és csodás eseményekkel kísért élettörténetét egy bizánci krónikásnak. Legutóbbi művében, a Loana királynő titokzatos tüzében egy hatvanas antikváriusról ír, aki egyfajta érzéki amnéziában szenved, ám megpróbálja megkeresni eltűnt személyiségét.

Renate érkezik, kapok egy jó erős kávét, s iszogatása közben finoman magánéleti témákra terelem a beszélgetést. Megtudom, hogy nagyon fiatalon ismerkedtek meg: mikor Eco első műve megjelent németül, akkor találkoztak az ottani kiadóban. Két gyermekük van, egy fiú, egy lány, előbbi tehetséges művész, de nem használja a családnevét, nehogy azzal vádolják, hogy az apja sikereit kihasználva akar előrébb jutni. Míg erről beszél, Eco folyamatosan egy vékony szivarkát rágcsál, de nem gyújtja meg. Már Budapesten is feltűnt eme Rejtő Jenő hőseit idéző szokása, de most már sokkal bátrabb vagyok, s rákérdezek e tevékenység viselkedés-lélektani hátterére.

– Megtiltotta az orvosom, hogy rágyújtsak – ecseteli tortúráját. – Jó, mondtam, akkor nem gyújtok rá. De azt nem mondta, hogy nem vehetem a számba. Így most rágcsálom, mert a nikotinról sajnos, nem tudok lemondani.


– Így egészségesebb? – kérdezem félve.

– Nem tudom – válaszolja –, de legalább nem füstöl, és Renatét sem zavarja. – Diskurzusunk hatására felpattan, és egy üveg mentolos szájvízzel robog vissza. Rövid öblögetés után már készen is van.

Jöhet a fellépés

– Jöhet a fellépés – mondja mosolyogva, és bele is vág. – Velem az a furcsa helyzet – meséli –, hogy kétszer kezdtem el az írói pályát. Amikor az első regényeimet kezdtem írni, még meglehetősen fiatal, úgy nyolc-kilenc éves lehettem. Először nekiláttam a címoldal megalkotásához, nagy, nyomtatott betűket festettem rá, aztán szépen összepingáltam hozzá az illusztrációkat. Ezután kezdtem neki az első fejezet megírásának. De mivel a könyvemnek úgy kellett kinéznie, mint egy kész, kinyomtatott könyvnek, elég hamar belefáradtam, hogy egyenként lerajzoljam a nyomtatott betűket. Így aztán mindig az lett a vége, hogy megírtam az első fejezet első pár sorát, aztán feladtam az egészet. Szóval, ha úgy tetszik, már elég korán rengeteg – sajnálatos módon befejezetlen – regénnyel büszkélkedhettem. Éppen emiatt a módszer miatt, magától értetődő módon, egyszer aztán hosszú időre abbahagytam az egészet. Ez a szünet tíz-tizenegy éves koromtól ötvenéves koromig tartott.

Umberto Eco

– Honnan jött A rózsa neve ötlete? Egyik nap azt mondta, jól van, most már elég az esszékből, jöjjön végre valami mese?


– Egyszer átjött hozzám az irodámba az egyik jó barátom, egy újságírónő, aki elmesélte, hogy egy új, fiatalos kiadóval együtt kitalálták, hogy indítanak egy detektívregény-sorozatot, amelyben csupa olyan szerző rövid műve szerepel, akik eredetileg nem krimiszerzők, hanem mondjuk szociológusok, politikusok, vagy akármi mással foglalkoznak. A kérésemre fel is sorolt néhány nevet, aztán egyszer csak nekem szegezte a kérdést: „Mondd csak, te nem akarnál részt venni benne?” „Hogy én? Dehogyis, mondtam neki. Nem, hiszen nem vagyok én író. Képtelen lennék rá, hogy elmondjak egy jó történetet, abban pedig holtbiztos vagyok, hogy egyáltalán nem tudnék párbeszédeket írni.” Ettől függetlenül azért a hecc kedvéért eljátszottunk a gondolattal, és én – tényleg csak tréfából – valami olyasmit mondtam neki, hogy ha már ilyet írnék, az biztos, hogy egy apátságban játszódna, és minimum ötszáz oldalas lenne. Ő azt felelte, nem lehet, nem férne a keretek közé. Aztán este, ahogy mentem hazafelé, csak nem hagyott nyugodni a gondolat és otthon papírra vetettem A rózsa neve szerzeteseinek nevét. Néhány perccel azelőtt hogy belekezdtem, volt még bennem némi tudattalan félsz, de amint nekifogtam, ez teljesen elpárolgott.








– Hogy viseli a helyzetet, hogy amolyan orákulum lett Itáliában, akinek minden fontos kérdésben kikérik a véleményét?


– Bizony, kicsit vissza kellett fognom a nyilvános életemből. Ma már nem tudok csak úgy elmenni egy új darab bemutatójára vagy egy kiállításra, egy jó mozira, mert folyton odajönnek hozzám az emberek, odadugják a mikrofont az orrom alá, és a véleményemről faggatnak. Ki írja elő, hogy nekem kötelességem ötpercenként bármiről egy okos gondolattal rendelkezni? Rákényszerültem, hogy sokkal csendesebb életet éljek, a barátaim és olyan ismerősök körében, akik nem szegeznek nekem állandóan kérdéseket. Persze nem panaszkodni akarok, ez természetesen nemcsak velem esik meg minduntalan, hanem sok más emberrel is, akik valami miatt, például a könyvük kapcsán ismertek lettek. Hadd meséljek el két illusztris esetet! Egyszer például, azzal hívtak fel, hogy meghalt Greta Garbo. Hogy mi a véleményem erről? Én meg csak néztem. Mondja meg, milyen véleményem lehet ilyesmiről? Vagy nagyon provokatív leszek, és azt mondom: „ó igen, végre, nagyon örülök!”, vagy épp ellenkezőleg, próbálok normálisan reagálni, és elmondom, mennyire sajnálom. De voltaképpen épp olyan ostobaság ez is.

A teljes interjút a Nők Lapja auguszus 29-én megjelenő, 35. számában olvashatjátok! Egyebek mellett kiderül, hogy a mester miért mondja magáról, hogy “nem Chopin, hanem inkább Beethoven vagyok”, és néhány szakmai titkot is elárul…

 

 

 

Még több az e heti Nők Lapjából: • Lang Györgyi nagy-nagy harca » • Műhelytitkok » • Paprika, paradicsom – parádésan! » • Egy különös nap » • Ha már nem a szokásos új tanév jön » • “Gyűlölöm a menstruációmat!” »  • Mi lesz veled, óvoda? » • Akit két anya szült – egy örökbefogadás története »  • Winkler Nóra: „A szerelem a legjobb az életben” »