1911 áprilisában a hazai lapok is meglehetős részletességgel számoltak be arról a – látszólag nem túl jelentős – hírről, mely szerint a távoli és egzotikus Holland Guyanában, vagyis Suriname-ban (ejtsd: kb. szurinám) elfogtak és halálra ítéltek egy rendőrtisztviselőt, aki a vádak szerint összeesküvést szőtt a holland korona ellen, és ki akarta kiáltani a suriname-i független köztársaságot, aminek természetesen ő maga lett volna a vezetője.
Normális esetben a magyar olvasókat valóban nem szokta annyira érdekelni, hogy mi történik az isten háta mögötti holland gyarmatokon, csakhogy az önjelölt dél-amerikai diktátor ezúttal nem akárki volt, hanem egy – talán sváb és/vagy szerb származású – hazánkfia: Frans Pavel Vaclav Killinger, azaz Killinger Ferenc, aki csak akkor tudott volna még ennél is rejtőibb figura lenni, ha a makaó nevű kártyajátékon elnyeri a fizikai Nobel-díjat. De alakját akár az európai kolonializmus végóráinak nagy krónikása, W. Somerset Maugham, vagy a dél-amerikai hőségtől küldetéstudatos ámokfutókká váló fehér emberekről előszeretettel forgató Werner Herzog is megörökíthette volna valamelyik művében (mondjuk Killingernek azért nem volt olyan jó haja, mint a néhai Klaus Kinskinek).
Killinger Ferenc portréja (forrás: Michiel van Kempen Een Hongaarse putschist in Suriname)
Egy aprócska bánáti faluban, Hodonyban született 1876-ban, majd a tausi (csehül: Domažlicei) papneveldében tanult, azonban az egyházi pálya különösebben nem vonzotta, így átjelentkezett a Mährisch Weisskirchei (Morvafehértemplom-Hranice) kadétiskolába. A tandíj viszont túlságosan megterhelte a szülei pénztárcáját, ezért az ifjú Killinger 1894-ben, mindössze 18 éves korában inkább belépett a Monarchia hadseregébe, és alig egy év alatt tizedesi rangig vitte a dragonyosoknál. Ám miután egy hadgyakorlat alkalmával véletlenül megölte az egyik bajtársát (hát, előfordul az ilyesmi), katonai pályafutása kissé megfeneklett: a hadbíróság két hónapos elzárásra és 200 korona pénzbüntetésre ítélte, de ezt az összeget állítólag soha nem fizette ki. Még négy évig maradt a Császári és Királyi Hadseregnél, ahol ezután főként monoton és unalmas adminisztratív munkákat végzett.
A papírtologatásba belefáradt Killinger 1899-ben aztán leszerelt, és Dél-Afrika felé vette az irányt, azzal a szándékkal, hogy a britek ellen harcoljon a második búr háborúban. Sajnos ez sem egészen úgy alakult, ahogy tervezte, ugyanis őt és néhány társát már a hamburgi kikötőben feltartóztatták az angolok, a hajó pedig nélkülük indult el a messzi Transvaal Köztársaságba. A hodonyi Rambo azonban nem adta fel: Hollandiába utazott, és felvételét kérte a KNIL-be, azaz a holland gyarmati hadseregbe, hogy részt vegyen az Acehi Szultánság (ez tulajdonképpen a mai Indonézia), valamint a holland gyarmatosítók közt kirobbant konfliktusban. Ezúttal sem járt szerencsével: állítólagos szemgyengeségére hivatkozva elutasították. De teljesen reménytelennek biztosan nem tartották, mivel 1899 legvégén Holland Guyanára, az egyik legszegényebb gyarmatra vezényelték, ahol végre testközelből is megtapasztalhatta, hogy milyen az igazi kolonialista kizsákmányolás és a mindent átható korrupció.
Itt egész gyorsan lépegetett felfelé a ranglétrán: 1900-ban a paramaribói rendőrséghez került, négy évvel később pedig felügyelővé léptették elő. 1906-ban feleségül vett egy helyi – talán őslakos, talán kreol – nőt. Franciául és angolul tanult, munkáját kifogástalanul ellátta, felettesei rendkívül elégedettek voltak vele. A következő évben viszont – némileg váratlanul – betegségére hivatkozva visszatért Európába. De persze elsősorban nem azért ment, hogy holmi alpesi szanatóriumban kúráltassa magát: a súlyos nagyzási hóbortban szenvedő, Nagy Sándorért és Napóleonért rajongó Killingernek ugyanis ennél komolyabb tervei voltak. Ebben az időben egyrészt különféle bizarr katonai találmányok – hidraulikus pumpával működő puska, víz- és porálló bakancs és hasonlók – kifejlesztésén dolgozott, de ezek valószínűleg nem jutottak el a megvalósításig. Másrészt pedig – zsebében a holland külügyminisztérium ajánlásával – bejárta szinte egész Európát, Franciaországtól Belgiumon át Angliáig: egyebek mellett hadtudományi, kriminalisztikai és antropológiai szakkönyveket tanulmányozott, bepillantást nyert a különböző országok rendőrségeinek és titkosszolgálatainak munkájába, valamint igyekezett szert tenni minél több hasznos ismeretségre. Valamire nagyon készült; de hogy mire, azt talán még maga sem tudta pontosan.
