Lecsap csapat, Moxie, avagy a vagány csajok visszavágnak, Apaság, Nő az ablakban, A holtak hadserege, Ébrenlét, Igen nap. Csak néhány film azok közül, melyek idén kerültek fel a streamingszolgáltató kínálatába, és a legfinomabb kifejezés, ami eszünkbe jut róluk, hogy megosztóra sikeredtek. Pedig papíron szinte mindegyik érdekesnek tűnt, jellemzően egyetlen mondatban jól összefoglalható sztorival rendelkeztek és rogyásig voltak rakva sztárokkal. Melissa McCarthy, Kevin Hart, Jennifer Garner, Dave Bautista, Amy Adams, Julianne Moore vagy épp Gary Oldman bármelyik nagyszabású mozifilm becsületére válna, így nem csoda, hogy a főszereplésükkel készült filmek is nagy érdeklődést váltottak ki a Netflix előfizetőinek körében. De hogy lehet, hogy ennyire ígéretes sztorikból, ilyen nagy sztárok közreműködésével sokszor még a középszer alsó tartományát is éppen csak sikerül súrolniuk?
Amikor felvetettem a témát a szerkesztőmnek, az első reakciója az volt, hogy „Nemcsak a Netflixes filmek rosszak”, és ebben minden bizonnyal igaza van. Ugyanakkor szinte bármelyik másik filmstúdió vagy streamingszolgáltató választékában nagyobb arányban találhatunk minőségibb kontentet, aminek a hiányát a Netflix egyre inkább az elképesztő mennyiségű új tartalommal igyekszik ellensúlyozni. A Netflix-filmek gyakran rossz minősége és a sorozataik egyre csökkenő színvonala mögött számos ok rejlik. Ezeket járjuk most körbe. De előtte tisztázzunk valamit: nem minden Netflixen található film vagy sorozat a Netflix saját gyártású tartalma: számos filmet vagy sorozatot ők is csak licencelnek más stúdióktól vagy tévécsatornáktól, melyek aztán a saját gyártású tartalmaikkal ellentétben idővel eltűnnek a kínálatukban. Ez a cikk nem ezekről, kizárólag a saját gyártású filmjeiről és sorozataikról (Netflix Originals) szól.
Melssa McCarthy és Octavia Spencer a Thunder Force című filmben (forrás: Netflix)
A mindent felfaló behemót
A Netflix folyamatos növekedési kényszere és tartaloméhsége arra sarkallja a streamingszolgáltatót, hogy ne csak saját maga fejlesszen filmeket és sorozatokat, hanem körbenézzen a piacon is, hogy mi eladó, és ami egy kicsit is vonzónak tűnik, arra licitáljon. Korábban a cég leginkább filmfesztiválok kínálatából válogatott, de a pandémia lehetővé tette számára, hogy a nagy mozistúdióktól is beszerezzen filmeket, akik a mozibemutatók hiánya miatt örömmel váltak meg az eredetileg mozikba szánt portékáiktól, és a Netflix-üzletnek hála nemcsak visszakapták a befektetésük árát, hanem még kerestek is rajta. Csakhogy a stúdiók nem ostobák: azokat a filmjeiket nem adták el, amikben látták a nagy mozisiker lehetőségét, inkább csak azokat bocsátották áruba, melyek vagy nem sikerültek jól, vagy túl kockázatosnak tartották a bemutatásukat. A Netflix gyomra mindent bevesz, ezért egy-két üdítő kivételtől (Mitchellék a gépek ellen, A chicagói 7-ek tárgyalása) eltekintve gyakorlatilag a filmstúdiók selejtjét vásárolták fel, legyen az Kevin Hart komolykodó, drámai próbálkozása az Apasággal vagy épp a minden fronton elrontott domestic thriller, a Nő az ablakban, ami minden létező tesztvetítésen katasztrofális eredményeket produkált. De ehhez még a pandémia sem feltétlenül kellett: amikor a Paramount látta, hogy egy gigászi bukta van náluk a Cloverfield Paradox formájában, felajánlották a Netflixnek, akik azonnal örömmel csaptak le rá.
Nem csak többet, hosszabbat
A Netflix célja, hogy minél hosszabb időre szegezzen téged a választéka elé, és ezért nemcsak minél több, hanem minél hosszabb tartalmakkal állnak elő, hogyha egyszer már megfogtak valamivel, akkor minél tovább maguknál tartsanak vele. Ez a jelenség a filmeknél is előjön, bár ott talán kevésbé zavaró. Nem volt véletlen annak idején, hogy a mozifilmes stúdiók kihátráltak Martin Scorsese Az írje mögül, amikor meglátták egyrészt a tervezett költségvetést, másrészt a három és félórás játékidőt, a Netflixet ez mégsem zavarta. És akkor sem jutott eszükbe megálljt parancsolni, amikor Zack Snyder zombis akció-mókája, A halottak hadserege játékideje két és fél órásra nyúlt. Minden normális stúdió ilyenkor a vágóolló hevesebb csattogásáért kiáltott volna, a Netflixnél ez azonban nem volt gond: legfeljebb a nézők tovább nézik majd. Nagyobb problémát jelent a jelenség a dokumentumfilmek esetében. Egyre több dokumentumfilm készül el a streamingszolgáltató nyomására inkább dokumentum-sorozat formájában. A hosszabb formátum persze néha jól jön, mert emiatt egy izgalmas témában hosszabban merülhetünk el, de jellemzően ez a tendencia inkább azt váltja ki, hogy gyakran érdektelen részletkérdésekkel töltünk el komplett epizódokat, az izgalmas igaz történetek pedig úgy el lesznek nyújtva, mint a rétestészta.
