Megvan az a jelenség, amikor tömegbaleset történt az út mentén, és az emberek egyszerűen nem tudnak NEM odanézni? Hát, akkor nagyjából el is mondtuk, milyen az Eufória kreátorának, Sam Levinsonnak az új sorozata, Az idol. Bár az HBO sötét tinisorozata valóban kimagasló első évaddal nyitott, a második már végképp letért a történet vezérelte útról, és csak a vibe-okra alapozott – mondhatjuk, az Eufória kezdeti sikere mindenkit megtévesztett. Ezzel most persze nem az alkotók felett ítélkezünk. Vagy legalábbis nem mind felett: nyilvánvalóan Zendaya és Rév Marcell, operatőr viszik el a hátukon a sorozatot, kis túlzással kizárólag ők tették az Eufóriát kultkedvenccé. Abban azonban már kételkedünk, hogy Sam Levinson valóban olyan látnoki zseni, mint amilyennek az első évad után kikiáltottuk.
Levinson ugyanis egyre többször mutatja meg, hogy valójában csak egy blöffmester.
Kezdődött ez az Eufória folytatásával, aztán jött a Malcolm és Marie pszeudo-művészkedős katasztrófája. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy milyen pletykák keringtek korábban az Eufória toxikus forgatási körülményeiről. Ezek a botrányok Az idol produkcióját sem kerülték el (sőt!), a Lily-Rose Depp és a The Weekend (polgári nevén Abel Tesfaye) főszereplésével készült sorozat pedig csak tovább bizonyítja, hogy Levinson szuperképessége mindig is a kamuzás volt. Mert mi ez az öncélúság, ez a l’art pour l’art provokálás, ha nem egy nagy, kövér blöff?! Egyelőre legalábbis mindenképpen úgy tűnik, hogy Lily-Rose Depp indokolatlanul sok cicivillantásánál, a Pornhub kezdőoldalát idéző szexjeleneteknél, és a kizsákmányolóan szexista felvételeknél többet nem fog nyújtani Az idol. Mondjuk ezt a cannes-i filmfesztiválon levetített első két epizód alapján.
Senkiháziak kezében van a popszakma
Az idol első ránézésre nagyjából hasonló pályát jár be, mint amilyen maga Levinson karrierje: kezdetben elhisszük, hogy valami friss, eredeti robbant be a vászonra, ami aztán egészen gyorsan lejtmenetbe kapcsol. A nyitányban rögtön a Lily-Rose Depp által alakított popsztárral, Jocelynnel találkozunk, aki sebezhetőtől a „tiszta szexig” a szimpla boldogon át mindenféle arckifejezést bemutat az őt instruáló fényképésznek. Ahogy egyre tágul a kép, hamar kiderül, micsoda gépezet működik egy albumborító fotózásán. Jocelyn (becézve Joss) ugyanis a nagy visszatérésére készül, és mindenki az új lemez sikerén munkálkodik. Az énekesnő ugyanis amolyan Britney Spears-féle figura, aki az édesanyja halálát követő pszichés összeomlás után igyekszik talpra állni.
Lily-Rose Depp Az idol egy jelenetében (Fotó: HBO/Eddy Chen)
Ez a zeneipari kulisszák mögötti betekintés kifejezetten izgalmas felütésnek tűnik – pláne a háttérben futó krízis tekintetében: bosszúpornó kering a neten Jossról, aki erről semmit sem tud. Mindenki igyekszik az utolsó pillanatig védelmezni őt. A Dan Levy által alakított PR-os egy hibátlan David Rose-variáns. Míg Joss két menedzsere, Chaim (Hank Azaria) és Nikki (Jane Addams) a tökéletes ellenpólusai egymásnak, miközben a legelvetemültebb, mégis gyakran nagyon vicces beszólások hagyják el a szájukat. Az átlagember azonosulási pontja sem hiányozhat, mégpedig Leia (Rachel Sennott) személyében, aki Joss legjobb barátnője és egyben asszisztense. Ő a józan ész képviselője, aki ugyanakkor nem immunis a csillogás, karizma és hírnév varázsára.
Joss csapatának működése lebilincselő, melynek bemutatásával Levinson valóban elhúzza a függönyt a kukkoló közönség számára – csak sajnos úgy néz ki, sokkal több képernyőidőt már nem kapnak: Joss és Tedros (Abel Tesfaye) sztorija kipöcköli őket. Ezért részünkről már most javasolnánk egy #TeamJocelyn spin-offot.
Mert ez a komplett falunyi ember tehát látszólag Joss sikeréért dolgozik, de valójában csak nyerészkednek rajta a menedzsertől a sajtósig. Ő hozza nekik a pénzt, belőle élnek, a 11 éves kora óta éneklő lányban pedig már nem látnak többet malacperselynél. Kizsákmányolják őt, épp, ahogy a sorozat maga teszi a fiatal színésznőjével.
