Milyen ideális lenne, ha a karácsony lehetőséget adna a kikapcsolódásra, a szeretteinkkel való találkozásra, a testi és érzelmi „jóllakottságra” is. Pedig gyakran ebből semmi sem valósul meg. Hogy miképp érzünk a karácsonnyal kapcsolatban, legtöbbünk számára attól függ, hogy mire derül fény, amikor az ünnepi nagyítót ráhelyezzük a családdal és a barátokkal való kapcsolatainkra. Hiszen azok a repedések és feszültségek, amelyeket egész évben elkerülünk, fájdalmas fókuszba kerülnek ilyenkor. Ez pedig igencsak ellentétben áll azzal, amit a karácsonytól hagyományosan várunk.
Tavaly, az első távolságtartásban töltött karácsony idején, számos cikk, pszichológiai okfejtés jelent meg arról, mennyire megterhelő lesz a családok számára, hogy egészségük érdekében fel kell borítaniuk ünnepi hagyományaikat, tartózkodniuk kell a családi összejövetelektől, rokonlátogatásoktól. Bár sokan egyáltalán nem fogadták el az „átkeretezett” ünnep lehetőségét, voltak olyanok is, akik meglepő módon örültek a megváltozott helyzetnek. „Legalább végre nem kell százfelé mennünk a családdal, lesz idő kicsit pihenni, egymásra hangolódni” – vallották többen is.
Ez a megnyugvás csak elsőre meglepő, ha belegondolunk abba a stresszbe, amely a fahéj- és szegfűszeg illata mellett körbelengi manapság az ünnepeket. Sőt nem is annyira újkeletű a probléma. Egy barátom többször panaszkodott arról, hogy gyerekkorában legszívesebben átaludta volna ezt az időszakot. Az anyukája számára ugyanis a karácsony jó alkalom volt a szokásos játszmák legdrámaibb előadására: előbb megpróbálta uralni az egész családot azzal, hogy hatalmas nagytakarítást rendezett, majd amikor a családtagok lázadozni kezdtek, vagy nem tudták tökéletesen kivasalni a frissen vasalt függönyt, jött az „én bezzeg, ti viszont” mártírkodás a kocsonya fölött. Mire szenteste lett, a feszültség csak úgy szikrázott közöttük, az anya pedig mintha citromba harapott volna, még a legszebb ajándék sem tudta kiengesztelni. A barátom sosem értette, mire fel ez a nagy körítés az ünnepnek, ha a végén senki sem élvezi az eredményét.
Kötelező tökéletesség karácsonykor
Társas lények vagyunk, ezért kapcsolataink nagyobb hatással vannak jóllétünkre, mint bármi más. Csakhogy sokak számára a kapcsolatok kötelező éves megerősítése egyáltalán nem szórakoztató. Ahogy készülnek a listák az ajándékokról és a tervek a vendéglátogatásokról, hirtelen nem lehet elkerülni a múltbeli események halmozott érzelmi hatásait. Karácsonykor olyan családtagokkal is találkozunk, akikkel év közben csak ritkán, sőt olyanokkal is, akikkel egyébként feszült a kapcsolatunk. A nemkívánatos ajándékok és a családi stressz kínos helyzeteket teremt, ezért megtanulunk pókerarcot ölteni, hogy elrejtsük valódi érzéseinket, hiszen a karácsony mégiscsak a szeretet ünnepe. Sok ember karácsonyi problémáinak középpontjában azonban pont az ilyen elvárások hamissága áll. Egyikünknek sincs tökéletes kapcsolati mintája, és még ha lenne is, akkor is csekély lenne az esély arra, hogy a kapcsolat mentes legyen a feszültségektől. Mindez teljesen normális és természetes, a kötelező tökéletesség igénye az, ami nem az.
