Letaglózó filmbefejezések, amik sokkoltak minket

Rengeteg filmet ismerünk egészen meglepő befejezéssel, amik után a moziszékből/fotelből felállva órákig lehet beszélgetni azon, hogyan leptek meg bennünket a filmesek, és legszívesebben azonnal újranéznénk a filmet, hogy másodjára kiszúrhassuk a trükkjeiket. Ilyen például a Hatodik érzék vagy a Harcosok klubja, hogy csak a leghíresebbeket említsük. Azonban vannak filmek, amik hasonlóan meglepnek a befejezésükkel, ugyanakkor miután véget érnek, legszívesebben órákig nem szólnánk egyetlen embertársunkhoz sem, mert még az életről is lehoznak minket. Mivel ebben az írásban a filmek végével foglalkozunk, értelemszerűen SPOILEREKET tartalmaz, vagyis szinte csak SPOILEREKből áll, vagyis fogyasztását csak saját felelősségre ajánljuk.

Győz a gonosz

Ómen (1976)

Nem tudom van-e még olyan film a földkerekségen, ahol a végéhez érve azért szurkolunk, hogy a főhős egy templom oltárán tőrökkel szurkáljon agyon egy kisfiút, ráadásul ezt a hőst Gregory Peck alakítja, aki az egész karrierjét makulátlan úriemberek eljátszására építette. Mire emberünk eljut addig, hogy egy gyerekgyilkosságban próbáljon feloldozást találni, számtalan tragédiát kell megélnie a családjában és környezetében. Robert Thorn nagykövet ugyanis rájön, hogy a gyerek, akit egészen odáig a sajátjaként nevelt, valójában egyáltalán nem az övé, hanem az ördög fattyát gondozta idáig, aki azért jött a világra, hogy leigázza az emberiséget.

Thorn a felesége elvesztése után felismeri az igazságot, és szent tőrökkel felszerelkezve viszi a nevelt fiát a templomba, hogy visszaküldje oda, ahonnan érkezett: a pokolba. Azonban az utolsó pillanatban érkező járőrök nem nézik jó szemmel, hogy apuci épp rituálisan szeretné meggyilkolni a Sátán fattyát (aki egy

dumával próbálja elkerülni a pokolra jutást), ezért hátba lövik a férfit. Egy bónuszjelenetben már a temetésen járunk, ahol a kis Damien az apja sírjánál állva gonoszul belemosolyog a kamerába: hiába próbálkozunk, a gonoszt nem lehet legyőzni.

A tudás nem ad feloldozást

Nyomtalanul (1988)

Emberkísérlet: elvittem három Halálos iramban-szüzet a tizedik részre

A nyolcvanas évekbeli holland kultfilmből pár évvel később készült egy hollywoodi remake is Nyom nélkül címmel, de azt felejtsük is el gyorsan, mert nyomába sem ér az eredeti nyomasztásának. A filmben egy pár, Rex és Saskia indul el autóval kirándulni egy vidéki házba. Útközben az autópálya mentén megállnak egy benzinkútnál. Míg a férfi kint marad a kocsinál, a nő bemegy a kútra. Rex azonban hiába vár, Saskia nem jön vissza, gyakorlatilag nyom nélkül szívódik fel. A férfi évekig keresi fáradhatatlanul eltűnt szerelmét, amikor megkeresi őt egy Raymond nevű fickó azzal, hogy ő tudja, mi történt Saskiával. A leveleket írogató férfi felajánlja hősünknek: ha hajlandó bízni benne és a segítségével elaltatja magát, ő elviszi őt Saskiához.

Mivel a férfi gondolatai és érzéseit szinte megnyomorítja, hogy nem tudja, mi lett a szerelmével, hosszas tépelődés után belemegy a játékba. Egyszerűen tudni akarja. Elalszik, majd nem sokkal később sötétben ébred. Egy ládában van, és hallja, ahogy kintről földet dobálnak rá. Raymond épp élve temeti el őt. Egy vágással később Raymond kertjében pásztáz a kamera a földközelben, a gyerekei mit sem tudva játszanak odakint az apjuk élve eltemetett áldozatai fölött.

