Rossz minőségű, elmosódott házi videót látunk egy fiatal férfiról, aki bámul ki egy szoba kis teraszán. A kamerát a kislánya fogja és kérdezgeti őt. Így kezdődik a skót Charlotte Wells első nagyjátékfilmje, az Aftersun, és később is megőrzi ezt a home video jellegét. Ez persze nem jelenti azt, hogy végig elmosódott, rossz minőségű képeket nézhetünk: a film képi világa nagyon is színes és vibráló, egyszerűen csak van a képekben valami szokatlan személyesség, amitől azt érezzük, hogy ezek a jelenetek intimek. A film és az alkotója nem is próbálja sokáig titkolni, hogy emlékekben járunk, valaki épp visszaemlékszik az élete egyik fontos fejezetére. A visszaemlékező Sophie, aki a mából tekint vissza a kilencvenes évekre, pontosabban annak egy rövid fejezetére: amikor az édesapja elvitte őt nyaralni Törökországba.
Szomorkásan Törökországban
Az Aftersun nem egy cselekményben gazdag film, tulajdonképpen nem is rendelkezik cselekménnyel. Szubjektív képekben, emléktöredékekben elevenednek meg előttünk egy régi nyaralás pillanatai. A film mégis azért nagyon erős, mert képes arra, hogy a látszólag semmitmondó cselekedetek mögé odavarázsolja nekünk a drámát, ami végig jelen van, mert itt még a legvidámabbnak tűnő jelenetekben is ott lapul valami mélységes, sokáig megmagyarázhatatlan szomorúság.
Aftersun (2022)
Pedig a helyszín elvileg papíron a boldogság terepe. Egy törökországi üdülőhely (divatos nevén resort), de nem a luxus fajtából, inkább egy kicsit lepukkant fajta, amit a hétköznapi, középosztálybeli ember is megengedhet magának valahol egy tengerparton. Egy ilyen helyen nem sok mindent lehet csinálni: az árnyékban pihenni a szűkös kis szobában, a parton héderelni, esetleg biliárdozni vagy a játékautomatába dobálni az aprót, esténként pedig egy sör és valamilyen harapnivaló mellett egy asztalnál ülve nézni a turisták számára kitalált, enyhén kellemetlen és csak mérsékelten szórakoztató műsort (karaoke és társai).
Egy apa-lánya kapcsolat
Mivel nincs cselekmény, apró, önálló jelenetek sorából ismerhetjük meg a szereplőinket. Calum első ránézésre túl fiatalnak néz ki ahhoz, hogy a tizenegy éves Sophie apukája legyen, így nem csoda, hogy amikor a biliárdozáskor néhány kamasz csatlakozik hozzájuk, azt hiszik róla, hogy valójában a lány bátyja. Ő javítja ki a srácokat, hogy az apja. Itt-ott elcsípett telefonfülkei hívásokból tudjuk meg, hogy Calum már nincs együtt Sophie édesanyjával, a kislány pedig valójában becsúszó véletlenként jött egy forró, átmulatott éjszaka következményeként. Ennek ellenére a fiatal férfi láthatóan próbál jó apja lenni a kislánynak, szereti Sophie-t, és ugyan ez nincs kimondva, de érezzük, hogy fáj neki, hogy nem lehet annyira jelen az életében, mint amennyire szeretne. Ez a törökországi kirándulás az ő idejük, ebből kell kihozni a lehető legtöbbet.
Aftersun (2022)
Calum épp ezért látszólag próbál mindig vidám lenni, és programokat szervez Sophie-val, de végig azt érezzük rajta, hogy a mosolya mögött valami más rejtőzik, lélekben nincs teljesen jelen, el-elkalandozik. Ez különösen abban a jelenetben látványos, amikor egy éjjel lelép, magára hagyva Sophie-t. Érezzük a férfi lelkében zajló gyötrődést, bár sosem tudjuk meg ennek okait. Ez jó eséllyel annak köszönhető, hogy az Aftersun nem Calum, hanem Sophie filmje, és egy tizenegy éves kislány nem is tudhat sokat mindarról, hogy az apja miket él át, hogyha nem beszél neki erről, maximum utólag, a jövőből visszanézve kapnak értelmet azok a mozzanatok, amik akkor még jelentéktelennek tűnhettek. A két éve a Normális emberekben feltűnt Paul Mescal újfent bizonyítja, hogy nem hiába tartják a jövő egyik nagy sztárjának, de a Sophie-t alakító gyerekszínész, Frankie Corio is felnő hozzá. Általa ez a film nemcsak egy apa-lánya kapcsolatról szól, hanem egy kislány felnőtté válásának története is egyben. Az Aftersunban az apa drámája mellett helyet kap az első csók is, valamint láthatjuk, hogy a kis Sophie mennyire szeretne már nagyobb lenni, hogy végre teljes értékű tagként a nála nagyobb gyerekekkel lóghasson.
Új szintre helyezi az Under Pressure-t
A film már az elhangzó slágerekkel (Blur, All Saints…) is tökéletesen eleveníti fel a korszakot, ráadásul Charlotte Wells nagyon ügyesen használja a zenét. Amit például a Queen és David Bowie Under Pressure című slágerével művel, az a filmezés magasiskolája. A dalt rövid emléktöredékekkel vezeti fel, melyek előjönnek a film különböző pontjain, majd amikor a végén megkapjuk a teljes jelenetet, addigra már ismerjük annyira a szereplőket, hogy pontosan felfogjuk, mi történik éppen bennük, velük. Ezt pedig olyan erővel festi alá az Under Pressure – egy amúgy sem épp visszafogott, nagyon érzelmes dal –, hogy olyan kirobbanó katarzist okoz a nézőtéren, amire film csak néhány évente képes.
Charlotte Wells rendező (Fotó: KIFF)
Bár nem tudni, mennyire számít önéletrajzi filmnek az Aftersun, egyáltalán nem lepne meg, ha arról értesülnék, hogy Charlotte Wells a saját apjával kapcsolatos emlékeit filmesítette meg, annyira személyesnek, annyira mélynek, annyira intimnek és annyira őszintének tűnik az egész. A filmet nézni olyan, mint amikor eszünkbe jut egy egyszerre szép és fájó emlék a régmúltunkból, ami sokat tett hozzá ahhoz, hogy kik vagyunk, személyiségformáló hatása volt, és most épp egy olyan élethelyzetben vagyunk, amikor a múltban történtek új jelentést, új jelentőséget kapnak számunkra. Nagyon nehéz lehet ilyen komplex érzelmeket kimondatlanul, narráció nélkül közvetíteni egy filmmel, és az Aftersun azért is bravúros mozi, mert ez sikerül neki.
Az Aftersunt a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál programjában láttuk. A magyar mozik várhatóan ősszel tűzik majd műsorra.