Pénze mondjuk nem nagyon volt: elsősorban abból élt, hogy a felesége egy berlini szállodában takarított. Aztán Essenben, ahol éppen sikertelenül próbálta elsózni az egyik találmányát, megismerkedett a jómódú és befolyásos Heddaues doktorral és családjával, akik hamar bizalmukba fogadták ezt a kissé ágrólszakadt, ám szektavezérekhez mérhető karizmával bíró, furcsa alakot. Killinger különösen a doktor feleségével került közeli kapcsolatba: gyakran olvasott fel a majdnem teljesen vak asszonynak kedvenc filozófusa, Nietzsche műveiből, valamint sokat mesélt neki és a doktornak a gyarmati hétköznapokról, a fizikailag és szellemileg egyaránt alkalmatlan tisztekről, az alkoholizmusba süllyedő katonákról, a korrupt rendőrökről és tisztviselőkről, illetve a nyomorban élő helyiekről és vendégmunkásokról. Abban mindannyian megegyeztek, hogy egy megtisztító erejű forradalomra van szükség, ami végre valódi trópusi paradicsomot varázsolt ebből az elmaradott és elfeledett kis gyarmatból; és ki is lehetne alkalmasabb arra, hogy a szabadságharc élére álljon, mint maga Killinger?
Suriname a századforduló környékén (Fotó: suriname-dasilva.blogspot.com)
Egy forradalomhoz persze pénzre is szükség van. Mégpedig sok pénzre. Így az anyagi hátteret nagyvonalúan Heddaues doktor és a doktorné biztosították, ráadásul kiterjedt kapcsolataiknak köszönhetően még más gazdag támogatókat, illetve befektetőket is meg tudtak nyerni a nemes ügy számára. A nyomasztó anyagi problémáktól megszabadulván pedig Killinger végre azt csinálhatta, amit a hivatásos forradalmárok általában csinálni szoktak: elment nyaralni, és felszedett egy nőt. Akit 1909 novemberében azzal a lendülettel feleségül is vett Londonban – noha amúgy, mint tudjuk, hivatalosan még házas volt.
Killinger valamiféle utópisztikus, korrupciómentes, jóléti diktatúrát (vagyis független köztársaságot) tervezett megvalósítani Suriname-ban. Alapvetően az egyszerűség híve volt: úgy vélte, semmi szükség miniszterekre vagy nemességre, továbbá alapvetően feleslegesnek tartotta a hadsereget és az egyházat is (habár a buddhizmussal rokonszenvezett valamiért). Ugyanakkor a rendőrséget, illetve az igazságszolgáltatás intézményeit szándéka szerint megerősítette volna. Rögeszméjévé vált továbbá, hogy paramaribói gázgyárat be kell zárni, és helyette egy elektromos áramot termelő vízerőműre van szükség. Érdekes, hogy forradalmi elképzeléseit Killinger nem dúcolta alá semmiféle radikális-világjobbító ideológiával, s látványos társadalmi reformokat sem helyezett kilátásba, holott egy forradalom esetében ez szinte alapkövetelménynek számít. Egy könyvről tudjuk, hogy nagy hatással volt rá: és ez jellemző módon nem valami filozófiai értekezés, hanem Bertha von Suttner bárónő, osztrák író és békeaktivista sikerregénye, a Le a fegyverekkel!, amely pár évvel korábban, a századfordulón jelent meg. Még néhány levelet is váltott a Nobel-békedíjjal kitüntetett bárónővel.
