Legutóbbi könyve, a Drága barátaim, kedves majmok a pandémia alatt íródott, és az első fejezet is a “Járványidők” címet kapta. Hogyan változtatott meg minket az elmúlt másfél év?
Alapvetően sehogy, de tény, hogy megváltoztak az eszközeink. Régen, hogyha valakinek valamilyen bánata volt, azt egy kis közösségen belül mesélte el, a mai időkben viszont mindenki mindenről gyorsan értesül, miközben senkinek sincs elég ideje, tudása, kedve ahhoz, hogy ellenőrizze ezeket a híreket, amik eljutnak hozzá. Ezekből azonban újabb vélemények, újabb hírek keletkeznek, és belemegyünk egy kaotikus kommunikációs helyzetbe, ahol nagyon nehéz eldönteni, hogy mi az, amit el lehet hinni és mi az, amit kétkedéssel kell fogadni. Az embereknek még meg kell tanulniuk, hogyan kell ezekkel az új eszközökkel bánni, fel kell tudni tenni a megfelelő kérdéseket. Hogy egy példát mondjak: beszélnek arról, hogy bizonyos oltások nem adnak védettséget, de nem a védettség, amit mérnek, hanem bizonyos antitest jelenlétét, ám ez csak egy része a védettségnek. A jó kérdés ebben az esetben az, hogy mit is mér pontosan az a svájci teszt. A kínai vakcina után sokaknál indult el az antitestek termelése, másoknál pedig nem. Arra, hogy egyáltalán nem indult el semmi, arra viszont nincs bizonyíték, csak a védettségnek azon részéről tudjuk ezt kijelenti, amit az adott teszt mér. Kétszáz éve használunk már vakcinákat, és eddig nem akartuk tudni ennyire pontosan, milyen eredménnyel jár, ha valakit beoltanak, de azt tudjuk, hogy nincs gyermekbénulás, nincs diftéria, nincs szamárköhögés, mert kötelező az oltás, és ezek a betegségek tulajdonképpen eltűntek. Most jött új vírus, ami kis százalékban nagyon kellemetlen tünetekkel jár, sőt, bele is lehet halni, és ami ellen szintén a vakcina segít. A szakértők viszont nagyon óvatosan fogalmaznak, és az jár a fejükben, hogy a többi szakértő nehogy azt gondolja, hogy nem értenek hozzá. Az összes lehetséges dolgot felsorolják, de ugye semmi sem biztos, és akkor ezután, aki nem ért hozzá, döntse el, hogy ebből mit hisz el. Persze ez nemcsak a vírus esetében van így, hanem például bármilyen gazdasági, politikai kérdésben is. Az interneten persze rengeteg választ kapunk, de komoly probléma, hogy kiválasszuk, mi igaz és hihető. Azt gondolom, néhány évtized kell ahhoz, hogy az emberek megtanulják, hogyan kell kezelni az ilyen információtömeget.
Hogyan lehet erre megtanítani az embereket, át kell-e alakítani ehhez azt, hogyan tanulunk, tanítunk? Ha csak Magyarországot nézzük, akkor sokszor hallani, hogy a lexikális tudás helyett nagyobb hangsúlyt kellene fektetni arra, hogy a gyerekek megtanuljanak tanulni, önállóan gondolkodni.
Az oktatásnak ebben óriási szerepe van, és arra kell megtanítani a gyerekeket, hogy kérdéseket tudjanak megfogalmazni. Vegyük a természetgyógyászatot, bizonyos szempontból tudnak hasznos dolgokat ajánlani, de fontos tudni, hogy hol lehet megnézni, hogy az a csodaszer tényleg hasznos-e vagy csak állítják róla. Az iskolai tananyagban annak is benne kellene lennie, hogy honnan is ismerhetjük fel a jó reklámot, és hogyan néz ki az, amikor be akarnak csapni. Nagyon sok elképesztően ostoba reklám van, és néha nem lehet kitalálni, hogy mi a cél, mit hirdetnek. Ez is hozzájárul a káoszhoz, mert ha az ember ott ül a tévé előtt, akkor nem áll fel a reklám miatt, hanem bambán néz, miközben a fejében azért megmarad, amit látott. Régebben persze nagyon nagy szerepe volt az oktatásnak, az iskolának, manapság mindig a napi információ a fontos, nem a tegnap tanultak – az már nem számít. De ezen nem keseregni kell, ez egy állapot, amit kezelni kell, igaz, ez lassú lesz, évtizedekig tarthat.