A közösség, amiben élünk, formálja kultúránkat, hiedelmeinket és hagyományainkat, és pszichológiai elfogadást és összetartozást biztosít a számunkra. Emiatt még nagyobb nyomás nehezedhet ránk, hogy megfeleljünk a karácsonyi időszak elvárásainak, mivel agyunkban már van egy forgatókönyv az előző ünnepek érzéseiről és élményeiről. Mivel a megszokottat részesítjük előnyben, különösen a változások idején, sokszor akkor is görcsösen fontossá válik a karácsonyi díszlet megteremtése, amikor valójában csak bosszúságot, fáradtságot okoz. Mivel a hagyományok elengedése olyan, mintha az identitásunk egy részét engednénk el, akkor is ragaszkodunk hozzájuk, amikor terhessé válnak, például nem fér bele az időnkbe a hatfogásos ünnepi lakoma, vagy nem tehetjük meg, hogy a legdrágább ajándékkal készüljünk. A hagyományok erős, gyakran kényszerítő erejére hívja fel a figyelmet Árvai Nóra pszichológus is, aki szerint gyerekkori élményeink nagyon meghatározzák, hogyan képzeljük el az ünnepeket, csakhogy mivel a család struktúrája, a nők szerepei is gyökeresen átalakultak az évek során, lehetetlen megfelelni ennek a képnek. Mint mondja, ha követjük azokat az ünnepi hagyományokat, amelyeket nagymamáink, akkor dolgozó, gyermeket nevelő, százfelé megfelelő nőként gyakorlatilag egész biztos, hogy kizsigereljük magunkat.
Gyerekkori élményeink nagyon meghatározzák, hogyan képzeljük el az ünnepeket (fotó: getty images)
„Arról sem szabad megfeledkezni, hogy nem mindenki kapott ilyen családi mintákat, vannak olyanok is, akik a saját gyerekkori traumáikat szeretnék feldolgozni és helyrehozni a mostani karácsonyok által. Akik nélkülöztek gyerekkorukban, akár anyagilag, akár szeretetérzésben, azok elképesztő túlzásokba eshetnek ilyenkor. Sokszor el is hangzik a mondat, hogy »én nem kaphattam meg, ezért a gyerekemnek mindent megadok«, holott lehet, hogy a gyerek több együttlétet szeretne velünk és kevesebb ajándékot. De az elvárásokat ránk teszi a média, a reklámok hófehér fogú, gyönyörűen felöltöztetett szereplői is. Ha a bevásárlóközpontokban, hirdetésekben ábrázolt karácsonyokat próbáljuk az otthonunkban is megidézni, az nem fogja a stresszt és az elvárásokat csökkenteni” – mondja Nóra. A szakember egyre többet találkozik azzal a véleménnyel, hogy a karácsony többé nem örömforrás, csak stressz, amiben túlköltekezünk vagy megpróbálunk megfelelni a család sokszor ki nem mondott elvárásainak. –
Egy felmérés is rávilágított, hogy a fiatal felnőtt nők több mint kétharmada nem élvezi a karácsonyt, hanem kizárólag az extra stresszt kapcsolják az ünnepekhez, ami nagyon szomorú.
Öröm helyett élet-bénultság
Tanulmányok kimutatták, hogy a perfekcionizmus fokozott mentális egészségi problémákhoz vezethet, beleértve a szorongást, a depressziót, az OCD-t és az anorexiát. Thomas Curran és Andrew Hill kutatók szerint a perfekcionizmus nem más, mint „irracionális vágy a tökéletesség elérésre az önmagunkkal vagy másokkal való kritikusság útján”. A perfekcionizmus negatív belső hang kialakulásához vezet, amely azt sugallja, nem vagyunk elég jók, elég népszerűek vagy sikeresek. Brené Brown pszichológus professzor, kutató szerint a perfekcionizmus valójában a szégyenérzetből ered. A közvélekedéssel ellentétben ugyanis a tökéletességre való törekvés nem azt jelenti, hogy próbáljuk kihozni magunkból a maximumot. A perfekcionizmus abból a hitből fakad, hogy ha tökéletesen élünk, nézünk ki és tökéletesen cselekszünk – például miénk lesz a legszebb karácsnyi dekor az Instán -, akkor elkerülhetjük a hibáztatásból, az ítélkezésből, a szégyenből fakadó fájdalmat. A perfekcionizmust tehát egy önpusztító hiedelemrendszer, egy védőpajzs, amelyet magunkkal cipelünk, csak mert úgy gondoljuk, hogy megóv minket. A perfekcionizmus tehát nem öntökéletesítés, hanem küzdelem az elfogadásért. Ezért nem sikerhez, hanem leginkább stresszhez, önmarcangoláshoz és élet-bénultsághoz vezet, vagyis olyan elszalasztott lehetőségekhez, amelyekkel csak azért nem éltünk, mert féltünk a világ elé tárni kevésbé tökéletes részeinket.
