Ideális esetben egy interjú mindkét résztvevője örömmel, vagy legalábbis önként vesz részt a beszélgetésben. Elvileg az újságíró és a riportalany számára is ugyanaz a cél: egy érdekes beszélgetés szülessen, amit sokan olvasnak el, mert ez jó
1. a lap olvasóinak
2. annak a terméknek/szolgáltatásnak, amit az interjúalany a beszélgetés során épp népszerűsíteni próbál.
A sztárokat sokszor szerződés kötelezi arra, hogy bizonyos időt az életükből szenteljenek a sajtóra, és válaszoljanak az újságírók kérdéseire. A nagyok esetében ez általában tömbösítve történik: ilyenkor néhány nap leforgása alatt több tucatnyi, vagy akár több száz interjút adnak, sokszor válaszolva ugyanazokra a kérdésekre újra meg újra meg újra. A szakmában ezeket az eseményeket press junketnek hívják. Ilyenkor ül az ismert ember álló nap egy hotelszobában, és sorra vezetik be hozzá az újságírókat, időnként egyesével, máskor kisebb-nagyobb csoportokban. Valahol természetes, hogy sok színész és rendező számára nem ez a szakmája legélvezetesebb része, de azért vannak, akik élvezik, a legtöbben pedig tökéletes profizmussal csinálják végig még akkor is, ha legbelül már borzasztóan unják. Aztán vannak azon kevesek, akik úgy élik meg az ilyen helyzeteket, mintha a fogukat húznák. Mind Robert De Niro, mind Bruce Willis sokáig híres volt arról, hogy gyűlölnek a sajtóval beszélgetni, és rendesen megizzasztják azokat az újságírókat, akikkel mégis kivételt tesznek.
Ari Aster és Joaquin Phoenix az Amitől félünk Los Angeles-i premierjén (Fotó: Kevin Winter/GA/The Hollywood Reporter via Getty Images)
Én most az ünnepelt horrorfilmek, az Örökség és a Fehér éjszakák rendezőjével, Ari Asterrel próbáltam ki az élményt Zoomon keresztül. Aster kapásból azzal kezdte, hogy felhajtott egy ginger shot-ot, mondván, hogy eléggé másnapos, és ez talán helyrerakja. Jelentem: nem sikerült. Aster az a fajta alkotó, aki nem szeret a művészetéről beszélni, és ennek hangot is ad a társalgás során. Olykor kellemetlenül tömören válaszol, máskor hosszú, látványos szüneteket tart két mondat között, hogy végül ne válaszoljon semmit, néha pedig az ember szemébe mondja, hogy nem látja értelmét az interjúnak. Pedig az új filmje, az Amitől félünk bőven ad témát egy izgalmas beszélgetéshez. A filmben a kis híján ötvenéves szüzet játszó Joaquin Phoenix szorong az anyjával való elnyomáson alapuló kapcsolata miatt, miközben lázálomszerű helyzetekben próbálja legyőzni a saját bűntudatát, szorongásait és bűnös(nek tartott) szexuális vágyait. Még egy Mariah Carey-dalra komponált bizarr szexjelenet és egy emberméretű pénisz is van benne. Azonban, ha Ari Astertől várunk válaszokat a film közben bennünk felmerülő kérdésekre, rossz helyen keresgélünk. Ezt a saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk.
Mennyire személyes film számodra az Amitől félünk?
Nagyon személyes film, ugyanakkor nem nevezném önéletrajzinak. Ennek így van értelme?
Van, de egy kicsit kifejtenéd bővebben?
Nem az életemről szól, mégis belátást enged a lényegembe.
A film ötlete tizenkét éve született meg benned. Miért tartott ilyen sokáig, hogy elkészüljön?
Ne úgy képzeld, hogy ennyi időn át ezen a filmen dolgoztam, voltak közben más munkáim. Nincs tízévnyi munkám a filmben. A forgatókönyv első verzióját még tíz éve írtam. Próbáltam már akkor összehozni, de nem sikerült, mert egyszerűen túl nagy és túl furcsa projekt volt. Akkor még nem volt semmim, amit felmutathattam volna. Egy évet dolgoztam rajta, aztán félre kellett tennem, és most visszatértem hozzá.
Nekem úgy tűnik, mintha a zombik és vámpírok helyett a családok váltak volna a modern horrorok szörnyetegeivé, ami különösen feltűnő az A24 forgalmazó által készített horrorfilmekben. Te hogy látod ezt?
Kétségkívül lehetnek a családok is szörnyetegek, ez is benne van. Más A24-nek dolgozó rendezők nevében nem beszélhetek, hiszen azokhoz nem volt közöm, de… (hosszú szünet) Igen. (újabb hosszú szünet) A család egyike a horror legjobb forrásainak.