Csányi Vilmos biológus, etológus (Fotó: Pál Anna Viktória)
Sok szó esik a könyvben a hiedelmekről. A hiedelem szónak – számomra legalábbis – van egy negatív másodlagos jelentése.
Amióta Tóth Balázzsal megírtuk a Hiedelmeink című könyvünket, azóta küzdünk azzal, hogy az emberekben ez a kifejezés negatív érzéseket kelt, de sajnos nincs rá másik jó szó. Azt kellene a társadalomnak megérteni, hogy az emberi gondolkodásnak a hiedelem az alapja. Látunk egy növényt vagy egy állatot, és elkezdünk beszélni néhány emberrel róla, így keletkeznek a hiedelmek, hiszen amikor mesélünk valamiről, akkor nem tudjuk százszázalékos pontossággal visszaadni azokat a tényeket. De hogy egy másik példát mondjak, ha egy gyógyszer után jobban érezzük magunkat, akkor ezt el tudjuk mesélni, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az a gyógyszer hatott. Ennek ellenére a hiedelmek továbbítódnak, ha halljuk, hogy valakinek milyen jót tett a gyógyszer, akkor kezdjük elhinni, hogy valóban jó. Minden bizonytalan, de nem az a megoldás, hogy elfordulunk a hiedelmektől, hanem megtanuljuk kezelni azokat, a természettudományok is így működnek, hiszen maguk a tudományos elméletek is hiedelemből születnek, de megvannak a szabályok, hogyan lehet ezekből tényeket faragni. Minden közösség működésének fontos része a hiedelmek ellenőrzése, hogy kit kérdeznek meg, hány embert, milyen embert, ettől függ, mennyire lehet rajtuk finomítani. Ma csupa olyan dolog történik, amit ha ősi időkben látnánk, csodának gondolnák: például az, hogyan működik az áram, már nem hiedelem, hanem tény. A legfontosabb, hogy mindig bizonyítékokkal legyen körülvéve, amit elhiszek. Ha valaki azt állítja, hogy kis zöld emberek varázsitalokat osztogatnak, akkor megkérdezhetjük, hogy van-e fénykép, ha van fotó, akkor azt, hogy nem hamisították-e meg, mikor jönnek legközelebb, így alakul ki mit hiszünk el, és mit nem.
A járvány alatt úgy tűnt, hogy az áltudományok népszerűbbek lettek. Miért fordultak el sokan a tényleges tudománytól vagy miért tűnik úgy mintha elfordultak volna?
Pontosan tudjuk, hogy hogyan működik a tudomány, csak nem hisszük el. Rengeteg olyan csodaszert ajánlanak, ami azt ígéri, hogy szépek leszünk, visszafiatalodunk tőle, de amik mögött nincsen tudományos bizonyíték, és ha az ember utánaolvas, akkor rájön, hogy nem így működünk. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem lesznek olyan szerek, amik visszafordítják az idő kerekét, a kérdés az, hogy amiket most kapni, azoknál igazak-e ezek az állítások. Ha ezeket bizonyítékokkal tudnák alátámasztani, akkor biztosan mutogatnák azokat, ahelyett azonban arra kérnek, hogy higgyük el, amit állítanak. Mi pedig általában elhisszük, amit mondanak. Persze mindenki rendelkezik nagyjából leírható valóságérzettel: ha azt mondják, hogy kint szárnyas ufók repkednek, de kinézek az ablakon, és látom, hogy azok csak varjak, akkor nem fogok hinni a földönkívüliekben. De még a legokosabb embernél sem olyan éles a határ, mert biztos van olyan terület, amihez nem ért. Ez a modern életnek az izgalma és kihívása. Ez a vírus jól megmutatta, hogyan működik a világ: először arról szóltak a hírek, hogyan van egy kellemetlen vírus, majd villámgyorsan lettek vakcinák, de közben jöttek a hiedelmek, kell maszk, nem kell, árt, nem árt, melyik a jó, melyik használ, majd ugyanezen végigmentünk a vakcinákkal is. Ilyen a természete a hiedelmeknek, és ma már ha megnézzük, akkor sokkal okosabbak vagyunk mint másfél évvel ezelőtt. Az a lényeg, hogy dolgok idővel megoldódnak, csak az ember türelmetlen. Ami régen más volt, hogy az emberek akkor a tradíciókra támaszkodtak, egy közösségnek valamiről volt véleménye, egy hiedelem, amit sok generáción keresztül megerősítettek. Ez a világ megszűnt, hozzá kell szokni, hogy minden labilis, minden átalakul.
