Anya Taylor-Joy egyetlen hónap leforgása alatt nőtte ki magát ígéretes sztárocskából az egyik legkapósabb fiatal színésznővé, és azóta minden új filmhez kötött szerződését kiemelt figyelem követi. Az Utolsó éjszaka a Sohobant még az óriási sikerű A vezércsel előtt forgatta, ez is azok közé a filmek közé tartozik, melyek áldozatul estek a pandémia miatti bemutató csúszásoknak, és a filmet látva igazat kell adnunk az alkotóknak, hogy a tavalyi rendkívül bizonytalan kora őszi helyzetben nem voltak hajlandók kockáztatni egy ilyen csodás gyöngyszemet, mint ez a mozi. Ugyanis ez a film maga a nagybetűs mozivarázs. Nem azért, mert minden akkora benne, hogy mozivászonért kiált (lásd Dűne), hanem azért, mert minden képkockáján érződik, hogy az alkotójának vérében van a mozi, és olyan bravúros képkompozíciókkal, kameramozgásokkal, csodálatos vágásokkal, képösszefolyásokkal és eszméletlen zenehasználattal operál, ami szinte ordít azért, hogy egy nagy vásznon, csutkára tekert hangfalakkal körbevéve nézzük, hogy teljesen elmerülhessünk a filmélményben.
Biztos vagyok benne, hogy ez a legfilmszerűbb film, amit idén láttam. Olyan audiovizális szőnyegbombázás, ami csak a képek és a hangok erejével beindítja minden érzékszervünket: azt éreztem, magam is része vagyok a londoni Soho éjszakai életének, éreztem a csatornák szagát, a nyomulós férfiak izzadtsággal vegyülő kölnijének illatát, a pezsgő ízét és azt, hogy milyen fojtogató lehet egy ilyen közeg annak, aki most először érkezik meg egy ekkora városba, és nincs ott egyetlen ismerőse sem, akinek számíthatna a támogatására. A film főhőse, Eloise (Thomasin McKenzie) pontosan ilyen lány.
Anya Taylor-Joy és Matt Smith az Utolsó éjszaka a Sohóban című filmben (fotó: UIP-Duna Film)
Egy gyilkosság nyomában
Eloise egy angol kisvárosból érkezik Londonba, és divattervező szeretne lenni. A nagymamája eléggé félti a lányt, ugyanis az angol főváros annak idején elragadta tőle a lányát, aki szintén Londonban próbált befutni, de siker helyett bukás várt rá, és végzett saját magával. Eloise egy szerény, visszahúzódó lány, akit valósággal megdöbbent az évfolyamtársai szabadossága, és miután beköltözik a kollégiumba gyorsan belátja, hogy ez a nonstop bulizó életmód nem neki való. Kétségbeesésében az első adandó kiadó szobára lecsap a környéken. Egy öregasszony padlásszobáját veszi ki, ami olyan, mintha megállt volna benne az idő valahol a hatvanas évek végén, a szomszéd házban található francia étterem villogó neonhirdetése pedig gondoskodik arról, hogy Eloise lakhelye minden éjjel változó neonfényekben ússzon.
A magányos lány aztán hirtelen az új lakhelyén furcsa fantáziákat (álmokat?) lát maga előtt. Ezekben a fantáziákban ő egy hatvanas években élő vagány lány, Sandy (Anya-Taylor Joy), akinek minden vágya, hogy menő énekesnő legyen, ezért a környék szuper klubjaiban próbál magának állást találni. Eloise számára ezek az álmok/fantáziálások már-már valóságosak, és borzasztóan élvezi, hogy kedvenc korszakában, a swinging sixtiesben élvezhető a nyüzsgő London éjszakai életét, az pedig különösen a kedvére van, hogy ilyenkor ő egy annyira vagány csaj lehet, amilyen a valóságban csak lenni szeretne. Vágyik arra, hogy este suli után hazaérjen, és az ágyba fekve részt vegyen ebben a furcsa időutazásban. Az álom azonban hamar rémálomba fordul: Sandynek csak ígérik a pasik az előbbre jutást, de ahelyett, hogy segítenének neki befutni, inkább csak kihasználják őt. Egyik pasi jön a másik után, míg egy szörnyű álom (?) azt mutatja Eloisenak, hogy egy férfi brutálisan végez Sandyvel, ráadásul pontosan abban az ágyban, ahová ő is minden este lefekszik aludni. A lánynak rögeszméjévé válik, hogy lakhelyén ötven évvel ezelőtt gyilkosság történt, és megpróbál utána járni, mi történt pontosan Sandyvel, és ki volt az, aki meggyilkolta őt.