A háttértévézéshez alkalmazkodva
A Netflix tudja, hogy nem a mozivászonra gyárt filmeket, ahol a nézők teljes figyelme övék lehet a sötét moziteremben. Tisztában vannak azzal, hogy az ő nézőik gyakran beszélgetnek, a telefonjukon böngésznek vagy épp játszanak, miközben a háttérben egy Netflix-film megy a képernyőn, így a filmjeik történetmesélése szándékosan faék egyszerűségű. Fontos számukra, hogy a nézők még a figyelmük megosztásával is tökéletesen értsenek mindent, ami a képernyőn zajlik. Nem csoda, hogy épp Adam Sandler volt az első nagy sztár, akivel exkluzív, több filmre szóló szerződést kötött a streamingszolgáltató, hiszen az ő filmjei iskolapéldái ennek.
Az egész családnak
A Netflix az indulása utáni években leginkább az olyan szuperigényes, könnyen darálható sorozataikkal lopta be magát az emberek szívébe, mint a Kártyavár, a Narancs az új fekete vagy a Stranger Things. A niche tartalmak jók voltak arra, hogy megalapozzák a Netflix szakmai jó hírét, azonban ahogy egyre nagyobbra nőttek, már nem annyira az HBO-t vagy az FX-et akarták lekörözni, hanem a cél már az volt, hogy kiszorítsák a hagyományos sugárzású tévécsatornákat, és az emberek helyettük is a Netflixet nézzék. Emiatt azonban a tartalom nagy része olyanná vált, mint amiket egy normális kereskedelmi tévé esti műsorsávjában is néznénk. Már nem annyira az igényes rétegtartalmakat, inkább az egész családnak szóló kontentet részesítették előnyben, ezért is fordulhat elő az, hogy a választék nagy részét már a családi filmek, sorozatok és realityk teszik ki. Az pedig régi törvényszerűség, hogy amikor valaki mindenkihez akar szólni, az valójában nem szól senkihez, és ugyan vannak a szabály alól kivételek, részben ennek köszönhető, hogy ennyi bugyuta, ötlettelen és egy nap alatt könnyedén elfelejthető film és sorozat található a Netflix kínálatában.
Ennyi pénzért ez is jó lesz
Egy Netflix-előfizetés manapság háromezer meg pár száz forintba kerül, és valljuk be, ennyiből egy fővárosi plázamoziban ma már nem jön ki két mozijegy ára. Pont emiatt, amikor moziba megyünk, más lesz az igényszintünk is. Ha közel kétezer forintot áldozunk egy mozijegyre, azért már nagy élményt várunk, egy filmnek tényleg jónak kell lennie ahhoz, hogy azt érezzük, megérte kiadni ennyi pénzt. Ezzel szemben, ha odahaza, a lakásunk nappalijában, mindenféle extra költség (babysitter, popcorn, kóla, parkolóház díja…) nélkül elindítunk valamit az esti lazításhoz, néha már azzal is elégedettek leszünk, ha annyira ébren tudja tartani a figyelmünket, hogy ne aludjunk el közben. Egyszerűen más elvárásokkal közelítünk egy netflixes filmélményhez, mint egy mozishoz, és a streamingszolgáltató nagyon is tisztában van ezzel.
Sok olcsó film
A Netflix algoritmusa ugyanúgy sztárfilmként tud eladni nekünk egy pármillió dollárból forgatott családi kalandfilmet, mint egy 200 millió dollárból forgatott giga akciófilmet. Persze az utóbbi azért több nézőt produkál, hála annak, hogy sok benne a sztár és a sajtóban is többet foglalkoznak vele, viszont annyival azért nem többet, hogy megérje ennyit beleinvesztálni. A Netflix leginkább presztízsből készít időnként méregdrága látványfilmeket is, hogy elmondhassák, ők már valódi moziélményt is tudnak produkálni, és már a mozivászonig sem kell elmenned, ha nagyszabású és látványos filmeket akarsz látni, de a fő terepük egyértelműen nem ez, ők inkább az olyan olcsó, tömeggyártott filmekben utaznak, melyek régebben azonnal megkapták volna a Direct-to-DVD (vagyis csak DVD-n megjelenő) címkét, hiszen ebben a minőségben senkinek sem jutott volna eszébe a mozikban bemutatni őket. A Netflix pedig tudja, hogy jobban jár, ha 200 millióból leforgat mondjuk 6-8 olcsóbb filmet, mint egyetlen igazán nagyot, így inkább – tisztelet a kivételnek – ehhez tartja magát.
