Két, vagy talán három ember fekszik a Kosztolányi Dezső téren, nehéz kivenni az egymást érő pokrócok alatt elbújt emberalakokat. Az egykori (és egyszer talán újra megnyitó) Tranzit Café teraszán, a hónapokkal ezelőtt felpakolt székek között csak az esőtől védi őket a dizájnponyva, a hirtelen megérkezett áprilisi fagyoktól nem. Amikor előbújnak a teáért, kiderül, négyen vannak, szakállas, nagydarab szószólójuk koordinálja a biciklisfutár-műszakjuk után önkénteskedő aktivistákat, az egyiküknek melegítő tapasz kell, ha van, a másikuknak inkább tea, neki meg csak tüzet adjunk már, ha van. Az öngyújtó nem tartozik a Vitamin Kommandó alapcsomagjába, de azért akad.
„Fiatal volt, jól öltözött a lány, láttam rajta, ha valaki ad egy kis aprót, akkor az ő lesz – vált hirtelen témát a szakállas –, de az csak nézett rám és nézett, és tudod, mit mondott végül?
Ne aggódj, testvérem, pár hét, és én is ott fekszem melletted az utcán.
Ez volt a legszomorúbb mondat, amit valaha hallottam. El is felejtettem tarhálni.”
Koronavírus és kijárási tilalom ide vagy oda, több ezer hajléktalan ember él csak Budapest utcáin. Hogy pontosan mennyien vannak, senki sem tudja, az országban több tízezer hajléktalan él, ám csak töredékük él valóban az utcán, szállón vagy felváltva: ők az igazi fedél nélküliek, akiknek nincs hova hazamenniük este nyolc (illetve most már tíz) után sem, vagyis eleve otthon vannak: a közterületeken.
A Menhely Alapítvány például hétezer fedél nélkül élő embert kérdezett meg legújabb kutatása során, kicsit kevesebb, mint a negyedük él kitartóan közterületeken, a többiek az ellátórendszer szolgáltatásaiban húzzák meg magukat. Nagyon sokan kétlakiak, azaz csak akkor választják a szállókat, ha tényleg az életük múlik rajta (például, ha mínusz tizenöt fok van, mint például most télen), egyébként az utcát választják. Abszurdnak tűnhet annak, akinek van fedél a feje felett, de a hajléktalan emberek számára logikus választás az utca:
tisztább, biztonságosabb és kevésbé káros az egészségre, mint a szállók.
„Régi mantra, hogy a szállókban igenis van hely. Lehet, hogy van, de ha egyszer nem érzik magukat biztonságban, félnek, hogy meglopják őket, vagy elkapnak valamit. Aki már élt kollégiumban, az tudja, hogy bármennyien is vannak, elég egy hülye, aki vegzálja a többieket, és máris mindenki feszültségen él. Találkoztunk olyannal, aki szó szerint azt mondta: az utcán tisztábban tudok létezni.”
Ezt már Havasi Zoltán, a Budapest Bike Maffia vezetője meséli. A rászorulókat (többek közt) biciklikről segítő, pont tízéves szervezet mára az egyik legismertebb ezzel foglalkozó civil csoportosulás, egy bő éve pedig Vitamin Kommandó felkiáltással hetente többször végigtekerik a budapesti utcákat, hogy alapanyagokkal segítsék a fedél nélkül élőket. Nem szendvicset készítenek, inkább odaadják nekik a hozzávalókat, hogy készítsék el maguk: jó minőségű kenyér, sajtkrém, paprika, narancs, víz. A forró teára, maszkra, speciális melegítő tapaszra külön rákérdeznek, kell-e. Mindig kell.
Esténként akár negyven-ötven biciklista is nekiindul, többnyire futárok, akik egy-egy műszak után még vitaminkommandóznak két-három órát. Volt időszak, amikor százan voltak. Az utcákat ismerik, az emberekkel tudnak bánni, akkor is (sőt, akkor pláne), ha a földön fekvő rászorulókról van szó, ám még a legkeményebb pillanatokban is érezni, hogy egy kicsit azért buli ez, sörrel és zenével indítanak, és két megálló közt is belefér pár korty, óvatosan félretolt maszkban. Most csökkentett módban üzemelnek, hetente kétszer nagyjából tucatnyian indulnak el, miután főhadiszállásukon, egy kilencedik kerületi elhagyatott iskolában összekészítik a csomagokat. A profik Pestre mennek, oda kell a rutin, sok helyszínt csak autók közt, villamossíneken, szűk utcákban szlalomozva lehet megközelíteni.
