Mellékhatások (Side Effects)
A filmről:
A Mellékhatások 2013-ban leginkább a sztárszereposztásával (Tatum, Mara, Law, Zeta-Jones…) és azzal hívta fel magára a közönség figyelmét, hogy rendezője, Steven Soderbergh (Ocean’s trilógia, Mint a kámfor, Szex, hazugsáv, videó…) bejelentette, hogy ez lesz az utolsó filmje. Mivel emberünk a bejelentés idején még csak ötvenéves volt, nem csoda, hogy volt némi kétkedés ezzel kapcsolatban, amit azóta az idő és az élet is visszaigazolt, hiszen a Mellékhatások óta már nyolc (!) újabb Soderbergh-filmet láthatott a világ, ráadásul több is előkészület alatt áll. Ez a film Soderbergh válasza a hitchcocki krimikre (még azt a klasszikus cselt is beveti, hogy nem az lesz a főszereplő, akit az első félórában annak hiszünk) és a kilencvenes években olyannyira népszerű erotikus thrillerekre, sőt még némi társadalomkritika is belefér a kelleténél nagyobb volumenű amerikai antidepresszáns-fogyasztásról és a gyógyszercégek morális határokat feszegető lobbitevékenységéről, valamint arról, hogy már az antidepresszáns fajtája is egyfajta bizarr státuszszimbólummá vált. A film nem végez mély lélekanalízist, sőt nem merül el mélyen az amerikai társadalom problémáiban sem, mivel a rendező végig azt tartja szem előtt, hogy a megfelelő tempóban adagolja nekünk a kellően kiszámíthatatlan csavarokat, és ebből jól vizsgázik. A férjét egy antidepresszáns hatására alvajáró állapotban meggyilkoló nő története nem igazán komolyan vehető, de legalább bűnösen élvezetes.
A terapeuták: Dr. Jonathan Banks (Jude Law) és Dr. Victoria Siebert (Catherine Zeta-Jones)
Jude Law és Catherine Zeta-Jones (Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP)
Annak ellenére, hogy a film középpontjában pszichiáterek, pszichoterápia és gyógyszerek állnak, aki látta, az tudja, hogy ez inkább egy thriller-dráma (a cselekményszálát és végkifejletét tekintve mindenképp), mintsem egy pszichiátriai eset, mentális betegség végig követése. A Mellékhatások készítőinek nem titkolt célja az is volt, hogy felhívja a figyelmet arra, milyen gyakran és könnyen írnak fel különböző pszichotikumokat betegeknek, és milyen (problémás) üzleti kapcsolat van a gyógyszergyártók és orvosok között. Kicsit tartottam attól, hogy egy maximálisan gyógyszerellenes film lesz, de szerencsére nem erről van szó, abban pedig sajnos igaza van, hogy az ilyen, az agy kémiáját megváltoztató szereket sokkal szigorúbb felügyelet mellett és elővigyázatosabban kellene alkalmazni. Az itt bemutatott pszichiáterek a főhős Jude Law-val együtt az én szememben nem jó szakemberek. Law figyelmen kívül hagyja a betege súlyos panaszát (ahogyan a film is utal rá a túl sok munkája és páciensei, pénzhajhászása miatt), nem mellesleg pedig azonnal hazaengedi a kórházból egy öngyilkossági kísérlet után. És ezzel tulajdonképpen saját magát is lehetetlen helyzetbe hozza a későbbiekben.
Fontos hangsúlyozni, hogy egyik orvos sem élheti a beteg helyett az életét, ez nem elvárható a szakemberektől, ahogyan az sem, hogy jövendőmondók legyenek, de vészhelyzet esetén a komolyabb fellépés (pár napos megfigyelés, esetleges gyógyszerbeállítás, állapotfelmérés, stb.) azért elvárható lenne (amit az emberi jogok betartása valójában erősen korlátoz).
Hogy a Catherine Zeta-Jones által alakított pszichiáter miért szóra sem érdemes, nem írnám le, mert elspoilerezném a filmet azoknak, akik nem látták. Sok magyarázatra amúgy sem szorul.