Az alkotói szabadság biztosítása
A Netflix híres arról, hogyha egyszer szerződést kötöttek egy alkotóval, akkor hagyják, hogy az illető szabadon dolgozhasson. A sorozatok esetében ez úgy jelenik meg, hogy nincsen pilot (próbaepizód), amit aztán a nézőkön tesztelve dőlhet el, hogy kell-e nekik egy sorozat vagy sem. Ők rögtön teljes évadokat rendelnek be, nincs próba és finomhangolás, itt minden élesben megy. Ez olyankor jól jön, ha egy sorozat csak lassan kibontakozva, több rész alatt képes berántani az embert, viszont a fejlesztésnél komoly hátrányt jelenthet, az alkotók ugyanis nézői visszajelzések nélkül maradva mennek tovább, lerövidül a fejlesztési fázis, emiatt több sorozat egy olyan forgatókönyvvel kerülhet gyártásba, amit egy más típusú hozzáállással valószínűleg tovább fejlesztettek/tökéletesítettek volna.
A Netflix a túl könnyű igenjeit jellemzően azzal kompenzálja, hogy rengeteg sorozatát kaszálja el már az első évad után. A filmek esetében is jellemző, hogy amennyiben a streamingszolgáltató egy filmtervre igent mond, onnantól már szabad kezet ad az alkotójának, és nem jellemző rá, hogy komolyabban belefolyna a fejlesztésbe és a gyártásba. Az ezzel együtt járó alkotói szabadság persze sokak számára vonzó, ugyanakkor számos elsietett, átgondolatlan és nem elég ideig fejlesztett film kerül így ki a kezük alól, egyszerűen azért, mert az alkotóikat nem kényszerítik rá arra, hogy addig fejlesszék a filmjeiket, amíg azok a lehető legjobb formájukat tudják nyújtani.
Az agyonfizetett és agyondolgoztatott showrunnerek esete
A Netflix nemcsak sztárrendezőket, hanem a sorozatokat fejlesztő legmenőbb showrunnereket is próbálja elhappolni a konkurenciától. Ehhez gyakran nagyon mélyen a zsebébe nyúl, így olyan sztáralkotókat tud magához vonzani, mint Shonda Rhymes (Grace klinika, Botrány) vagy Ryan Murphy (American Horror Story, Glee). A több százmillió dolláros szerződéseknek azonban ára van. A Netflix a pénzéért cserébe azt várja, hogy az általa szerződtetett alkotók sorra szállítsák nekik a sikersorozatokat. Ez Rhymes esetében bejött az első nekik gyártott sorozatukkal, a Bridgertonnal, de Murphynél már látszanak a tömeggyártás hátrányai. Míg korábban jellemzően évente két-három produkcióval rukkolt elő, így több időt tudott szánni minden egyes munkájára, addig a Netflixnél csak tavaly kijött három új sorozata (Hollywood, A politikus, Ratched), egy saját filmrendezése (The Prom – A végzős bál) és producere volt még egy filmnek és egy dokumentumfilmnek is, eközben folytatódtak a hagyományos tévécsatornákon sugárzott sorozatai (9-1-1), így nem csoda, hogy ha ennyi munka között oszlik meg a figyelme, már nem tud olyan minőséget produkálni, mint azt megszokhattuk.
Az algoritmusok hatalma
A Netflix a minden keresésünket figyelő algoritmusait nemcsak arra használja, hogy a keresési előzményeink alapján filmeket, sorozatokat vagy realityket ajánljon nekünk, hanem arra is, hogy lássák, milyen típusú filmekre vagy sorozatokra van nagy nézői igény. Így sokszor nem az alapján döntenek arról, szükségük van-e egy filmre vagy sorozatra, hogy mennyire tetszik nekik egy történet, hanem az dönt, hogy az adott sztori, műfaj vagy sztár mennyire illeszkedik a Netflix algoritmusai által mutatott trendekbe. Jól jelzi ezt, hogy amikor hatalmas sikert aratott a kínálatukban a Madarak a dobozban című Sandra Bullock-os disztópiás horror (ami már eleve a Hang nélkül másolata volt), a streamingszolgáltató kínálatát elárasztották annak különféle másolatai, legyen az a Cargo vagy a Silence. Emiatt lehet az, hogy sokszor egymásra túlságosan hasonlító, túlzottan ismerős filmek vagy sorozatok kerülnek elénk, ezért hiába a nagy választék, mégis gyakran érezzük azt, hogy a kínálat túl szűknek hat.