Tény, hogy mai modern embernek hihetetlen mennyiségű (új) információval kell megküzdeni, ez megkönnyítette vagy megnehezítette a helyzetünket?
Nagyon nehéz összehasonlítani a múltat a jelennel. Régen kis csoportokban terjedtek a betegségek, és ugyan mindenki ezerféle gyógynövényt ismert, de elszigetelt volt a tudás. Manapság már nem ismerjük ezeket a növényeket, de mégis kényelmes helyzetben vagyunk, mert van közegészségügy, mert vannak vakcinák, és ha felüti a fejét egy járvány, a társadalom azonnal reagál és intézkedik. Szóval egészen mások lettek a problémák, de ha egy embert nézünk, akkor a helyzet ugyanaz, bizonyos dolgokat tudunk, bizonyos dolgokat pedig nem. De ott van az embernek az a nagyon jó tulajdonsága, hogy tud alkalmazkodni az adott környezethez: aki sivatagban él, nem megy el 1000 kilométerre azért, mert ott majd nem lesz olyan forróság, hanem kitalálja, honnan lehet vizet szerezni, hogyan lehet védekezni a körülmények ellen, és ugyanazt teszi az is, aki a sarkkörön él, ő sem akar leköltözni a trópusokra, hanem megoldja, hogyan legyen egy kis kunyhója, ahova behúzódhat a hideg elől. Az ember abban különbözik az állatoktól, hogy míg utóbbiak mindig megkeresik a nekik megfelelő környezetet, és csak ott életképesek, az ember viszi magával a kultúráját, és mindenhol képes olyan körülményeket teremteni, hogy képes legyen megélni és szaporodni.
Gyakran olvasni arról, hogy a fiatalok közül sokan a klímaválság miatt elgondolkoztak azon, hogy nem vállalnak gyermeket.
Ha csak azt nézzük, hogy valaki szeretne-e gyereket vagy sem, akkor ez nem igazán számít, ez nagyon pici hozzájárulás. Ha százmilliók döntenek egyformán, az már más. Ha egy társadalom fejlettségi szintje alacsony, sok gyerek van, és amikor javul az életszínvonal, akkor a gyerekek is fogynak, vagyis a szülők a reprodukciós ráta alatt vállalnak gyermeket. Így viszont jön egy olyan kínos periódus, amikor sok öreg és kevés fiatal lesz, a rendszernek ezt valahogy túl kell élni, ilyenkor valahogyan serkenteni kell a gyermekvállalást. Ott van példának Kína, ők sikeresen megállították a népességnövekedést – nem volt egyszerű, erőszak kellett hozzá- , de most kétségbe vannak esve amiatt, hogy nem lesz elég gyerek, nem lesz munkaerő, és támogatni kezdték, hogy több gyerek szülessen. Ha a Föld népességét nézzük, most nyolcmilliárdan vagyunk, miközben sokan mondják, hogy a kétmilliárd az optimális. A népességnövekedés tetőzni fog, de hogy mire áll vissza, nehéz megmondani, ez nagyon bonyolult társadalmi kérdés, ezt menet közben kell megoldani. Mert hiába gondoljuk el, hogy mi lenne a szép és a jó, a hozzávezető út az érdekes, és ha valaki csak a szépről tud mesélni, de arról nem, hogyan érhetjük ezt el, akkor az nem több mint mese.
Fotó: Pál Anna Viktória
A környezetvédelem kérdésében sokszor felmerül az egyének és vállalatok, valamint a politika felelősségének a kérdése, ki az, aki valóban tehet azért, hogy elkerüljük a katasztrófát.