Ari Aster az Amitől félünk New York-i vetítésén (Fotó: Jason Mendez/Getty Images)
A filmed főszereplője bánja, hogy nem élt az élet adta lehetőségekkel, nem olyan életet élt, amilyet szeretett volna. Neked van valamilyen beteljesületlen vágyad vagy valamilyen alternatív életutad, amit szívesen kipróbáltál volna?
Úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy megvan bennem a potenciál és a vágy, hogy filmeket készíthessek, és… (hosszú szünet) megkapom ahhoz a támogatást, hogy képes legyek megcsinálni őket.
A családod támogatását?
A családom támogatását ugyanúgy, ahogy az egyik nagyon kedves produceremét, Lars Knudsenét vagy épp az A24-ét. Ők teszik lehetővé számomra, hogy a filmjeimet teljesen szabadon készíthessem el. Látok magam előtt egy olyan világot, amiben nincs meg bennem a filmkészítés vágya: akkor biztosan egészen más életem lenne. Magánemberként és alkotóként is teli vagyok kétségekkel, ez a film pedig a kétségekről szól.
Hogyan találtál rá a film különleges struktúrájára?
A sztori természete hozta magával. Ez egy pikareszk (olyan sztori, melynek egyes részei szabadon felcserélhetők egymással – a szerző). Ez egy road movie. Beau megy egyik környezetből a másikba, ami számomra azért érdekes, mert a különféle környezeteket úgy kell megmutatnom, hogy minél jobban különbözzenek egymástól. Különbözniük kell egymástól annyira, hogy átadjuk velük az utazás érzését, ugyanakkor harmóniában is kell állniuk egymással. Ebben a filmben sokkal többször kellett a megérzéseimre hagyatkoznom, mint valaha. A művészet, az alkotás alapvetően egy intuitív folyamat. Ezért is nagyon furcsa interjúkat adnom, mert ilyenkor olyan dolgokat próbálok szavakba önteni, amik a megérzéseimből épültek fel. Minden, amit most mondok, retrospektív. Utólag próbálom értelmezni a döntéseimet. Megpróbálok megmagyarázni olyan dolgokat, amiket valójában nem lehet megmagyarázni. Ez nem segít a filmnek. Nem hiszem, hogy lesz bárki, aki ezt olvasva jobban tud majd kapcsolódni a filmemhez. Ezek csak belemagyarázások.
Az, hogy ennyire a megérzéseidre hagyatkozva dolgozol, nem frusztráló a színészeid számára a forgatáson? Hogyan kommunikáltál ezekről a főszereplőddel, Joaquin Phoenixszel?
Nézd, Joaquin is a megérzéseire hagyatkozva dolgozik. Azért ne úgy képzeld a munkamódszeremet, hogy reggel kilépek az ajtón, megnézem, honnan fúj a szél, és ez alapján kitalálok valamit. Egyszerűen csak éreznem kell, hogy amerre indulok, az a helyes irány. Bíznom kell ebben. És ez már a forgatókönyv írásának folyamatában is ugyanúgy jelen van, mint később a forgatáson vagy a vágás során. Van, hogy visszaolvasom a forgatókönyvemet, és igazán szomorú leszek egy-egy jelenet láttán. Ez csak azt jelenti, hogy még nem elég jó, még nem értem el vele a kívánt célt. Az ember hajlamos néha azt gondolni, hogy amit egyszer leírt, az úgy van, ahhoz ragaszkodni kell, de valójában egyáltalán nincs így. El kell jutnod arra a pontra, amikor olvasod a forgatókönyvedet, és közben már nem érzed rosszul magad, nincs benned hiányérzet. De ugyanez igaz a forgatásra is. Attól, hogy már felvettél valamit, nem biztos, hogy az jó. Lehet hiányérzeted. Nyitottnak kell lenned erre az érzésre, mert ez mutatja meg, jó úton jársz-e.
Tudni kell megállni, és azt mondani, hogy találjunk ki valami mást és csináljuk újra úgy, hogy működjön. Nem szabad engedni az óra nyomásának.
A filmkészítés borzasztó stresszes dolog, mert csak limitált idő áll rendelkezésedre a felvételekhez. Nem mindig megy minden a terv szerint, legyen az a rossz időjárás, egy elrontott felvétel vagy valami más. Nagyon könnyű elveszni a sok-sok részfeladatban, és közben nem észrevenni, hogy amit felvettünk, az nem elég jó. Könnyű elveszni a filmezésben, és közben nem figyelni a lényegre: arra, hogy a filmed olyan legyen, amilyennek megálmodtad. Ebben a folyamatban könnyű elveszíteni az igazi célodat. Mindig az eszedbe kell juttatni, hogy nemcsak az a célod, hogy időben felvedd a tervezett jelenetek sorát. Végig ott kell előtted lebegnie annak, hogy miért dolgozol ezen a filmen, mit láttál meg benne. Nem elég, ha csak leforgatsz egy jelenetet, életre is kell keltened.
