1924 januárjában egy német fényképész, Minya Diéz-Dührkoop készített néhány rendhagyó portrét egy avantgárd művészházaspárról, Lavinia Schulzról és Walter Holdtról. A képek elsősorban azért érdekesek, mert egyiken sem látszik az alanyok arca, ugyanis tetőtől talpig bizarrabbnál bizarrabb jelmezekbe vannak burkolva, amelyek éppúgy lehetnének egy obskúrus, őspogány rituálé kellékei, mint futurisztikus testpáncélzatok valami menő animéből. Ráadásul a fotóknak kissé baljóslatú hangulatot kölcsönöz a tény, hogy alig fél évvel elkészültük után a házaspár egyik tagja sem volt már az élők sorában.
Lavinia Schulz és Walter Holdt jelmezei (forrás: publicdomainreview)
Lavinia Schulz és Walter Holdt táncosok, vagy mondjuk inkább úgy, hogy expresszionista mozgásművészek voltak, akik Die Maskentänzer (Álarcos táncosok) néven váltak ismertté, sőt, hírhedtté az avantgárd újdonságokra nyitott hamburgi művészeti közegben. Kortárs szobrokra hajazó jelmezeiket saját maguk készítették. Duójuk – ahogy egy, a korszakkal foglalkozó történész megjegyezte – „az egész weimari tánckultúra egyik legfurcsább produkciója volt” (habár – és ezt már mi tesszük hozzá – a korszakban azért ANNYIRA nem számítottak szokatlannak az ilyesféle jelmezes táncmutatványok: gondoljunk csak mondjuk a legendás Bauhaus-balettre vagy Sophie Taeuber-Arp dadista-primitivista kosztümjeire).
A párosból egyértelműen a nő, Lavinia Schulz volt a nagy vizionárius: ő tervezte meg a jelmezeket, ő koreografálta a táncokat, valamint ő találta ki a Maskentänzer sajátos – némileg az ókeresztény mártírok szent eltökéltségét idéző – művészetfilozófiáját, amely nagyjából úgy foglalható össze, hogy „mélyen megélt szenvedés nélkül nem hozható létre igazi művészet”. Schulz úgy vélte, hogy egy előadó csak akkor tud intenzitást sugározni a színpadon, ha ő maga is intenzív lelkiállapotban van. „A művészetnek kimerítőnek kell lennie” – írta – „különben nem ér semmit”. „A szigorú aszkézis, a nélkülözés és a szélsőséges önfegyelem elengedhetetlen: nem azért, hogy túléljük az alkotói élet megpróbáltatásait, hanem mint előfeltétele annak, hogy bármi értékeset alkossunk.”
Lavinia Schulz és Walter Holdt jelmezei (forrás: publicdomainreview)
Schulzék ennek megfelelően tényleg úgy éltek, akár a szerzetesek: egy földpadlós, alagsori lakásban, mellékhelyiség, áram és folyóvíz nélkül. Függőágyban vagy szalmán aludtak, szürke nadrágot vagy kezeslábast viseltek mindennapi ruházatként, hogy bármikor tudjanak próbálni. A háztartásukban található tárgyakat (ahogy valószínűleg az ételt is) guberálás útján szerezték, mivel úgy tartották, hogy a művészetet és a kapitalizmus összeegyeztethetetlen fogalmak, vagyis előadásaikért nem fogadtak el pénzt (ezt a “remek szokásukat” gyermekük születése után is megtartották). Alapból is nehéz (adott esetben akár 40 kilót nyomó) és levegőtlen jelmezeiket belül szögekkel, súlyokkal és hasonló apróságokkal tették még kényelmetlenebbé. A színpadon gyakran összeverekedtek: birkóztak, ütötték-rúgták egymást, és szörnyű trágárságok kíséretében szidalmazták a másikat.
Bár ez a műsor része volt, meglehetősen valóságosnak hatott, tudniillik ilyenkor egyáltalán nem fogták vissza magukat; minden élesben ment. Schulz a művészetről alkotott elképzeléseinek nagy részét alighanem közvetlenül mentorától, a német expresszionista színházi producertől/teoretikustól, Lothar Schreyertől vette át, amikor még Berlinben élt: a férfi egy fiatalokból álló, szektaszerűen megszervezett művészcsoport vezetője volt, egy magát prófétának kikiáltó, kissé hibbant és elég manipulatív figura, aki valamiféle kompromisszummentes és botrányos expersszionista-miszticista színházeszményt próbált megvalósítani, és ennek érdekében időnként erőszakos színpadi jelenetekre vagy nyilvános meztelenkedésre kényszerítette tanítványait.
Schulz és Holdt házassága összesen három évig tartott, aztán 1924 nyarán Schulz fejbe lőtte Holdtot, majd maga ellen fordította a fegyvert. Mindketten meghaltak: a nő mindössze 28, férje pedig 25 éves volt. Egyéves kisfiuknak nem esett bántódása. A tragédiát követően a házaspár lakását kiürítették, és jelmezeiket és egyéb holmijaikat egy hamburgi múzeumba vitték, ahol egészen 1988-ig porosodtak egy padláson elfeledve, amíg valaki véletlenül fel nem fedezte őket. Hogy pontosan mi is vezetett gyilkossághoz, illetve az öngyilkossághoz, az máig nem világos: egyesek szerint Holdt megcsalta Schulzot, és a nő bosszúból lelőtte. Mások szerint Holdt betegség vagy depresszió miatt ágynak esett, Schulz pedig dühös volt, hogy elhanyagolja a táncot. Az mindenesetre biztos, hogy életük vége felé már kórosan le voltak soványodva. Megszenvedtek a művészetükért.