Az emberek számára annyira fontos a közösség, hogyha van valami, ami lehetővé teszi, hogy egy közösség részei legyenek, akkor szívesen megcsinálják: szeretünk egy országhoz, nemzethez, földrészhez tartozni. Ha az ország vezetői össze tudják kötni a klímaváltozást azzal, hogy tenni ellene a haza érdeke, az hasznos lehet. Régen az volt a hazafias cselekedet, ha rohantunk a háborúba, öltük az ellent, és ha mi is meghaltunk, az maga dicsőség, ma pedig az lenne a hazafias, ha megpróbálnánk csökkenteni a károsanyag-kibocsátást. Ezt persze úgy kell átadni a társadalomnak, hogy az elfogadható és érthető legyen, nyilván nem az a megoldás, hogy egy diktátor mondja, hogy mi legyen, olyan megoldás kell, amit az emberek őszintén elfogadnak és elhisznek. Az világos, hogy az ipari termelés az túlságosan felfutott, és míg a gyerekkoromban a régit becsültük, ma már azt sugallják az embereknek, hogy vegyenek mindenből újat, és dobják ki, ami régi. Azt akarják elhitetni velünk, hogy korlátlanok a lehetőségeink, de ez egyszerűen nem igaz. Az uralkodó nézet az, hogy a piacot nem szabad bántani, mert az mindent tud, de látjuk, hogy ez hozott minket ebbe a kellemetlen helyzetbe. És nem az a válasz, hogy a termeléssel teljesen le kell állni, a két véglet között megtalálni az optimális arányt, az emberi kreativitást bizonyos területekre be kell engedni, a termékek felesleges halmozását pedig el kell kerülni. De hihetetlenül nehéz nyolcmilliárd embert rábeszélni a változásra, mert egy csomóan nem lennének hajlandók rá, szerintük azt csinálhatunk, amit akarunk, mert szabadok vagyunk. Azt kell megérteni, hogy a szabadság is csak egy hiedelem, minket is kötnek a fizika és biológia törvényei, és ezek között kell lavírozni úgy, hogy a kultúránkat megtartva boldoguljunk. A legnagyobb probléma az, hogy míg a kis közösségek mindenkinek meg tudták mondani, hogy miért élnek, mi a feladatuk, most az embereknek hiányzik egy olyan hiedelem, ami megmondja, hogy mi az életük értelme, hogy ehhez mit kell csinálni. És biztosan lehet olyan hiedelmeket találni, melyek az embereknek az értelmes élet lehetőségét biztosítják anélkül, hogy szennyezik a bolygót, a környezetet, mert a nyolcmilliárd ember közül nagyon kevesen vannak azok, akik úgy gondolják, mindent lehet, és csak akkor boldogak, ha repülhetnek az űrbe, mint az Amazon volt elnöke. Nem szabad azt sugallni, hogy erre mindenkinek lehetőség lesz, hogy csak egy kis idő, és te is repülhetsz. Repülni hülyeség.
Amikor néhány nap különbséggel Richard Branson és Jeff Bezos is űrutazásra indult, valahol olvastam egy vicces kommentet, ami szerint nem az igazi bátorság, ha valaki “elmenekül” a bolygóról, hanem az, ha valaki itt marad.
Amennyit arra kellene áldozni, hogy egy másik bolygón élni lehessen, ugyanannyit kellene áldozni arra, hogy itt élhetők maradjanak a körülmények. Más bolygók meghódítása a mesék világa, ebben nem hiszek, de az emberiségnek szüksége van egy olyan vízióra, hogy na, akkor megyünk egy másik bolygóra, és biztosan boldogok lesznek, ha majd a tévé előtt ülve nézik a marslakókat. Szóval egy bizonyos mennyiségű időt és pénzt persze érdemes erre fordítani, mert érdekes és jópofa dolog, de nem lehet azt gondolni, hogy ez a megoldás, azt itthon kell keresni. Fontos, hogy mindenkinek legyen egy olyan életcélja, egy olyan életgyakorlat, ami segít abban, hogy a Föld élhető legyen.
Miközben azt gondolnánk, hogy az olyan, az egész világot érintő válságok, mint mondjuk a pandémia, közelebb hozza az embereket, a közösségi oldalakon nem szokott jól végződni, ha a különböző véleménybuborékban élők találkoznak, de mintha a fizikai térben is türelmetlenebbek lennének az emberek. Tényleg az ellenkezője történt annak, amire sokan számítottak?