Átlagemberek (Ordinary People)
A filmről:
Robert Redford első rendezése klasszikus színészközpontú mozi, ami cselekményvezetés és látványelemek helyett a színészi játék finomságára, a karakterek közti összetett kapcsolatok ábrázolására és a katarzis elérésére épít. Mai szemmel már talán nem látszik, de a bemutatása idején még újdonságnak hatott, az amerikai kertvárosi idill mögött megbúvó rothadás bemutatása, bár mindezt Redford sokkal finomabb módszerekkel ábrázolta az olyan méltán híres követőinél, mint a Kék bársony vagy az Amerikai szépség, és eszébe sem jutott gúnyolódni rajta: az Átlagemberek egy mélyen humánus film, és a rendezőjét nem a társadalomkritika, hanem a karakterek érzelmeinek minél hitelesebb bemutatása érdekelte.
A főhős, a kamasz Conrad (Timothy Hutton Oscart érdemlő alakításában) egy balesetben veszíti el a testvérét, és nem bírván feldolgozni a történteket, öngyilkossági kísérletbe menekül. A visszatérés a megszokott családi életébe ezután nem megy zökkenőmentesen: semmi sem olyan már, mint korábban volt. A problémáit az apja tanácsára egy pszichológus segítségével próbálja meg feldolgozni. Az Átlagemberek apró életképek és beszélgetések sorával mutatja be, hogy az idilli kertvárosi család látszata mögött milyen súlyos és feldolgozatlan problémák rejtőznek, valamint a kommunikációképtelenség hogyan mérgezi meg lassan, de biztosan a családon belüli kapcsolatokat. Redford négy Oscart kapó filmjéről talán pont a visszafogottsága és csendessége miatt beszélnek keveset mostanában, pedig örök, épp ezért ma is érvényes emberi dolgokról mesél, méghozzá átélhetően és hitelesen.
A terapeuta: Dr. Berger (Judd Hirsch)
Judd Hirsch és Timothy Hutton az Átlagemberekben
Be kell valljam, hogy ezt a csodálatos, 1980-ban bemutatott filmet sosem láttam és nem is hallottam róla, míg TóCsa kollégám a cikk kapcsán fel nem hozta. Örülök, hogy így történt, mert a Judd Hirsch által játszott Doctor Berger áll a legközelebb ahhoz, amit én (magamnak) jó terapeutának tartanék. Nem oldja meg a testvére elvesztése és családja állapota miatt súlyos depresszióba kerülő Conrad (Timothy Hutton) helyett a gondjait, és elég komolyan veszi őt, de nem sajnálja. Aki volt már terápián, tudja, hogy nagyon idegesítő tud lenni, amikor folyamatosan azt kérdezik tőlünk valami kapcsán: mit éreztünk? A módszer azonban nem véletlen: adott érzések azonosítására és megélésére buzdít minket: ne szégyelljük, ha haragszunk valakire, ha dühösek vagyunk, ha szomorúak vagyunk, és a többi. Doctor Berger azonban érzi, hogy mikor kell egy kicsit több iránymutatás és rávezetés: Conrad nemcsak a mit érzett kérdéssel halad előre az útján, hanem valódi beszélgetést tud folytatni a szakemberrel, amikor elakad.
