A Sárkányok háza az idei év egyik legjobban várt és – ez gyakorlatilag biztosra mondható – egyik legsikeresebb sorozata: a cselekmény Trónok harca eseményei előtt kb. 200 évvel játszódik, szintén Westeros világában, és bár erőszakábrázolásban, illetve a meztelenkedések számát tekintve egyelőre nem nőtt fel a nagy előd szintjére, intrikákban, sárkányokban és vakító fehér parókákban már most simán lekőrözi azt. A művek alapjául szolgáló regények alkotója, George Martin előszeretettel merít ihletet különböző történelmi eseményekből, kataklizmákból: a Trónok harcát (pontosabban a A tűz és jég dalát) például a Rózsák háborúja inspirálta, amely az angol koronát egyaránt magának akaró Lancaster és a York családok között robbant ki a 15. század közepén, és jó három évtizeden keresztül tartott (erről itt írtunk bővebben). A Sárkányok háza (Sárkányok tánca) ugyancsak az angol történelem egy véres – habár kevésbé ismert – epizódjából merít, amelyet az Anarchia néven tart számon a történelemtudomány, és amely az 1100 és 1135 között Angliában uralkodó I. Henrik királyt halálát követő, évtizedes polgárháborúvá eszkalálódó trónutódlási válság volt.
Henrik abban az évben vette feleségül Skóciai Matildot, amikor trónra lépett, és felesége hamarosan két gyermeket szült neki: Matildot (aki 11 éves korában hozzáment V. Henrik német-római császárhoz, és ezzel a birodalom császárnéja lett) és Vilmost. Emellett – ahogy az illik – számos törvénytelen gyermeke is született, de erről majd később. Sajnálatos módon Henrik csak korlátozott ideig élvezhette a családi idillt: Matild királyné 1118-ban halt meg, Vilmos herceg, a trónörökös pedig két évvel később, egy tragikus és értelmetlen hajóbalesetben vesztette életét. A 17 éves herceg és kísérete egy Normandiába tartó hajóút során szerveztek spontán mulatságot, amelybe a legénységet is bevonták, és csúnyán lerészegedő matrózok egy sziklának kormányozták a járművet. Egy kivételével az összes utas odaveszett, és ami még rosszabb, Anglia férfi örökös nélkül maradt
Akárcsak a Sárkányok háza királya, Viserys Targaryen, úgy I. Henrik is pánikba esett, és egy sokkal fiatalabb – mindössze 17-18 év körüli – nőt vett feleségül, remélve, hogy újabb fiúgyermekkel ajándékozza meg. De Viserysszel és Lady Alicent Hightowerrel ellentétben Henriknek és Löweni Adelizának nem született utóda. Ezért a király 1127-ben felszólította udvarának tagjait, hogy esküdjenek hűséget lányának, Matildnak mint trónörökösnek. Ennek készségesen eleget is tett mindenki, ám amikor a király 1135-ben, 67 éves korában meghalt, a többségük – micsoda meglepetés – hamar átértékelte korábbi álláspontját.
Az udvar Matild helyett a király unokaöccse, Blois-i István mögé sorakozott fel. Az előkelő születésű István gyermekkora óta az udvar tagja volt, és a dúsgazdag boulogne-i grófnővel, Matildával (igen, ő már a harmadik Matild/Matilda ebben a történetben) kötött házassága csak megerősítette pozícióját. Érdekes módon egyébként István egyike volt azoknak a királyi családtagoknak, akik hűséget esküdtek Matildnak, sőt, egyes beszámolók szerint kifejezetten harcolt és helyezkedett azért, hogy ő lehessen az első a sorban. Ugyanakkor azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy az udvar befolyásos férfijainak nagy része képtelen lenne elfogadni egy nőnemű uralkodót (már csak azért se, mert korábban ilyet még nem láttak; még elméletben sem merült fel olyasmi, hogy egy nő üljön a trónon). Szóval István – noha egyébként elképzelhető, hogy ő személyesen tényleg nagyra tartotta Matildot – hagyta magát sodortatni az árral, és a pápa áldásával királlyá koronáztatta magát.
Matild (aki már jó ideje ex-császárné volt, ugyanis férje 1125-ben meghalt, ő pedig hozzáment V. Gottfried-hoz, Anjou grófjához) azonban nem mondott le harc nélkül jogos örökségéről, és szövetséget kötött I. Henrik egyik törvénytelen fiával, féltestvérével, Gloucesteri Róberttel. Miután a váratlan fejlemények hatására István támogatása erősen megingott, Matild 1139-ben lerohanta Angliát. A polgárháború (vagyis az anarchia néven emlegetett eseménysorozat) egy bő évtizeden keresztül dúlt az országban: bár közben többször fordult a széljárás, az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítettek maradtak. Csak egy jellemző példa: mikor István 1141-ben a lincolni csatában fogságba esett, úgy tűnt, Matildé lesz a végső győzelem. Ám amikor Londonban már a koronázási ceremóniára készült, a város fellázadt ellene, így kénytelen volt lemondani az ünnepélyes szertartásról, és lóhalálában elmenekült a helyszínről (épp ezért mind a mai napig vitatott, hogy egyáltalán legitim uralkodónak tekinthető-e vagy sem). Végül szabadon engedte Istvánt, cserébe a szintén fogságba esett Róbertért.
Matild fáradt bele először a véget nem érőnek tűnő háborúskodásba és 1148-ban feladta a harcot, majd férjével, Anjou grófjával Normandiába vonult vissza. Élete hátralévő részét itt élte le, és ezzel végleg lemondott arról az álmáról, hogy Anglia felett uralkodjon. Bár a háború hivatalosan még nem ért véget, távollétében István pár év alatt győzelmet aratott.
Azonban ez a győzelem csupán pirruszinak bizonyult.
Ugyanis annak ellenére, hogy István természetesen azt szerette volna, ha legidősebb fia követi a trónon, 1153-ban – az udvar nyomására – aláírta az ún. wallingfordi szerződést, amely Matild fiát, Henriket nevezte meg a korona örököseként. II. Henrik 1154-ben lépett a trónra, és uralkodásával új korszak kezdődött Anglia történetében: bár a király a maga idejében nem számított túlságosan népszerűnek (egy kortársa szerint „szinte mindenki gyűlölte”), öröksége mégis jelentősnek mondható: törvényeivel megalapozta a komplett angolszász jogrendszert, hatalmának kiterjesztése Bretagne-ra, Walesre és Skóciára pedig szintén jelentős hatást gyakorolt a társadalom és a kormányzati rendszerek fejlődésére.