Az, hogy a véleménybuborékok nem azonosulnak egymással, hanem konfrontálódnak, teljesen természetes, de nem gondolom, hogy az embereket nem hozta volna össze a válság. Az egész világon használják a vakcinákat, az egész világon hordják a maszkot, az egész világon vannak korlátozások. Ez, még akkor is, ha csak 200 évet megyünk vissza, elképzelhetetlen lett volna, ez a fajta globális közös viselkedés nem volt jellemző, az országok között vagy nem volt kapcsolat vagy nem törődtek egymással.
Miközben globálisan léptünk fel, a pandémia még láthatóbbá tett egy másik járványt, ez az elmagányosodás problémája.
Megnyugvást a közösségek tudnak adni, és az a baj, hogy túlságosan egyszemélyes társadalommá váltunk. Azt kellene szorgalmazni, hogy legyenek olyan csoportok, közösségek, melyek ennek az egyedüllétnek borzalmait tudják csökkenteni. Tessék csoportokat, közösségeket csinálni, akkor is, ha azok nem százszázalékosan működnek, hanem időnként felbomlanak, és újak jönnek létre helyettük. A rendszerváltás előtt volt egy mozgalom, a fiatalok rájöttek, hogy ott vannak a betonházak alagsorai, ki vannak festve, ki vannak fűtve, de senki nem használja őket, ezért elkezdték közösségi térként használni. Már 4000 ilyen csoport volt, amikor a pártközpont úgy döntött, betiltják ezeket. Ugyan két-három évvel később megtörtént a rendszerváltás, de ez a mozgalom nem kapott újra életre, az alagsori helyiségeket kiadták. Ha a társadalom akarja, akkor az államnak vagy az önkormányzatoknak kellene megteremteni a lehetőségeket arra, hogy közösségek alakuljanak, és nem olyan emberekre kellene róni ezt a terhet, akik már éppen a fizetésük végén vannak. A kapitalizmus számára a piac fontos, és nem a közösségek, de számtalan példa van arra, hogy központilag finanszíroznak olyan dolgokat, amire a társadalomnak szüksége van, ilyen az általános orvosi ellátás, a közoktatás, és így tovább. Nem baj, ha a közösségek egy része vallási közösség, de nemcsak prédikálni kell, hanem aktívan tenni érte. Franciaországban teljesen szétválasztották az államot és az egyházat, utóbbit a hívek tartják el, rákényszerítve az egyházat, hogy közösségeket építsenek. Egy teológus barátom szerint, aki kint él, ez a modell nagyon sikeres lett, tele van az ország olyan közösségekkel, amelyek nem hivalkodnak, nem akarnak nagyok lenni, de nagyon jól elvannak így is. Az a fontos, hogy a társadalom felismerje a problémát, és tegyen ellene. Nem azon kell siránkozni, hogy mennyire magányosak vagyunk, ezt tudjuk. Azon kell siránkozni, hogy mennyire nincsenek közösségek, miközben a társadalom elég gazdag ahhoz, hogy megteremtse a lehetőségeket.
Fotó: Pál Anna Viktória
Még egy jelenség, ami már a pandémia előtt elkezdődött, és amire az elmúlt másfél év csak ráerősített: egyre vonzóbb a vidéki élet a városban élők számára, néhány évvel ezelőtt ön is leköltözött a Balatonra. Mi lehet a mozgatórugója ennek?
A városok túlzsúfoltak, míg vidéken jó levegő, nyugalom vár, és ha tényleg egyszemélyes társadalommá váltunk, akkor városi létnek nem sok értelme van, hiszen akivel akarjuk, az interneten keresztül is tudjuk tartani a kapcsolatot. Ha a negyvenes éveimben járnék, akkor persze nem biztos, hogy rászánnám magam arra, hogy vidékre költözzek, szeretnék ott lenni a nyüzsgés közepén, de ha az ember már idősebb, akkor ez jó megoldás. És – ha már az ember szeret elméleteket gyártani – egy olyan társadalomban, ahol sok a vidéki közösség, végre kialakulhat a Kertmagyarország, amit Németh László álmodott meg. Sokak számára ez ma is megoldás lenne: miközben tartaná a kapcsolatot a várossal, része lenne egy olyan közösségnek, ami segítené a vidéki életét.