Így már talán nem meglepő a Mind nevű mentális egészséggel foglalkozó jótékonysági szervezet korábbi megállapítása, mely szerint
az emberek több mint negyede érzi a nyomást a „tökéletes karácsony” iránt, és minden tízedik gondolja azt, hogy képtelen megbirkózni ezzel a stresszel.
Az ünnepi perfekcionizmus az ünnepi stressz egyik fő oka. Legyen szó a többfogásos lakoma tökéletes megfőzéséről, a ház tökéletes feldíszítéséről vagy a tökéletes ajándékok beszerzéséről, majd azok tökéletes becsomagolásáról, az ünnepi perfekcionizmus aggodalmat és szorongást okoz, amikor a dolgok nem mennek tökéletesen a terv szerint. A tökéletesség az ünnepek kapcsán megugorhatatlanul magas követelményeket és elvárásokat támaszt, ami csekély élvezethez és számos kudarcérzethez vezet. A makulátlanság ugyanis nemcsak, hogy nem létezik, de a perfekcionizmus arról a belső igényről szól, hogy mások tökéletesnek lássanak minket. Mások észlelését azonban nem irányíthatjuk, bármennyi időt és energiát is ölünk bele ebben a törekvésbe.
Bezzeg a többiek
Karácsonykor még nehezebb lehet emlékeznünk arra, hogy az élet nem mindig a tervek szerint alakul, különösen akkor, ha a közösségi oldalakon közzétett képek azt sugallják, hogy csak mi vagyunk az egyetlenek, akiknek nincs semmire sem ideje az életben, csak beestünk a karácsonyfa alá és még adventi koszorút sem készítettünk. A családtagok vitatkoznak, a hús odakozmált, a töltött káposzta szétesett, és már megint nem esik a hó. A valóságban azonban az élet tökéletlenségei, de még a mentális problémák sem tartanak szünetet, csak mert december 24-e van, és továbbra is fennállnak az olyan társadalmi problémák, mint a hajléktalanság és a szegénység.
A közösségi média is ontja tehát magából a tökéletes ünnepről szóló elvárásokat, fokozva a lemaradástól való félelmünket. A Fomo a Fear of Missing Out kifejezés mozaikszava, a lemaradástól, kimaradástól való félelmünkre utal. Életünket ugyanis óhatatlanul összehasonlítjuk a közösségi médiában megjelenő idealizált életek képeivel, és ez befolyásolja önbecsülésünket, irigységet és kirekesztettséget okoz bennünk. Pedig a posztoló célja nem feltétlenül ez. „Egyre kevesebbet és kevesebbet találkozunk, ezért a közösségi médiának felértékelődik a szerepe. Akik nagyon elfoglaltak, szociális életüket gyakorlatilag ott élik. Az emberben alapvető igény van a kapcsolódásra, ezért amikor megosztjuk például a karácsonyfánk képét, azzal a távolabbi barátainkat, ismerőseink is tulajdonképpen beinvitáljuk a köreinkbe. Amikor jönnek a lájkok, kommentek, akkor azt érezzük, kapcsolódunk. Sok esetben azonban ez a kapcsolat fals, hiszen nem jelent olyan embereket, akikre valóban számíthatnánk, de mégis csak valamiképpen az összetartozás élményét nyújtja, és ezzel mi boldogak vagyunk – magyarázza Árvai Nóra hozzátéve, hogy sérült önértékelésünket is gyógyíthatjuk azáltal, ha összehasonlíthatjuk saját ünnepünk díszleteit a másikéval. – Ezzel a társas összehasonlítással tulajdonképpen az egónkat simogatjuk.”