Ennél még az is jobb, ha főbe lőjük magunkat

A köd (2007)

Stephen King is tud kényelmetlen befejezésekkel szolgálni, de az már igazán meglepő, hogy az írásából készült adaptáció sokkal gonoszabb és reménytelenebb befejezéssel szolgál az eredetinél. A másik dimenzióból érkező szörnyek elől egy boltban talál menedéket sok-sok ember, de a bezártság és a reménytelenség miatt odabent is elszabadul a pokol, a túlélők egymás torkának ugranak, és a hősünk, David Drayton idővel rájön, hogy talán a kinti szörnyeknél is rosszabbak a benti emberi szörnyetegek, ezért a családjával és néhány szimpatikus embertársával kiszöknek onnan.

A köd (2007) – Fotó: Photo12 via AFP

Autójukkal a végeláthatatlan ködben autóznak, és órák múlva meggyőződésük, hogy az egész világ elveszett és mindent a túlvilági szörnyetegek uralnak. Az autó utasai reménytelenségükben azt találják ki, hogy az egyetlen pisztolyukkal David egyenként lelövi őket – köztük a saját gyermekét –, és mivel csak négy golyó van, de az autóban öten vannak, a férfi vállalja a szörnyek általi halált. David megteszi a szörnyűséget, és már épp arra készülne, hogy kiszállva a kocsiból várja a gyilkos szörnyetegeket, amikor a köd látványosan oszlani kezd, és a holttestekkel teli autója mellett egymás után húznak el a mentőalakulat járművei. Csak pár percet kellett volna várniuk…

A pokol az otthonodba költözik

Furcsa játék (1997)

A home invasion egy alműfajnak számít a horror és/vagy thriller zsáneren belül. Arra az univerzális emberi tulajdonságunkra épít, hogy alapvetően az otthonunk falai között érezzük a leginkább biztonságban magunkat, úgy hisszük, hogy a külvilág fenyegetései legalább ott békén hagynak bennünket. A home invasion filmekben a hősöket azonban pont az otthonukban támadják meg, gyorsan kiderül, hogy a falak adta biztonság csupán illúzió. Ezek szinte egytől egyig kegyetlen filmek, de még közülük is kiemelkedik az osztrák Michael Haneke jéghidegen játékos nézőkínzása, a Furcsa játék (amerikai remake-je is létezik). Ebben a család csuda szép házába két jóképű, fiatal fiú hatol be, akik módszeresen kezdik el kínozni a családtagokat, és kilátásba helyezik, mikor végeznek velük.

A kínzást és a megaláztatást is szörnyű nézni, Haneke pedig mindent megtesz azért, hogy gyűlöljük a két arrogáns elkövetőt, és szurkoljunk a családnak. Bár akad egy-két kikacsintás a nézőre korábban is, a film alapvetően realistán, hollywoodias túlzások nélkül merül el a szereplők szenvedésében. Amikor a főhősnő, Anna a gonosztevők egy pillanatnyi megingását kihasználva megszerzi a fegyvert, és úgy fest, végre győzhet a jó, az egyik srác a távirányító felemelésével egyszer csak visszatekeri a filmet, hogy elvegye mind a nézőtől, mind Annától a reményt.

– üzeni Haneke, akinek esze ágában sincs feloldozást kínálni, és a nézők vérszomját bünteti a szokatlan kegyetlenségével.

A romantika kap egy óriási pofont

Diploma előtt (1967)

Egy elképesztő reality: ezek megcsinálták a Truman Show-t a valóságban

Ha romantikus film, akkor szinte elvárás a happy end. Ez így van ma, de így volt régen, közel hatvan évvel ezelőtt is. Mondjuk a Diploma előtt alapfelállása nem épp hagyományos romantikus filmeket idéz: a fiatal Ben viszonyt kezd a családi barát jóval idősebb feleségével, Mrs. Robinsonnal, hogy aztán valamivel később beleszeressen annak vele hasonló korú lányába, Elaine-be. Természetesen ha lefeküdtél az anyjával, már nem veheted el a lányát, így Mrs. Robinson mindent megtesz azért, hogy ebből a kapcsolatból ne legyen semmi, a lánya még a titkos viszonyra is ráeszmél. Azonban a Dustin Hoffman alakította Bent nem olyan fából faragták, hogy feladja a harcot. Amikor meghallja, hogy Elaine már az esküvőjére készül, ő felkutatja a helyszínül szolgáló templomot, és az utolsó pillanatban beesik oda, hogy megakadályozza a frigyet és elszöktesse a menyasszonyt.