Suriname-i munkások viskói (Fotó: Wikipedia)
Killinger Ferenc 1909 decemberében tért vissza Suriname-ba, ahol kezdetben olyan fényűző életet élt, mint valami közismert nemzetközi playboy. Egy elegánsan berendezett paramaribói villába költözött, gáláns kölcsönöket osztogatott fűnek-fának, és állítólag azt tervezte, hogy ültetvényeket vásárol. Új feleségét unokahúgaként mutatta be, és mindenkinek azt hazudta, hogy a találmányainak köszönhetően gazdagodott meg ilyen mesésen Európában. Sajnos ez az idill nem tartott sokáig: 1910 tavaszán ugyanis egyrészt megérkezett a volt (vagyis: törvényes) felesége, aki jókora botrányt csapott, másrészt pedig egyik német hitelezője, bizonyos Marlitt bankár is egyre sűrűbben zaklatta számonkérő táviratokkal. Szóval Killinger végre-valahára felgyűrte az ingujját, és hozzálátott, hogy végrehajtsa a forradalmat. Még gyorsan kikönyörgött pár ezer márka gyorskölcsönt a Heddaues házaspártól, majd embereket toborzott a nagyszabású operett-puccshoz. Összesen hat darabot.
A terv nagyjából az volt, hogy dorongokkal felfegyverkezve (!) megrohanják a kaszárnyákat – ahol egyébként több száz katona tartózkodott –, elfoglalják a távírdát, túszul ejtik a kormányzót és aztán kikiáltják a Hollandiától független suriname-i köztársaságot, amelyet természetesen Franciaország és az Egyesült Államok is minden további nélkül el fog ismerni. Bár bíztak abban, hogy menet közben a felbátorodott bennszülött lakosság is csatlakozik majd hozzájuk, azért azt valószínűleg érezték, hogy hét emberrel nem lehet nekiállni egy egész ország elfoglalásának, úgyhogy Killinger még megpróbált másokat is bevonni az akcióba; és ez lett a veszte. 1910. május 14-én egy Schoonhoven nevű, pékként dolgozó volt rendőrtiszt – noha nem is értette egészen pontosan, hogy miféle forradalmat szerveznek itt – felnyomta az összeesküvőket a hatóságoknál. A tárgyalásra a következő év tavaszán került sor.
A gyarmati eleganciával öltözött Killinger 1911-ben (Fotó: historischnieuwsblad.nl)
Egy korabeli beszámoló szerint az elegáns fehér öltönyt viselő, daliás termetű Killinger megjelenése határozottan jó benyomást gyakorolt; kijelentette, hogy egyedül ő a bűnös és mindenáron igyekezett társait mentegetni. Elmondta, hogy a kolónia, amelyet második hazájának tekint, s amelynek lakosságát Hollandia csak szükséges teherhordóknak használja, nagy nyomorúságban van; a kormányzást kegyetlen, rossz hivatalnokok végzik, az adminisztráció túlzottan költséges és az egész gazdálkodás minden rendszer nélkül történik; csak a független köztársaság ránthatja ki az országot a végső pusztulás karjaiból. Az elnök többször rendreutasította ugyan, de a hallgatók zajosan megéljenezték, és amikor tárgyalás után a foglyokat kocsin visszakísérték a fogházba, a tömeg mindig zajos éljenzésben tört ki; az áruló rendőrt pedig, ha nyilvánosan mutatkozott, minden elképzelhető módon inzultálták, sőt néhányszor el is verték.
Kedélyes csevegés közben (Fotó: geheugen.delpher.nl)
Bár forradalmárnak meglehetősen pocsék volt, Killinger igazi népi hős lett, noha sokan egyszerűen csak őrültnek, sőt egyenesen nárcisztikus pszichopatának tartották, mások meg gátlástalan szerencsevadásznak. A bíróság először „kormányforma megváltoztatására irányuló kísérlet” miatt halálra ítélte, de végül – társaihoz hasonlóan – pár év hollandiai kényszermunkával megúszta a kalandot. 1914 elején, nem sokkal az első világháború kitörése előtt szabadult. Jelentkezett a német és az osztrák hadseregbe, de mivel sehol nem látták szívesen a hírhedt suriname-i puccsistát, egy hirtelen váltással inkább a törökök oldalán vett részt a világháborúban. Nevét Mohammed Tewfiq Killingerre változtatta, és felvette az iszlámot. 1936-ban, 61 éves korában hunyt el Isztambulban.
Források, idézetek: Hans Ramsoedh: De revolutie die niet doorging/Michiel van Kempen: Een Hongaarse putschist in Suriname/A Pesti Napló korabeli cikke
További kalandos életű magyar férfiak a múltból:
- Egy szexőrült budai ficsúr volt Jean-Jacques Rousseau legjobb barátja
- A magyar költő, aki felfedezte Kanadát
- Egy rozoga kerti bódéban élt az egyik legnagyobb magyar tudós
- Hasis-evangéliumot írt a magyar huszárkapitány
- A legnagyobb orosz cárok bizalmasa és nevelője volt a szegény kárpátaljai magyar diák
- Hogyan lett a pesti rabbi fiából az utolsó francia császárné gyóntatója?