Elengedni az elvárásokat
Tíz éve egyáltalán nem olyan volt a karácsonyom, mint ahogyan azt terveztem. Bár Londonban éltem épp, úgy gondoltam, biztosan be tudom valahogy ebbe a fura, képlékeny, felfordult életterembe is csempészni a megszokottat, az otthonosat. Hát nem így lett. Pár nappal karácsony előtt szakítottam, Szentestére beosztottak műszakba a Bond Street-i étterembe, hiányoztak a megszokott illatok, a nagymamák sütijei (még azok a folyton elégetett, tökéletlen mézeskalács figurák is), a csillagszóró illata. Elveszettnek, magányosnak éreztem magam, sirattam az ünnepet, vagyis azt a képet, ami a karácsonyról élt addig bennem. Aztán ebben a gyászban egyszer csak kezdett fény vetülni mindarra, ami eddig is ott volt, csak az „így kell lennie” kereteim miatt nem láttam: hirtelen barátra leltem a szakácsban, a sarki kisbolt indiai árusában, és egy általános iskolai és egy egyetemi barátommal töltöttem végül az ünnepeket, boroztunk, beszélgettünk, filmeztünk, felhőkarcolókat és táncoló sirályokat néztünk. Nem volt karácsonyfa, süti, csillagszóró, semmilyen díszlet, csak bor, meg valami rossz hamburger a boltból. Ennél „karácsonyabb” a karácsony mégsem lehetett volna. Rájöttem, az szabadítja fel az ünnepet, ha nem szorítjuk elvárás-keretek közé, ha tudjuk hagyni, hogy olyan legyen, amilyen lenni tud, néha egészen más, mint ahogyan azt „otthonosnak” tartjuk.
Persze könnyebb és egyben fájdalmasabb is, amikor az élet kényszeríti ki ezeket a meglátásokat, de ez nem jelenti azt, hogy ne dolgozhatnánk magunk is gúzsba kötő ünnepi tökéletesség-elvárásaink elengedésén:
- Árvai Nóra szerint már egy kis változtatással is sokat tehetünk magunkért és egymásért. „Ne egy ember legyen felelős a vendéglátásért. Csinálhatunk akár „batyus” karácsonyi ünnepséget is, amikor mindenki úgymond beleteszi a magáét – az egyik a levesért, a másik a sütiért felelős. Hiába lenne az ünnepek célja, hogy együtt legyen a család, az ételért felelős családtagot szinte nem is látjuk, mert szolgálja föl a fogásokat, mosogat, sürög-forog a konyhában. Gyerekként is jobban örülünk volna, ha társasozunk az ötféle süti helyett, csak töltsünk időt egymás számára.”
- Ha valaki egyedül tölti az ünnepeket, és nyomasztja a közösségi médiából ömlő tökéletes karácsonyi képzuhatag, érdemes tudatosítania, hogy ezeknek a képeknek a többsége nem valós. „Ezeken a fotókon nem látszik, hogy 5 perccel ezelőtt még lehet, hogy állt a bál, mert a karácsonyfa talpa nem lett megfelelő, a férj nem is akart elmenni a fotózásra, és nem a Jingle Bells szólt a háttérben, hanem a Junkiestól a Miattad iszom, te állat. Nem szabad ezekből a képekből messzemenő következtetést levonni, de még az áltökéletlenséget hirdető #notmyday hashtag alatt futó, direkt tökéletesre csinált fotóknak sem szabad bedőlni, mert ezek sem biztos, hogy a valódi körülményeket tükrözik” – mondja a szakember.
- A perfekcionizmus egyik legjobb ellenszere az együttérzés. Mi lenne, ha gyengéden, kedvesen és megértően bánnánk önmagunkkal (és másokkal), ha kifut a karácsonyi csirkebecsinált vagy elegünk van a kötelező rokonlátogatásból? Brené Brown azt írja, nemcsak a perfekcionizmus, de az együttérzés is gyorsan terjed. „Ha gyengéden bánunk önmagunkkal, az együttérzés olyan tartalékát halmozzuk fel, amelyből másoknak is jut. A gyermekeink – minket látva – megtanulják, hogy legyenek megértők és kedvesek magukhoz, a körülöttünk lévő emberek pedig úgy érzik, szabadon lehetnek önmaguk, és kapcsolódhatnak hozzánk.” Lehet ennél jobb ajándék?