Az első és az utolsó forgatókönyv-verziód között két nagyjátékfilmet is leforgattál. Mit tanultál ezekből? Mennyire lett más ez a film az által, hogy közben két másik filmet is elkészítettél?
(nagyon hosszú szünet) Minél több filmet forgatok, annál jobban értem, hogy mit engedhetek meg magamnak, és mi az, amit már nem. Egyre jobban tudom, hogy egy nézőnek mennyi információra van szüksége, ahogy azt is, hogyan tudok a legjobban váltani egyik jelenetről a másikra. Ez egy szakma, amiben gyakorlással fejlődünk. Időnként ki kell próbálni olyan dolgokat, amikről nem tudjuk, működőképesek lesznek-e. Ha nem működnek, hát… Viszont, amikor működni kezdenek, az mindig nagyon izgalmas. Jó érzés, hogy megpróbáltál valamit, aztán… ez járt valamilyen eredménnyel. Olyan, mintha egy szikra gyúlna ilyenkor bennem, emiatt pedig egyre jobban szeretek kísérletezni és játszadozni. Egyre kevésbé vonz a gondolat, hogy olyan dolgokat csináljak, amikről biztosan tudom, hogy működni fognak. Az alkotói folyamat az évek során egyre inkább a megérzéseim irányába tolódik el. Még most is tanulom, hogy jobban bízzak bennük. Még ha nem is működik egy ötlet, akkor is jobb, mint biztosra menni. A lényeg, hogy megpróbáljuk.
Az Amitől félünk egy anya-fia kapcsolatot mutat be. Mit gondolsz, működne ez a film egy anya-lánya kapcsolat bemutatásával is, vagy ebben az esetben nagyon más lenne?
Számomra ez a film egy szülőről és az utódjáról szól. A bűntudatról, a vádaskodásról, és ez igaz lehet bármelyik nemre. Tény, hogy van valami az anya-fia kapcsolatokban, amit nagyon izgalmasnak találok… (hosszú szünet) Próbálok erről úgy beszélni, hogy közben ne mondjak róla semmit. Vannak ebben a filmben nagyon nyilvánvaló dolgok, ugyanakkor nem szeretném kimondani őket. Jobban szeretem, ha inkább mások próbálják értelmezni a filmjeimet. Nem akarok nyomokat adni ahhoz, hogy a nézők hogyan értelmezzék a látottakat. Nem szeretnék semmit elmagyarázni… (nagyon hosszú szünet) Bocsánat, végigutaztam az agyamban, hogy találok-e ott még bármit a témában, de semmit sem mondhatok el abból, amit ott találtam.
Joaquin Phoenix és Ari Aster a forgatáson (Fotó: Profimedia)
Nem zsidóként viszonylag keveset tudok erről, de azt látom, hogy zsidó kultúrában a bűntudatnak komoly szerepe van, ahogy a te filmedben is. Mesélnél erről?
Szögezzük le, hogy nem tartom magam vallásos embernek, sőt odáig mennék, hogy az Amitől félünk a szememben egy kimondottan szekuláris film. Tudom, hogy frusztráló lesz, amit mondok, de a kérdésedre a választ megtalálod a filmben. Minden mondandóm a bűntudatról ott van a filmben, sőt még azt is elfogadom, ha valakinek túl sok az, amit a filmben erről a témáról mondok.
De azt jól érzem, hogy a zsidó kultúrkörben ez egy kiemelten fontos téma?
Ez igaz. (hosszú szünet) Ha azt mondom, hogy ez egy zsidó vígjáték, az nagyjából egyenértékű azzal, mintha egy komédia lenne a zsidók üldöztetéséről. Beau esetében a bűntudat nagyja belőle ered, de mintha egy ciklus része lenne… De már meg is bántam, hogy kimondtam ezt. Bárcsak vissza tudnám tekerni ezt a beszélgetést, hogy kitörölhessem ezeket a mondatokat. Ha egyszer majd visszaolvasom valahol, biztosan felidegesít majd és fájni fog tőle a fejem.
Az interjú egy nemzetközi Zoom-kerekasztal beszélgetés keretében történt. Az Amitől félünk április 20-tól látható a magyar mozik műsorán.