“Az állat az emberben”, ez az egyik fejezet címe, amit meg is lehetne fordítani, a kutyákról ugyanis azt írja, hogy a magunk képére formáltuk őket, és aki megosztja az életét egy kutyával, azt tapasztalhatja, hogy úgy viselkednek mint a két-három éves gyerekek. Akkor ők már majdnem emberek?
Nem, az embereknek egykilós agya van, a kutyáknak pedig 50 gramm, így ez lehetetlen lenne, de tény, hogy az emberéhez hasonló tulajdonságok jelentek meg náluk. Az emberek vonzódnak egymáshoz, és a kutyák is – szociális értelemben – vonzódnak hozzánk, szinte jobban mint a fajtársaikhoz. A kutyák ráadásul utánoznak minket, vagyis figyelnek minket, és igyekeznek bizonyos dolgokat ugyanúgy csinálni, mint mi. Illetve számukra is nagyon fontosak a rítusok, úgy lehet őket megtanítani új dolgokra, ha rítusokat ajánlunk fel. A rítus tulajdonképpen a nyelv primitív elődje és mindennapjaink tele vannak tűzdelve velük, például, hogy mit csinálok ébredés után, hogyan indulok munkába és így tovább. Ha valakit kivesznek a megszokott környezetéből, az általában nagyon kellemetlenül érzi magát, mert így elszakítják a rítusaitól.
Elképzelhető, hogy a kutyák a jövőben még több, az emberéhez hasonló tulajdonságokra tesznek szert?
A mi munkánk nyomán egyre több kutyákkal foglalkozó kutatási projekt van, és nagyon érdekes dolgok derülnek ki. Kollégám, Topál József a minap mesélt arról, hogy kutyánál is ki lehet mutatni olyan tüneteket, amelyek az autizmusra utalnak, és vélhetően fel lehet majd őket használni az autizmuskutatásban. Egy másik remek kollégám, Kubinyi Enikő idős kutyákkal foglalkozik, és az ő megfigyelései szerint az öregedés terén is vannak hasonlóságok az emberek és a kutyák között, így gyorsan és kényelmesen lehet majd olyan kutatásokat végezni, amelyek az öregedéssel kapcsolatosak.
A könyv utolsó része a nemekkel és nemiséggel foglalkozik humoros megközelítésben. Többek között azt írja, hogy az ember a legszexuálisabb faj, csak nem szereti, ha erre emlékeztetik, és a gyermekeknek sem szívesen beszél erről. Az ún. gyermekvédelmi törvény miatt a szexuális felvilágosítás kérdése most megint előtérbe került. Ön szerint hogyan kellene ezt csinálni, hogyan kellene foglalkoznunk a szexualitás témájával?
Az államnak nem kellene beleszólni, de a szülőkre sem lehet rábízni teljesen. Egy 14-16 éves gyereknél, akinél felmerülnek a szexualitással kapcsolatos problémák, nem biztos, hogy a szülő tudja a legjobb megoldást nyújtani. Tehát ez a törvény egy baromság. A pedofíliát természetesen nagyon komolyan kell venni, de nem összevonva mással. Ami a homoszexualitást illeti, George Murdock néprajzi atlasza sok ezer kultúra ismérveit tartalmazza, és az derült ki belőle, hogy a kultúrák 50-60 százalékban ez elfogadott és megvan a maga funkciója, 20-30 százalékukban csak tolerált, de tudomásul veszik, és nincs belőle probléma, és van 5 százalék, ahol szigorúan tilos, és mi is olyan társadalmaknak utódai vagyunk, amelyek ebbe az 5 százalékba tartoznak. De könyörgöm, azóta megváltozott a világ, tovább kell lépni, hagyni kell, hogy mindenki azt szeressen, akit akar. Az emberek közötti vonzalom fontos a közösség szempontjából, és mint összekötő kapocs, nem függ attól, hogy a két fél azonos nemű vagy sem. Ezt nem szabad elnyomni, bántani, erőszakosan meghatározni, hogy így vagy úgy helyes. Az emberi szexualitás egy nagyon bonyolult dolog, és nem arra való, hogy valamilyen magasabb fórum döntsön róla. Lehet ajánlásokat tenni arra, hogy mit egyen az ember, de azért szereti mindenki maga eldönteni, hogy mi kerüljön a tányérjára, és nem örülne annak, ha valaki ott állna a konyhában fölötte, és megmondaná neki, hogy mit szeressen.