A budai útvonal lazább, oda inkább a nem-futár biciklisták mennek, mint például Andy, a Londonból ideköltözött, multinál dolgozó, minden hajléktalannak széles mosollyal pacsizó arc, lehet, hogy most haza kell költözniük az asszonnyal, mondja, semmi kedve, a londoni privilegizált társaságában szikrája sincs annak az empátiának, ami (szerinte) csak úgy árad a magyarokból. Ott például Bike Maffia sincsen.
Az ember azt hinné, ha körbenéz egy téren, vagy utcán, látja az ott élő (alvó) hajléktalan embereket, de nem, jó eséllyel nem látja. A vitaminkommandós aktivisták rutinosan állnak meg a bokroknál, kapualjaknál, eldugott zugoknál, amelyekről tudják, hogy előszeretettel használja egy-egy „címzett”, esetleg egy egész társaság. Nem tudom, azért nem veszem-e észre a hajléktalan embereket, mert annyira megszoktam a jelenlétüket, vagy azért, mert figyelnek rá, hogy a takarók, pokrócok és szivacsok, amelyek alá bújnak, beleolvadjon a környezetbe. Mindenesetre a
jó estét, ételt, italt elfogadnak?
felszólításra meglepő helyekről bukkannak elő a fejek és a kezek, én és az akciót óvatosan kerülgető járókelők pedig csak néznek, hogy „ja, itt amúgy emberek fekszenek?”. Ők pedig elfogadják, mindenki elfogad mindent, a szendvicseket még álmosan, a teát már élénken, a maszkokért és melegítő tapaszokért pedig már maguktól nyúlnak. Két este alatt hatvan-hetven hajléktalan emberrel találkozunk, a másik csapat még egyszer ugyanennyivel. Csak egyszer hangzik el az, hogy „ha esetleg egy kis alkohol lenne, azt megköszönném”, akkor is inkább poénkodva.
Azonnal kiderül, hogy a beszélgetés legalább olyan fontos, mint maga a csomag. Legkésőbb a tea kitöltésénél mindenkinek megered a nyelve, hol lényegre törően, hol alig követhető nagymonológban mesélik a napjukat, évüket, életüket, csillog a szemük, hogy végre nem csak egymásnak mesélhetnek, a fényképezőgép jelenlétét egy-egy biccentéssel veszik tudomásul. „A törődés a legfontosabb – mondja Havasi –, az, hogy tudják, számíthatnak ránk. A szendvicsben a törődés is manifesztálódik, ha úgy tetszik. Vagy a takaróban, mert azt is kapnak, ha hideg van.”
Tíz éve csinálom ezt és egy kezemen meg tudom számolni, hányan nem fogadták el a csomagot.
„Akkor is komoly mentális probléma lehetett a háttérben.” Bárkivel beszélget arról, mivel foglalkozik, Havasi Zoltán szinte mindig megkapja, hogy „aha, biztos mindenki hozzátok vágja a szendvicset”. „Nem vágja, és ha mégis, az nem a teljes hajléktalantársadalmat minősíti, ahogy egy étterem is lehet jó attól, hogy az egyik pincér éppen bunkó. Jóban vagyunk mindenkivel, aki az utcán él és akivel ismerjük egymást.”
Főleg a tavasz érkezésével lettek többen a közterületen élő hajléktalanok, nem feltétlenül azért, mert a koronavírus miatt elúszott a megélhetésük – meséli Havasi. „Igaz, találkoztunk olyannal, aki kifejezetten a pandémia miatt kötött ki az utcán. Az eleve perifériára szorult embereket igenis érinti a járvány. Láttunk adatokat arról, hogy sokan kerültek szállóra.” A baj inkább az, hogy ahogy jöttek a szigorítások, drasztikusan visszaesett a lakossági bejelentések száma, azaz nem derült ki, ha egy hajléktalan ember rosszul vagy veszélyben van. A kijárási tilalom bevezetése óta pedig végképp a Havasiékhoz hasonló civileken múlik, észreveszik-e, hogy baj van, hiszen szinte senki más nincs az utcán.
„Felértékelődött a szerepünk, mióta 71 százalékkal visszaesett a bejelentések száma. A mínusz tizenötben mindennap az utcán voltunk a többi civil szervezettel, hajléktalanellátó szervekkel és a Fővárossal egyeztettünk, bringások, gyalogosok, autósok együtt járták a várost. Mi tettünk bejelentést, ha találtunk valakit, nem egyszer életet mentett a jelenlétünk.”