Persze semmi kétségünk afelől, hogy Levinson ezt „tudatos művészi döntésként” jellemezné, a „filmnyelv is tükrözze a cselekményt” jeligére a Szöszi után szabadon. Melynek egyetlen felmentő aspektusa ismét Rév Marcell operatőri munkája, aki még az ordítóan szexista male gaze-ből is képes kihozni valami művészit. Összességében azonban ez az egész nem több öncélú polgárpukkasztásnál. Ami ráadásul kínos, izzadságszagú, a mozi polgárai pedig maximum a nevetéstől pukkadoznak. Tudniillik, ez a legjobb módja a szekunder szégyen kezelésének.
Red flag, red flag hátán
A cringe-faktor nem merül ki Abel Tesfaye röhejesen aszexuális alakításában – amikor nincs kétségünk afelől, hogy pont az ellenkezője volt a célja –, de mondjuk nem segít rajta. Mert lehet, hogy a The Weeknd dalai olyan fülledtek, hogy levegőt nem kapunk, de a popszámokon túl a vászonra ezt az erotikus sármot (?) már nem sikerült átültetni. Tedros állítólag ellenállhatatlanul vonzó, hiszen egy pillanat alatt leveszi a lábáról a sorozat nagy részére a „tiszta szex” instrukcióban ragadt Josst. A néző számára indokolatlanul. Arról pedig már nem is beszélünk, hogy egész jelenetek épülnek Tedros szexuális vonzerejére, és ha lennének is apró, pislákoló szikrák, azokat a The Weeknd kínos előadásmódja (ilyen béna dirty talkot sem hallottunk még soha) azonnal eloltja.
The Weeknd Az idol egy jelenetében (Fotó: HBO/Eddy Chen)
Bár ez az első két részből nem, csak a sorozat leírásából derül ki, hogy Tedros egy konkrét szektavezér – mégis sehol a karizmája. Ez azonban nem tartja vissza Josst attól, hogy azonnal alávesse magát a férfinak, aki vonzerő hiányában is egy két lábon járó red flag. „Szerencsére” azonban Jocelynnak láthatóan a piros a kedvenc színe: mikor ugyanis Leia erőszakos kinézetűnek jellemzi Tedrost, Joss kifejti, hogy pont ettől olyan szexi. És Lily-Rose Deppnek már csak a tekintete is meggyőz minket, hogy ezt komolyan is gondolja. Hogy rátalált a rossz fiúra, aki csak érte jó, és aki végre emberként, nőként látja őt, nem pedig egy produktumként. Megértjük, miért hagyja magát dominálni a férfi által (kezdetben csak szexuálisan, de van egy olyan tippünk, hogy ez hamar meg fog változni), aki kihasználja a szexualitással takargatott sebezhetőségét. Ha azt azonban Tesfaye-nek nem hisszük el, hogy Tedros egy sármos pszichopata, akkor Az idol alapjaiban nem működik.
#TeamJocelyn
A kezdeti tervektől eltérően ugyanis Tedros szektavezér alakja követeli majd magának egyre inkább a reflektorfényt, mely folyamat már az első két epizódban elindult. Vagyis pontosítunk: már a forgatás alatt megkezdődött, amikor Tesfaye a kezébe vette az irányítást. A Rolling Stone magazin cikke szerint ugyanis The Weeknd úgy gondolta, hogy Az idol túlságosan „a női perspektívára” fókuszál, ezért állítólag újraírást és újraforgatást követelt. Ekkor került a képbe Sam Levinson, hogy beüljön az eredeti rendező, Amy Seimetz székébe. Bár nem tudjuk, mennyi valós a cikk állításai közül (az HBO, Az idol sztárjai és alkotója mindet tagadták), a Rolling Stone újságírói 13 stábtag nyilatkozataira hivatkoztak.
Akik elmondták, hogy a sorozat feminista projektként indult, majd szépen lassan „nemierőszak-fantáziává vált”.
Ugyan még megmaradtak morzsái annak, ami a kezdeti elképzelés lehetett: a lelki terheivel, mentális gondjaival küzdő, a világban a helyét kereső popsztár története, aki talán még az eredeti elképzelés szerint is túlkompenzál a szexualitásával; Az idol többé nem Jocelynt takarja. Lehet, hogy rá hivatkozik idolként a csapata egy tagja, mikor a klipforgatás közben újabb idegösszeroppanás fenyegeti a lányt. Lehet, hogy Lily-Rose Depp fantasztikusat alakít (mert valóban: ő a maximumot nyújtja). De mind tudjuk, hogy ez már a The Weeknd és Tedros show-ja. Ez pedig ironikus módon talán többet is elmond a szórakoztatóipar működéséről, valamint abban a nők helyzetéről, mint amire Levinson és Tesfaye hatásvadász „víziója” valaha is képes lenne.
Ezzel együtt Az idol – mint azt már mondtuk –, tényleg olyan, mint egy baleset, amiről képtelen vagy levenni a szemed. Nem segítenek a sorozat ignorálásában a dallamtapadást okozó popszámok, Lily-Rose Depp hipnotikus performansza, vagy a számtalan lehetőség a kárörvendésre, amit a The Weekndnek köszönhetünk. Ezért Az idol azzá vált, amire az Eufória redukálódott: egy bűnös élvezetté, ami akár még indokolatlan függést is okozhat.