A templomból szöktetés régimódi, romantikus toposz, olyan, minthogy minden második romkomban a reptérre kell menni szerelmet vallani, mielőtt elrepülne a nagy Ő gépe. Amikor sikerül Bennek a nagy mutatvány, és ők ketten ott ülnek a menyasszonyi ruhában lévő Elaine-nel egy busz hátsó ülésén, azt hihetnénk, hogy ennyi volt: itt a happy end, a két mosolygó fiatal egymásra talált, a szülők sem állhattak az útjukba.

Csakhogy Mike Nichols rendező egy ravasz trükköt vet be. Kicsit tovább mutatja a záróképet, mint ahogy azt mutatni szokás. Dustin Hoffman és Katharine Ross arcáról lassan lehervad a győzelmi mosoly, elkezdik felfogni, hogy mit csináltak és mi történt. Semmi mást nem csinálnak, csak ülnek és néznek maguk elé, azonban ezzel, hogy a film így ér véget, a Diploma előtt már nem happy endet üzen, hanem valami egészen mást. Oké, ezt megcsináltuk, de hogyan tovább? Mi lesz most velünk? Tényleg jó ötlet volt magunk ellen fordítani a családjainkat? Tényleg ennyire akarom a mellettem ülő embert? Egy képbe ritkán sűrítenek ennyi kimondatlan, de nagyon is súlyos gondolatot, ami aztán sokáig kísérti a nézőjét.

A kibelezés sem szabadít fel a traumák alól

Resurrection (2022)

Margaret (Rebecca Hall) látszólag sikeres életet él, egyedül neveli nagylányát, aki készül az egyetemre. Egy nap  egy konferencián ismerős arcot vél felfedezni és megrémül. A férfi van ott, aki évtizedekkel ezelőtt tönkretette az életét, és aki elől elmenekült. Daviddel (Tim Roth az interjúnkban mesélt a filmről) akkor jártak, amikor a nő még fiatal volt. A férfi behálózta a lányt és a szüleit, majd teljesen elzárta őt a külvilágtól. Margaret fiút szült neki, a férfi nem örült ennek.

Amikor egy napot David vigyázott rá, a nő arra ért haza, hogy a férfi – legalábbis állítása szerint – megette (!) az újszülöttet. Megette, de a fiú nem halt meg, hanem tovább él benne. Igen, ott a gyomrában. És ha Margaret továbbra is kedves hozzá, időnként beszélhet vele. Nem csoda, hogy Margaret elmenekült tőle, nevet változtatott és új életet kezdett. David újbóli megjelenése teljesen traumatizálja őt, félti tőle a nagylányát, akit megpróbál a lakásukba zárni, nehogy baja essen. David ismét felkínálja neki a lehetőséget, hogy kedvességekért cserébe találkozhasson a kisfiával.

Az eddig is beteg sztori a zárójelenetben csúcsosodik ki igazán. Margaret ellátogat David hotelszobájába, ahol a „gyereklátogatásból” valami egészen más lesz. Margaret leszúrja Davidet, majd kibelezi őt. És amikor már azt gondolnánk, hogy az ámokfutása kifullad ennyiben, egyszer csak valóban kiemel a férfi belei közül egy újszülöttet, majd rámosolyog.

Egy jelenettel később már angyali fényben úszva otthon van a lányával, aki az újdonsült kistestvérét fogja a karjában, és megköszöni az anyjának, hogy megvédte őt, és végre biztonságban érzi magát. Az angyali fény azonban hirtelen megszűnik, Margaret tekintete pedig komorabbá válik. A Resurrection vége nemcsak sokkoló, hanem sokféleképpen értelmezhető. Egy azonban biztos: azt mutatja be, hogy egy bántalmazó kapcsolat súlyos, feldolgozatlan traumáit egész életünk során magunkkal cipeljük. Lehet, hogy megtanulunk velük együtt élni, de időről időre a felszínre törhetnek, és hatalmas pusztítást végezhetnek, főleg, ha sosem kérünk segítséget.