Mint az közismert, az akkor már közel harmincéves, azaz szórakoztatóipari mércével mérve valóságos matuzsálemnek számító, korábban közepesen sikeres countryzenészként tengődő Bill Haley, és zenekara, a Comets 1954-es Rock Around the Clockja volt az első igazi rock and roll-sláger, ami aztán világméretű őrületet okozott (mondjuk nem rögtön, hanem csak miután bekerült az 1955-ös Blackboard Jungle című filmbe), és ezzel tulajdonképpen új korszakot nyitott a – nevezzük így – szórakoztató zene, illetve az ifjúsági kultúrák történetében: azaz egyszerűbben fogalmazva megszületett az, amit úgy hívunk, hogy popzene. De persze távolról sem Rock Around The Clock volt az első rock and roll szám.
Azzal együtt sem, hogy Bill Haleyék verziója amúgy egy feldolgozás: a dalt még 1952-ben írta két profi zeneipari szakmunkás, Max C. Freedman és James E. Myers, és igazából maga az alapanyag már a maga idejében sem számított olyan őrületesen eredetinek, hisz ezt az úgynevezett 12 ütemes blues-formulát már jó ideje nyűtték az amerikai country, illetve rhythm and blues-dalszerzők. A dalra állítólag erősen hatott a countrysztár Hank Williams első slágere, az 1947-es Move It On Over, amit viszont a delta blues atyjaként is emlegetett Charley Patton egyik dala, az 1929-ben rögzített Going to Move to Alabama inspirált, aminek meg alighanem egy másik bluesénekes-gitáros, Jim Jackson két évvel korábbi szerzeménye, a Jim Jackson’s Kansas City Blues volt a legközvetlenebb előképe – és így tovább. Ha felgombolyítanánk az egész családfát, előbb-utóbb talán a szakrális mezopotámiai hárfazenéig is eljutnánk.
Bár a fenti dalokat is tekinthetjük afféle ős-rockandrollnak, azért vannak a műfajnak ennél sokkal direktebb előzményei is. A korai próbálkozások közül mindenképpen érdemes megemlíteni például a Washboard Rhythm Kings követethetetlen tempóban száguldó Tiger Ragjét 1932-ből, Pete Johnson és Joe Turner sodró boogie-woogie-zongorázásra épülő 1938-as Roll’Em Pete-jét vagy egy évvel későbbről a szédületes szaxofonszólóba fulladó Flying Home-ot Lionel Hamptontől.
A negyvenes évek második felére pedig aztán nagyjából meg is született a műfaj a maga teljes pompájában, csak még nem volt neki külön neve: hallgassuk meg mondjuk Louis Jordantól a Caldoniát, Jack Guthrie-től az Oakie Boogie-t, Wynonie Harristől a Good Rockin’ Tonightot vagy Jimmy Prestontól a Rock the Jointot – mai füllel ezeket a nyers, vad és táncra ingerlő felvételeket gyakorlatilag lehetetlen megkülönböztetni az igazi – vagyis az ötvenes évekbeli – rock and roll-számoktól. És ugyanez áll a detroiti szaxofonos, Wild Bill Moore korai munkásságára is, aki olyan kislemezekkel robbant be 1945 és 1948 között, mint a We’re Gonna Rock, a Boulevard Boogie vagy az a darab, aminek egyszerűen csak annyi volt a címe, hogy
Rock And Roll.
Ez a kifejezés egyébként tengerészeti szakzsargonként kezdte fantasztikus karrierjét évszázadokkal ezelőtt, eredetileg ugyanis a hajók előre-hátra (rock), illetve oldalirányú (roll) mozgását nevezték így a matrózok. A rock és a roll aztán az amerikai fekete közösségek nyelvében is felbukkant, de persze akkor már semmi köze ne volt a hajózáshoz. Egyrészt a vallási elragadtatás állapotára utalt, másrészt pedig a ritmikus mozgásra, azaz elsősorban a táncra, illetve, igen, a szexre – szóval nem csoda, hogy a frázis a két világháború közötti időszaktól kezdve számos dalszövegbe is bekerült.
Viszont Wild Bill Moore ominózus kislemezének megjelenéséig ebben a formában egy dal címében sem szerepelt; szóval nevezhetjük ezt akár egy kisebb poptörténeti mérföldkőnek is (a teljes képhez azért hozzátartozik, hogy a Boswell Sisters nevű – amúgy fehér lányokból álló – vokálegyüttes 1934-ben már lemezre vett egy Rock and Roll című szerzeményt, ám annak zeneileg semmi köze nincs a műfajhoz, és a dalszövegben is a tengerészeti értelmében használja a kifejezést. Illetve Wild Bill Moore-ral nagyjából egy időben egy másik szaxofonos, Paul Bascomb is megjelentetett egy dalt Rock and Roll címmel).
És hogy mi köze mindennek a magyarokhoz? Hát, csak annyi, hogy Wild Bill Moore lemezeit a fekete zenékre specializálódott Modern Records adta ki, amelynek alapítói és vezetői az árulkodó vezetéknevű, magyar zsidó származású Bihari testvérek voltak: Lester, Jules, Saul és Joe. Igaz, ők már Philadelphiában látták meg a napvilágot, azonban a szüleik még Budapestről vándoroltak ki az Egyesült Államokba valamikor a századforduló környékén, szóval részünkről simán megkaphatnák a magyarigazolványt.
Az 1945-ben, Los Angelesben alapított Modern Records igen fontos szerepet játszott a rock and roll korai történetében, és még az ötvenes években is bőven tartani tudta magát: itt kezdte pályafutását többek közt Etta James, John Lee Hooker, BB King és Elmore James, illetve itt dolgozott tehetségvadászként a fiatal és még nem teljesen pszichopata Ike Turner. És ugyebár itt jelent meg Wild Bill Moore utólag akár valamiféle kiáltványként is értékelhető Rock and Rollja, aminek a címe ráadásul a legifjabb fivér, a 2013-ban, 88 éves korában elhunyt Joe Bihari fejéből pattant ki, saját bevallása szerint mindenféle tudatosság nélkül – csak úgy eszébe jutott, bizonyára azért, mert jól hangzott. Szóval végső soron ez is magyar találmány, akárcsak a Batman, a Walkman vagy a homoszexualitás.
Az új műfajt csak az ötvenes évek legelejétől kezdték rock and rollnak nevezni: a keresztapa a legendás clevelandi rádiós, valamint gyakorló alkoholista, Alan Freed volt. Az első valódi, minden elengedhetetlen stílusjegyet felvonultató rock and roll-szám – vagyis amit általában annak szokás tartani – pedig az 1951-es Rocket 88 volt Jackie Brenstontól és a már emlegetett Ike Turnertől.
Kapcsolódó cikkeink:
- Autó- és motorbalesetben meghalt szerelmes kamaszokról szóltak az ötvenes-hatvanas évek legnagyobb slágerei
- Több mint kétezer magyar gramofonlemezt hallgathatunk meg az interneten
- A Beatrice slágere és az indiszponált csirke is letölthető a BBC hangarchívumából
kiemelt kép: Gilles Petard/Redferns