Thomasin McKenzie, az Utolsó éjszaka a Sohóban főszereplője (fotó: UIP-Duna Film)
Skizofrénia vagy kísértetjárás?
Edgar Wright rendező izgalmas játékot űz velünk. Szándékosan elbizonytalanítja a nézőjét, így sokáig nem lehet eldönteni, hogy egy labilis nő lassú megőrülésének vagyunk-e szemtanúi olyan filmek mintájára, mint a Fekete hattyú vagy az Iszonyat, vagy Eloise valóban kísérteteket lát. Előbbire és utóbbira is vannak utalások. Eloise öngyilkos édesanyja például azt sugallja, hogy könnyen lehet, hogy a depresszióra való hajlamát és a paranoid skizofréniáját tőle örökölte, ugyanakkor a lány látomásai sokszor a legvadabb kísértetes horrorfilmeket idézik. Amikor megjelenik előtte az a sok arctalan férfi, akivel Sandynek le kellett feküdnie, az már egyértelműen a horror irányába viszi a filmet.
Michael Ajao, Edgar Wright, Anya Taylor-Joy és Matt Smith a film velencei világpremierjén (fotó: Profimédia)
Nyugalom, nem fogom lelőni a poént, mindenkinek meg kell néznie a filmet ahhoz, hogy kiderüljön, mi itt a pontos helyzet, és bár Wright egy működőképes rejtélyt/krimit épít fel, az Utolsó éjszaka a Sohóban erejét nem elsősorban a történet adja, hiszen hasonló sztorit többször is láthattunk már. Ahogy sok film esetében, itt sem a sztori számít, hanem az, hogy hogyan mesélik el, és Edgar Wrightnál a legjobb kezekben vagyunk. Iszonyú dinamikus a film, tényleg olyan sodrásban találjuk magunkat, mintha hirtelen mi is részesei lennénk London pörgős éjszakai életének, de a rendező ugyanezzel az elánnal ránt be minket Eloise brutális fantáziáiba is, melyek minden alkalommal egyre rémisztőbbé válnak. Bár az Utolsó éjszaka a Sohoban valamennyire félelmetes film, nem annyira a rémisztgetéseivel, mint inkább a sodrásával próbál magával rántani minket. Az első gondolatom a film után rögtön az volt, hogy azonnal meg kell hallgatnom a soundtrackjét a Spotify-on. Edgar Wright ugyanis olyan rendező, aki Quentin Tarantinohoz hasonlóan elképesztő érzékkel választja ki a filmjeihez a dalait, és ez a mostani válogatása még a korábbi pazar mixeihez képest is szintlépésnek számít.
Have Fun!
A brit Edgar Wright a karrierjét pompás vígjátékokkal (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok…) kezdte, majd csinált képregényadaptációt (Scott Pilgrim a világ ellen) és vagány zenés akciófilmet (Baby Driver) is, azonban a komolyabb témák, a drámák, horrorok és thrillerek világa eddig meglehetősen távol állt tőle. Ehhez képest meglepően ügyes kézzel vezényli le az Utolsó éjszaka a Sohóbant, ugyanakkor el kell ismerni, hogy még ha nincs is benne annyi humor, mint ami a korábbi filmjeire volt jellemző, ez is elsősorban egy szórakoztató film, ami megfog, a lendületével magával ragad, élvezed a sodrását, a játékos képi világát, a csodálatos dalokat, az egytől egyig kiváló színészek játékát, valamint az éjszakai London megunhatatlan változatosságát és a kísértetek/látomások megjelenítésének rendkívül változatos és fantáziadús módját, vagyis Wright azért ezúttal sem lépett ki teljesen a komfortzónájából. Ez azonban egyáltalán nem baj, őt részben pont azért szeretjük, mert nagyon kevesen vannak, akik képesek annyira a mozi nyelvén beszélni, mint ő. Lehet, hogy az Utolsó éjszaka a Sohóban nem a legjobb, de az biztos, hogy a legérettebb filmje, aminek minden percét hatalmas vigyorral az arcomon néztem végig, ugyanis nincs annál jobb, mint amikor egy ereje/tehetsége teljében és a karrierje csúcsán lévő rendező megfog, és magával ránt a fantáziavilágába.
Az Utolsó éjszaka a Sohóban című filmet a világpremieren láttuk a Velencei Filmfesztiválon. A magyar mozikban várhatóan november elejétől lesz látható.