13 okom volt… (13 Reasons Why)
A sorozatról:
A Jay Asher regényéből készült Netflix-széria első évada 2017-ben óriásit robbant, és kétségtelenül az újdonság erejével hatott. A gimis sorozatok korábban jellemzően megmaradtak a tinirománcok és tinibarátságok felszínes bemutatásánál, esetleg feltűnően nagy hangsúlyt fektettek a szüzesség elvesztéséra való törekvésben rejlő komikumra, de az olyan valódi kamaszproblémák, mint a szülők és gyerekük közti kommunikációképtelenség vagy az iskolai zaklatás és annak hatásai maximum érintőlegesen jelentek meg bennük. Ezzel szemben a 13 okom volt… szinte másból sem állt, csak bullyingból, sőt a sorozat leginkább azzal akasztotta ki az aggódó szülőket, hogy túlságosan részletekbe menően és bizonyos szempontból idealizáltan mutatta be az egyik szereplője öngyilkosságát, és a szülők attól féltek, hogy a jelenetet esetleg valódi kamaszok próbálják majd lemásolni. Az első szezon elérte, hogy a kamaszok problémái kapcsán a társadalomban diskurzus induljon meg, ugyanakkor a folytatások már egytől egyig erőltetettek és feleslegesek lettek, ráadásul a sorozatot nézve könnyen tűnhetett úgy, hogy az amerikai gimikben halovány életkedv és öröm sincs, a diákok pedig a nemi erőszak, az iskolai zaklatás és a szülői/tanári meg nem értettség háromszögében vergődnek naphosszat fájdalmasan. A nézettség azonban így is magas volt, így a szenvedésük kitartott négy évadon át, de ebből igazából csak az elsőt érdemes megnézni, ha pedig témánál maradnál, jöhet inkább az Eufória.
A terapeuták: Kevin Porter (Derek Luke) és Dr. Robert Ellman (Gary Sinise)
Gary Sinise a 13 okom volt című filmben (Fotó: Netflix)
A nagy port kavart sorozat egy tinédzser lány öngyilkosságáról (és az odáig vezető útról) bemutat két pszichológust is, egy jó és egy rossz példát. Mindezt úgy, hogy a rossz példa is később változik, mert csupán olyasvalakiről van szó, aki erősen tapasztalatlannak tűnik és nagyot hibázik (amit később igyekszik jóvá tenni). Kevin Porter alakja az első évadban tűnik fel, az öngyilkosságot elkövető Hannah őt nevezi meg az egyik „oknak”, amiért véget vet az életének. Az iskolapszichológus, aki a sorozat szerint nemrég kezdett az iskolában, hatalmas hibát követ el akkor, amikor a fiatal lány azzal fordul hozzá, hogy nemi erőszak áldozata lett (nem mondja ki nyíltan, de nemcsak számára, de Porter számára is egyértelmű, hogy erről van szó). A férfi először segíteni akar Hannah-nak, de azt mondja neki, csak akkor teheti meg, ha elmondja, ki az elkövető és pontosan megosztja vele, hogy mi történt. Hannah erre azt válaszolja, hogy elmondja, de csak akkor, ha Porter megígéri neki, hogy a támadóját lecsukják és neki soha többé nem kell látnia. Porter természetesen ezt nem garantálhatja, és ekkor hibázik egy nagyot: mikor annyit azért kiszed a lányból a beszélgetésük során, hogy Hannah támadója végzős, azt javasolja neki, amit egyetlen terapeutának sem szabadna: ha nem akarja elmondani, ki az és mi történt, próbálja meg elfelejteni a történteket, úgysem fogja többé látni. Hannah ezen (joggal) felháborodik és távozni készül, Porter ekkor megpróbál utána szólni, hiába. Nem véletlen, hogy a sorozat ezt a témát hozta be, ugyanis az USA-ban régóta gondot okoz, hogy nem veszik komolyan az iskolákban a nemi erőszak áldozatait, bizonyos esetekben még az áldozathibáztatás is előfordul.
Dr. Robert Ellman a negyedik és egyben utolsó évadban tűnik fel, mint Clay (a másik főszereplő) terapeutája, akihez szorongása, depressziója és a Hannah elvesztése miatt érzett gyásza miatt fordul. Ellman együttérző, emberi és nem igazán vevő a félrebeszélésre, azaz nem könnyen félrevezethető. A sorozatban Clay sokszor elég nehéz döntések elé állítja, problémái már túlmutatnak a mentális betegségeken, pszichotikus állapotba is kerül többször, amire nem emlékszik. Azt, hogy ezeket Ellman valóban megfelelően kezeli -e, nem tudom pontosan megállapítani, de terápiás módszerei mindenképpen sokkal jobbak, mint a már említett Porteré.
Good Will Hunting
A filmről:
A Good Will Hunting előtt Ben Affleck és Matt Damon nem volt több fiatal, feltörekvő színészeknél, de a film, és az azért kapott forgatókönyvírói Oscar után hirtelen Hollywood elitjében találták magukat. A pofátlanul fiatalon írt forgatókönyvük annyira jó volt, hogy átment a hollywoodi szűrőkön, és ugyan ma már nem számít túl szépnek, hogy pont Harvey Weinstein látta meg benne a fantáziát, de azt el kell ismerni, hogy a nőket ipari mennyiségben zaklató producernek a filmek terén elég jó ízlése volt. Mint tudjuk, minden zseni egy kicsit őrült is egyben, és ez a Good Will Hunting alapállása is, amikor Will személyében egy olyan főhőst mutat be, aki ugyan egy korszakos matekzseni, a képességeivel mégsem akar mit kezdeni, hiszen jól elvan a takarítómelójával és azzal, hogy sokat lóghat a bostoni proli haverjaival. Végül egy kényszerterápia vezeti rá őt arra, hogy szembenézzen saját magával és a képességeivel, meglássa az ebben rejlő erőt és felelősséget is, és merjen szabadon dönteni, vagyis önmaga lenni. A Good Will Hunting nagyon amerikai történet nagyon amerikai módon előadva, ennek minden előnyével, és (szerencsére) nem minden hátrányával. Lelkesítő, időnként felemelő mozi, aminek mély emberségét olyan veteránok biztosítják, mint az élete egyik legjobb alakítását nyújtó (és ezért Oscar-díjat kapó) Robin Williams, vagy a professzor szerepében látható Stellan Skarsgard.
A terapeuta: Sean Maguire (Robin Williams)
Robin Williams és Matt Damon (Fotó: Collection ChristopheL via AFP)
A Good Will Huntingban terapeutát alakító Robin Williams egyik legjobb alakítása. A film nem véletlenül lett sikeres: abszolút egyedi módon közelített meg megjelenésekor egy problémát (abúzus és annak következményei egy extrém okos gyerekre), ahogyan Sean, a terapeuta is inkább egy báránybőrbe bújtatott Csernus dokira emlékeztető figura benne. Nagyon sok szabályt áthág, kezdve azzal, hogy beszél magáról is, konfrontálódik a pácienssel, kiakad, érzelmeket mutat – ezek mind olyasmik, amiket elvileg egy terapeutának nem szabad tennie. Mégis, a történetben működik, és ahogyan mindnyájan mások vagyunk, mindnyájunk mentális betegsége, az azzal való együttélés és annak kezelése más és más, úgy lehet, sőt, biztos vagyok benne, hogy mindenkinél más típusú terápia, beszélgetés a hatásos. Míg egyeseknél a finom, óvatos megközelítés és terelés működik, van, akivel ezt akárhányan próbálják, kudarcot vallanak. Konfrontálódás és bizonyos dolgok egyenes kimondása nélkül egyszerűen nem fog továbblépni, a rávezetés hatástalan.
A pszichoterápia és a mentális betegségek eredete és megértése a mai napig gyerekcipőben jár, kutatások keresik a választ a megoldásra. Ami ötven évvel ezelőtt beváltnak hitt terápia volt, mára elfogadhatatlan lett. Magamról tudom, hogy a terápia azért csak egy pontig működött, mert a terapeutáról (érthető etikai okoknál fogva amúgy) nem tudtam meg semmit, így nem éreztem partnernek, nem éreztem társnak vagy segítőnek sem az úton. Így emberileg sem tudtam kapcsolódni hozzájuk, ami nekem megnehezítette a dolgomat, hogy azt érezhessem, van, aki megért. Lehet, nekem is egy Robin Williams féle terapeuta segített volna többet, amikor szükségem volt rá.
